Tisztelt Szerkesztőség! Huszonkilenc éves vagyok, nemsokára kétszeresen elvált. Férjhez mentem, annak rendje és módja szerint. Tizennyolc éves voltam, mikor megszületett a lányom, egy diákszerelem gyümölcse.
Az elvakult szerelemtől nem vettem észre férjem szenvedélybetegségét: játékautomatázott és ivott is. Kölcsönt kölcsönre halmozott, sokszor rövid idő alatt az egész fizetését elverte. Amikor segíteni akartam neki, nem engedte. Így jött egy másik, aki elcsábított engem, hiszen figyelt rám, kedves volt. De vége lett, felesége volt, gyerekei, nem lehetett közös jövőnk. Elváltam az első férjemtől.
Visszaköltöztem a szüleimhez, és faltam nagy kanállal az életet. Kerestem a szerelmet, de nem volt szerencsém. Aztán megismerkedtem egy fiúval, aki négy évvel fiatalabb volt nálam. Más volt, mint a többi. Tejben-vajban fürösztött. Mégis éreztem, valami nincs rendben. A lányomat is elfogadta (gondoltam én akkor!). Három hónap ismeretség után összeköltöztünk – pontosabban ő jött a szüleim házába. Rátelepedett az életünkre.
Akkoriban olvastam az Új Nőben a pszichopata emberekről. Teljes mértékben róla szólt a cikk. Meg is mondtam neki, de csak nevetett. Én pedig megint nem figyeltem. Nemsokára kiderült, rákos vagyok. Huszonhat éves voltam! Megkérte a kezem, összeházasodtunk, és lakást vettünk kölcsönre. Meg akartam gyógyulni, sikerült is. Akartunk gyereket, de én féltem. Neki volt egy visszér-operációja a nemi szervén, sírt, hogy nem lehet gyereke. Megsajnáltam. Tavaly terhes maradtam, de megijedt, amikor közöltem vele a jó hírt. Azt mondta, korai (három éve éltünk együtt!), nem lesz pénzünk. Nem hittem a fülemnek, hiszen terveztük!
Másnap már örült, szét akarta kürtölni mindenkinek. Aztán megváltozott: a hasamat se simogatta meg, amikor megkértem rá.
Azt mondta fáradt, nincs hozzá kedve. Kirobbantam: miért csinálja ezt?! Bevallotta, szeretője van. Hét hónapos terhes voltam!!! Összepakolt, és elköltözött a nőhöz. Sírtam, könyörögtem, a szeretőjéhez is elmentem. A kiadásokat a mai napig én állom, a szüleim segítenek. Nyáron megszületett a második lányom. A második férjem eddig kétszer látta. Bízom magamban, hogy megoldódik ez is, majd elválunk – csak annyira hiányzik egy társ...
B.
Levelét olvasva egy szomorú sors rajzolódik ki előttünk, de szerencsére ön optimista embernek vallja magát. Így egész biztosan meg fogja találni az életben a boldogságot. Ehhez azonban meg kell tanulnia sokkal jobban odafigyelni magára és a környezetére. Tudatosabban kell élnie az életét, mert úgy tűnik, nem okul a hibáiból. Észrevette ugyan, hogy első férje játékfüggő, mégis átsiklott felette. A második férjénél is voltak figyelmeztető jelek, amelyek arra utaltak, hogy pszichopatával áll szemben. Mégsem hallgatott a tanácsra: a pszichopatától a legjobb minél előbb megszabadulni! (Ez amúgy sem könnyű, mert a pszichopata akkor megy el, amikor ő akar.)
Ráadásul elkövette a legnagyobb hibát, amit a nők el szoktak követni: összetévesztette a szerelmet a sajnálattal. Ön is megsajnálta a férfit (a pszichopaták jól értenek a síráshoz-ríváshoz, de a lelki és fizikai terrorhoz is), mindent megtett érte, foggal-körömmel ragaszkodott hozzá. (Pedig egyes számú szabály, hogy a férfiakat tilos minden apróságért megsajnálni! Felnőtt emberek ők, van magukhoz való eszük.) Még gyereket is vállalt miatta. Kérdezze meg magától: miért vállalkozott a terhességre?
Tegye a kezét a szívére, és úgy válaszoljon: vajon nem azért, mert a kapcsolatuk már szétesőben volt, és azt remélte, hogy a gyerek majd mindent helyrehoz?
Az élet pedig önnek is, mint sok más nőnek, aki hasonló cipőben jár, bebizonyította: a gyerek nem oldja meg a bajokat, csak szaporítja! És nem a „harmadik“ – az a nő – tehet arról, hogy a férje elhagyta önt. Nem a szerető tette tönkre az életüket. Sokkal inkább saját maga, amiért nem ügyelt a figyelmeztető jelekre, csak ment konokul fejjel a falnak. Másként cselekedett, mint azt a belső hangja – és a józan esze – súgta. Kedves Olvasó, kérem, ne vesse magát ismét a legelső útjába akadó férfi karjaiba, ne akarjon görcsösen és mindenáron férfit!
Nem ez a megoldás. Adjon egy kis időt magának a gondolkodásra, próbáljon befelé figyelni. Meglátja, sokkal jobban fognak alakulni élete eseményei, és egy napon egész biztosan eljön a nagy Ő is. Addig pedig nagyon vigyázzon magára és gyermekeire! Sok sikert kívánok hozzá!
Póda Erzsébet
