Mi már ismerjük ezt az utat, ezért tudunk segíteni! Két kedves hölgy, mindketten Naszvadról. Megjárták azt az utat, amitől minden nő retteg: melldaganatot állapítottak meg náluk, aminek következtében meg kellett válni – hát, leírni is nehéz – az egyik mellüktől.
Icut és Zsanettot még nyáron, együtt kaptuk lencsevégre. Azért harcoltak kéz a kézben, hogy a mellrák ne legyen tabu. Beszéljünk róla, segítsünk a szemérmesebbeknek. Ha tükröt tartunk egymásnak, okulhatunk egymás történetéből. Az egészséges nő is tanulhat a betegség bugyrait megjártak tapasztalataiból: például azt, hogy a megelőzés ugyanolyan fontos, mint a gyógyítás mikéntje. Esély van ugyanis arra, hogy az időben észlelt elváltozást csaknem nyomtalanul eltávolítsák (az idő előrehaladtával erre kisebb az esély). Ilona néhány hete áldozatul esett a kórnak, de még az utolsó időben sem adta fel a reményt.
Mosolygott, és rendületlenül hitt abban, hogy a különböző rendezvényeikkel, megszólalásaikkal felhívhatják a nők figyelmét az éberségre. Az önvizsgálat és a szűrések ugyanis életet menthetnek. Kis önkéntes csoportjuk arról is tájékoztatott, hogyan jó végigmenni az úton, ha már ott a fájdalom. Egy a cél: tovább élni! Ha még élünk, akkor éljünk igazán, és segítsünk.
Haris Ilona 59 éves, férjezett, két felnőtt fiú édesanyja volt. Ő már nincs köztünk, szavai pontosan ezért tudatformálóak lehetnek számunkra. A végsőkig harcolt, tájékoztatott és felvilágosított. Tudta, hogy a ráktól jobban félünk, mint más betegségektől, mert kontrollálhatatlan, alattomos, és néha agresszív, romboló folyamatokat indít meg a testben, aminek a vége csonkítás is lehet. Azt gondolná a hozzám hasonló laikus, hogy maguk mögött tudva ezt a nagyon nehéz életidőszakot az érintettek már gondolni sem akarnak a rákra. A kérdésre, hogy nem lenne-e jobb, ha már eszükbe sem jutna, Ica a közös interjún határozott nemmel felelt. Nem kérdés, hogy segíteni kell a többieknek. Beszélni kell róla, hogy tudják meg minél többen, mi segíthet bennünket az úton. Ma már alig találni családot, ahol nincs legalább egy daganatos beteg. Nem szabad homokba dugni a fejünket. Íme, a vallomása.
Mi, nők, segíthetünk egymásnak. A legfontosabb, hogy rendszeresen eljárjunk a preventív kivizsgálásokra. Jómagam is egy ilyen vizsgálat után jutottam el a szörnyű diagnózisig. 15 évvel ezelőtt derült ki, hogy rosszindulatú daganat van jelen a szervezetemben. Semmi előjele nem volt, hiszen sokszor már akkor helyet és teret foglal a testünkben, mikor az ember még semmit nem érez. Viszont, ha időben elkapjuk, nagyobb az esély a felgyógyulásra: a statisztikák ezt mutatják.
Ahogy mondják: A rák olyan, mint egy hullámvasút: félelmetes, de a végén leszállhatsz róla. Nekem nem volt ilyen szerencsém, a sejtek összhangját már megbontotta a betegség.
2011-ben kezdődött az egész. Tudni kell, hogy nálunk már előfordult a családban emlőrák; anyukám 45 éves korában betegedett meg, neki is levették a mellét. Ebből okultam, azontúl eljártam szűrésre. 2011 nyarán aztán az orvosom jelezte: baj van! Október elején műtöttek, egymás után kétszer. Először kivették a csomót a mellemből, majd eltávolították az emlőállományt. A műtét célja a daganat kiújulásának a minimalizálása volt. Ezután következett a kemoterápia, majd a sugárkezelés. Úgy tűnt, minden rendben lesz, de nemrégiben találtak egy áttétet. Az orvosok most is biztatnak, s én is bízom a jövőben.
Emlékszem a reggelre, mikor megtudtam a rossz hírt. Várt a család, én meg csak késő délután kerültem haza. Hol sírtam, hol nevettem: borzalmas volt. Aznap a férjemnek és az idősebb fiamnak mondtam el a hírt, a fiatalabb fiam Szegeden volt. (Most már orvos, akkor még egyetemre járt.) Személyesen akartam neki is elmondani. Ilyenkor fontos a család megtartóereje, mert együtt rengeteg mindent ki tudunk bírni. Az ember erősebb lesz a sorsánál, a teher megoszlik. Azért is mondják, hogy az egész egy hullámvasút, mert hol fent vagyunk, hol lent. Most is sok olyan pillanatom van, mikor hatalmába kerít az érzés, hogy mindennek vége. Ez a pillanat mindenkinél eljön, nem lehet megúszni. Viszont ott van bennünk az erő, amellyel nap mint nap küzdünk az életünkért. Muszáj, hogy jól végződjék, másképp nem is lehet.
Haris Ilona
A doktornőm mindenre odafigyelt, s ha valami nem ment rendben, további kivizsgálásokra küldött. A jó eredmény kézbevétele után pedig buzdított, hogy csak így tovább. Este nyolckor is megcsörgetett, hogy közölje a jó hírt. Szakmailag és emberileg maximális támogatást kaptam tőle. Éreztem, hogy velem együtt örül, velem együtt bízik. Persze voltak másféle tapasztalataim is, Pozsonyban a sugárkezelésen csak egy szám voltam. Ebből levontam a tanulságot: Az ember bízzon meg az orvosában! Az együttműködés az orvosunkkal befolyásolja az egész gyógyulási folyamatot. Ezért mindig elmondom a nőknek, hogy nem szabad elkapkodni az orvosválasztást. Érdemes informálódni, mert hosszú hónapokra egy fontos kapcsolat lesz ez az életünkben, mely csak a kölcsönös bizalmon alapulhat.
A bajba jutott ember fuldokol, szüksége van segítségre: ez a tapasztalatom. Ezért is hoztuk létre kis felvilágosító csoportunkat. Mikor a kemótól kihullott a hajam, azt se tudtam, hova fussak, hol kaphatok parókát. Sok utánajárás után aztán találtam egy címet, amit azóta is ajánlok a rászorulóknak. A fodrásznő elfordít a tükörtől, hogy ne lássam magam kopaszon. S ez akkora bizalmi gesztus! Engem az, hogy kihullott a hajam, jobban zavart, mint az, hogy masztektómiával elveszítettem az egyik mellemet. Borzasztó érzés volt mindkettő! A haj a nő éke, ahogy a mell a nőiesség és anyaság jelképe! Van, aki mély depresszióba esik, miután levették a mellét, ezért választja a mellimplantátumot.
A lélek és a szív egészségét sok minden befolyásolja. Maga így nő, ahogy van, mert sugárzik! Ezt az egyik doktor úr mondta nekem. Én akkor elhatároztam, hogy marad a kitömött melltartó, nekem az elég. Persze így nem vehetek fel kivágott ruhát, és a fürdőruha sem lehet akármilyen, de meg lehet szokni. Ha leveszem a hajamat, az unokám rám szól: Mama, vedd vissza! Az unokák azt is tudják, hogy Ica mamának egy cicije van, a másik mamának kettő.
A rákot azért is mondják metaforának, mert több egy betegségnél. Teret foglal, hiszen elfoglalja a test egy részét, és fel kell vele venni a harcot, amiben lehetünk hősök vagy vesztesek. Ica vesztett, de mégis nyert, mert minden napját lehetőségként élte meg, hogy másoknak segítsen: jó szóval vagy tettekkel.
Az is személyes tapasztalat, hogy nem mindenki kér segítséget. Az egyik beteg bezárkózik, a másik dühös lesz a világra és mindenkire. Miért pont velem történik ez? – az ember ilyenkor a rágódás csapdájába esik. Nem vagyunk egyformák. Én például három héttel a masztektómia után bálba mentem. Emlékszem, Pataky Attila volt a sztárvendég: őt nem bámulták meg annyian, mint engem. Volt, aki másnap megkérdezte: Téged valóban megműtöttek? Nem akarta elhinni, hogy most meg vidáman bálozok. Megmutassam? – kérdeztem tőle. Én ilyen vagyok: sosem engedtem, hogy felülkerekedjenek rajtam a negatív gondolatok. De az sem tehet róla, aki képtelen beszélgetni a bajról.
A válasz az erőben rejlik, az én erőmmel én így értelmeztem a helyzetemet, s így próbáltam továbblépni. Emlékszem, az egyik segítő könyvemben volt egy ábra, ami nekem erőt adott. Egy virág, három nagy szirommal, benne a feliratok: orvos, műtét, terápia. Mellette kis szirmok: vallás, zene, tánc, olvasás. Kinek mi segít a nehéz életidőkben. Én mindig ehhez tartottam magam, tisztán láttam, mi a fontos az életemben. Társnőmnek, Zsaninak is átadtam azokat a segítő könyveket, melyek nekem segítettek. Nemrég az orvosnál megszólított egy naszvadi hölgy, aki szintén onkológiai beteg. Kérdezte, hogy vagyok, és azt mondta, hogy neki mindig én voltam a példaképe. Mindig te vagy előttem! Ezt mondta. Jöttem le a kórházban a lépcsőn, és potyogtak a könnyeim. Belesajdult a szívem. Ezért érdemes!
Ugyanezen a véleményen van Zsanett is: Petró Zsanett (49) két gyermek édesanyja. Ica és Zsanett együtt ügyködtek, felvilágosító előadásokat szerveztek, naszvadi kezdeményezésük (a Mindenki számít) a Rákellenes Liga alatt működik. Miben tud egy csoport segíteni, mi az, amit se az orvos, se a hivatalos gyógyító közeg nem tud elmondani, csak az önkéntesek? – kérdeztük tőle.
Petró Zsanett
Zsanett: A jó tanács, a történetmesélés segít olvasni magunkat. Betegtársunk rádöbbenhet igazságokra, esetleg ki tud lépni a gödörből, amibe beleesett. A többi nőtársunk pedig a beszélgetés után talán figyelmesebb lesz, felfigyel arra, hogy most valami másképp működik a testében. A megelőzés a legfontosabb, de mivel én jártam ezen a nehéz úton, gyakorlati tanácsokat is tudok adni a sorstársaknak. Mire van jogosultságuk, miért olyan fontos az életmód, kihez, milyen szakemberhez fordulhatnak a kérdéseikkel vagy egy felmerülő probléma kapcsán? Az eltelt idő alatt sok szakemberrel felvettük a kapcsolatot, van tehát egy adatbázisunk.
2017 májusában szembesültem azzal, hogy melldaganatom van. Van egy előtörténetem is, mivel pár hónappal a diagnózis előtt voltam mammográfiai vizsgálaton, s a felvételen már derengett valami – utólag derült ki, hogy nem közölték velem az eredményt, simán elfeledkeztek róla. Februárban már éreztem a duzzanatot a mellemen, bejelentkeztem szonográfiai (ultrahangos) vizsgálatra. Az orvos itt annyit mondott, hogy figyelni kell az elváltozást, egy év múlva menjek el megint kontrollra. Ám engem nem hagyott nyugton a dolog, mire a nőgyógyászom ajánlott egy másik orvost. Itt azonnal közölték velem, hogy mellrákom van: már hónapokkal előbb egyértelműen kimutatta a mammográfiai lelet. Az orvos rögtön vett szövetmintát (biopszia). Előtte kemoterápiát kaptam, a műtét után pedig sugárkezelést. Hosszú menetelés volt.
Minden külön értesítés helyett: Tavaly júliustól Szlovákiában megszűnt az ingyenes preventív emlőultrahang-vizsgálat az alacsony kockázatú nők esetében (akiknél a családban nem volt daganatos beteg). Magyarán: csupán fizetség ellenében kérhetünk megelőző szonográfiai vizsgálatot. Fizetni érte pedig nem mindenki fog vagy tud. A röntgensugárzásos mammográfiás vizsgálatra csupán a 45-75 év közötti nőket küldik preventív jelleggel. A kivizsgálásra azonban akár hónapokat is várhatunk.
Az első két hét sírós volt, de össze kellett szednem magam, hiszen két kisgyerekem volt, az egyik negyedikes, a másik ötödikes. Előttük sokáig nem mondtam ki, hogy rákos vagyok, nem neveztem néven a betegséget. Az unokatestvérem 42 évesen rákban halt meg, ezért nálunk ez a diagnózis egyenlő volt a véggel, a halállal. Annyit mondtam csak nekik, hogy anyu beteg, orvoshoz fog járni, ahol injekciókat kap majd. A család többször elkísért a kórházba. Az első két hét alatt annyit sírtam, hogy évekre előre elsírtam a könnyeimet.
Kicsit nyomoztam, mielőtt orvost választottam volna, megbeszéltem Icával, milyen jellegű orvos-beteg kapcsolat tenne jót nekem. Így kerültem a pozsonyi Szent Erzsébet kórházba. Jó döntés volt, a nővérek és az orvosok is odafigyelőek és kedvesek voltak, és ez nekem sokat jelentett. Kemoterápiára az érsekújvári kórházat ajánlották, s ott is professzionális hozzáállással találkoztam. Ica végig mellettem állt: könyveket adott és ellátott sok jó tanáccsal. Miután meggyógyultam, befészkelődött a fejembe a gondolat, hogy nem vagyunk egyedül ezzel az életúttal.
Megbeszéltük Icával, hogy szervezünk egy kis csapatot, mivel ketten nem vagyunk hozzá elegek – és segíteni fogunk másoknak. Marika egészségügyi nővér az onkológiai osztályon, Andrea a belgyógyászaton dolgozik, Gabi pedig az intenzív osztályon, az ARO-n főnővér. Ivi pedagógus. Hatan alkotjuk a segítő csapatot. Tervünk is van a jövőre: tudjuk, hogy a magyarlakta területeken nincs anyanyelvi tájékoztatás a rászorulóknak. Ha lesz erőnk és muníciónk, szeretnénk tenni valamit ennek érdekében.
Hisz az ember szemérmes, anyanyelvén tud a legjobban beszélni a nehézségeiről és kétségeiről. Évente egyszer megszervezünk egy kerékpáros felvonulást Naszvadon, a termálfürdőtől a városházáig. Utána a vendégelőadók általában a megelőzés fontosságáról beszélnek. Igyekszünk jó nevű szakembereket megszólítani, pszichológussal is együtt dolgozunk. Eseményeinkről a Mindenki számít (Na každom záleží) nevű Facebook oldalunkon részletesen beszámolunk.
A testünkkel való kapcsolatunk különböző lehet. Megbízunk benne, hisz a segítségünkre van, ügyesen működik – ha viszont felüti a fejét valami nagy betegség, akkor a kapcsolatunk válságba kerül. Ő nem érti, én mit akarok, én meg nem tudom, ő miért csinálja azt, amit csinál.
Volt, hogy ingyenes bőrgyógyászati alapkivizsgálást, vérnyomásmérést, cukorszintmérést, tanácsadást biztosítottunk. Aki szívesen fogad, azt felkeressük, elbeszélgetünk vele. Szerintem olyan embertől, aki már végigment ezen az úton, könnyebben fogadják a segítséget.
Nekem sincs mellimplantátumom, néha gondolkodom rajta, de az is egy komoly beavatkozás a szervezet működésébe. De még nem mondtam le róla teljesen. Szokni kell még a gondolatot, hogy akár ilyesmivel is kacérkodhatom. Úgy mondanám, hogy igyekszem. A féléves kontrolloktól nem félek. Úgy megyek, hogy megerősítést kapok arról, hogy egészséges vagyok. Utána mindig sétálok egy nagyot Pozsonyban; ha nincs suli, jön velem a lányom is. Ez a mi nagy napunk, beülünk ebédelni, vásárolgatunk. Most így vagyok. Ica nagyon fog hiányozni, a mosolya, a derűlátása; de igyekszünk továbbmenni a megkezdett úton. Tudom, ő se akarna mást.
