A Komáromi Jókai Színház ezúttal zenés bábjátékkal kedveskedik a kicsiknek, sőt nemcsak a kicsiknek, hanem a felnőtteknek is. Merthogy ez a mese igazi családi program lehet: az előadás a gyerekeket biztosan leköti, mi pedig jól fogunk szórakozni.
Minden egér szereti a sajtot – a szürke egerek éppúgy, mint a fehérek. Bizony, bizony ez a mese egy ugyancsak aktuális témáról szól: a toleranciáról. A darab írója, Urbán Gyula így ír erről: „Nem az a fontos, hogy miben különbözünk, hanem az, hogy miben egyezünk. Ezt az igazságot, úgy vélem, minden egérnek már zsenge kisegér korában meg kéne tanulnia – az embergyerekről nem is beszélve.” (Fotó: Dömötör Ede)
Mi elsősorban arra voltunk kíváncsiak, kik mozgatják a bábukat, kik rejtőznek a paraván mögött. Kik azok, akik a mesét nagy szeretettel tolmácsolják gyermekeinknek.
A darab rendezője (és egyben Albínó Albin) – azaz Pille Tamás
– Számomra a bábszínház meseláda, egy varázsdoboz, amely csodákat tár elénk: a szőnyeg felemelkedik, a kalap cinkosan ránk kacsint, a boszorkány felpattan a seprűnyélre. A bábszínházban semmi sem lehetetlen… Ezt az előadást három éve mutattuk be először a tatabányai Jászai Mari Színházban.
Pille Tamás
– Egy szereplő kivételével (őt Holocsy Krisztina helyettesíti) áthoztuk az egész produkciót – a színészeket, a díszletet és természetesen a bábokat. Ez az előadás mégsem ugyanaz! A három év alatt ugyanis „kiforrott” a darab: elhagytunk belőle ezt-azt, hozzátettünk ezt-azt. A gyerekközönség pedig „veszi a lapot”: érzi a csöndet, a feszültséget, nevet a vicces jeleneteken. Számomra minden előadás megható – boldoggá tesz, mikor a paraván mögül látom a hol izgatott, hol mosolygó kis gyerekarcokat.
Két kisegér megszereti egymást, összevesznek, aztán kibékülnek. Aztán pedig megszületnek a kis pepita gyerekek... Ennyi a történet.
Szeréna mama – azaz Holocsy Krisztina
– Önt „bedobták a mélyvízbe”: ez az első ilyen szerepe, amelyre két hét alatt kellett felkészülnie. Ráadásul az első próbán tudta meg: báboznia kell… Mit szólt hozzá?
– Nem hittem volna, hogy képes leszek rá. Hála istennek a kollégák sokat segítettek.
– Mi volt benne a nehéz?
– Tartani a bábut. Elárulom: „súlyos egyéniségek”. Állandóan felfelé kell néznem, hogy Szeréna mama feje jó irányba forduljon, hogy pontosan mozogjon. Egyik kezemben a kellék, másik kezemben a bábu – és figyelnem kell, hogyha például lehajol egy esernyőért, ne bukjon el a háttér mögött. A profik egyébként nem nézegetnek állandóan felfelé, ők játszi könnyedséggel mozgatják a bábukat.
– A többiek azt mondják, az egész nagyon mókás hátulról.
– Mikor először láttam, jót nevettem… Már önmagában az vicces, hogy a kicsit magasabb szereplők kénytelenek terpeszállásban állni... A lábakat más ember mozgatja – ez úgy néz ki, hogy a paraván mögött áll szemben egymással két színész, néha mindkettő terpeszállásban, és néha egyszerre megindulnak.
Holocsy Krisztina
Soma – azaz Maróti Attila
– Az előadásban Ön játssza a fiatal „hősszerelmest“. Milyen srác ez a Soma?
– Izgága és minden lében két kanál – amilyen én lehettem gyermekkoromban. Nem csoda, hogy én alakítom a bábot… Egyébként a szerep véletlenül jött. Tamással Tatabányán próbáltunk, mikor felajánlotta, volna-e kedvem szerepelni egy bábjátékban. Noná, hogy volt kedvem! Nem volt nehéz, vitt magával a mese, mert jó – és mert jó a csapat is. A bábszínház más műfaj, mint a „rendes“ színház. Sok különbség van. Ami kívülről látszik, az csak két-három báb, akik egymással beszélgetnek. De hátul! Ott nyolc-tíz ember mozog, ugrál, játszik. A bábszínház egy gépezet, ahol mindennek és mindenkinek precízen a helyén kell lennie! Az egész egyszerre jókedvű kaland és szórakozás – ugyanakkor komoly munka. Számomra legalábbis.
Maróti Attila
Lidi mama és Fruzsina – azaz Szakály Márta, Kossuth- és Jászai-díjas érdemes művész
– A tizenöt éves, vékonyka hangú Fruzsinát ugyanaz alakítja, mint a rekedt hangú, házsártos Lidi mamát. Először azt hittem, elírták a műsorfüzetben… Hogy lehet megoldani egy előadásban ezt a két, teljesen eltérő karaktert?
– Magam is kihívásnak érzem. Ugyanis 1954-től vagyok az Állami Bábszínház – ma már Budapest Bábszínház tagja –, de kettős szerepem még soha nem volt! Sokat segített a jó értelemben vett rutin. A bábszínész nagyon érdekesen dolgozik. Adva van a bábu – és a színész, aki a bábuba életet lehel. És bizonyos idő elteltével a bábu visszasugároz, pluszimpulzust ad, amitől a színész képes belebújni a figura bőrébe. Nem kell mást csinálni, mint ránézni a bábura: és abban a pillanatban megszületik a másik karakter.
Szakály Márta
Zakariás, Nagymacska mágus, Pascál és Márton papa – azaz Monori Balázs
– Ön pár éve foglalkozik bábjátékkal, előtte „sima” színész volt. Mitől más bábszínházban dolgozni?
– Itt csak a kezem, vagyis a báb látszódik. A kezemen megy át minden érzés. Ha ez nem sikerül, akkor van egy ügyes mozgató – de hiányzik a színészi töltés. A báb élettelen marad… Nem elég csak föltenni a kezet! Ugyanúgy el kell játszani mindent, mint az „emberszínházban”.
– Önnek itt négy szerepe van. El nem tudom képzelni, hogy nézhet ez ki a kulisszák mögött. Összevissza rohangál?
– Mint pók a falon! Kéne egy előadást csinálni, ahol a közönségnek háttal játszunk. A négy különböző habitusú szerephez pedig sok-sok infantilizmus kell – ami szerencsére nekem megvan. Mert én aztán nagyon szeretek bohóckodni!
Monori Balázs
– Ön szerint mitől jó ez a darab?
– Szokták aktualizálni: tolerancia, magyar-szlovák kérdés stb. Én azt hangsúlyoznám: aranyos, játékos darab, érzik a gyerekek. Mi is élvezzük, a közönség is élvezi. Én nem szeretek semmibe belemagyarázni. Két kisegér megszereti egymást, összevesznek, aztán kibékülnek. Aztán pedig megszületnek a kis pepita gyerekek… Ennyi az egész.
