Riccardo Guinigi, az országos hírű építészmérnök büszkén nézett szét a lakótorony ablakából. Bár Dél-Olaszországban, Molfettában nevelkedett, a család saját városának mindig is Luccát tartotta. Hogyne, hiszen Riccardo ük-ükapja, Paolo Guinigi volt az 1400-as években a toszkán városállamka uralkodója. Gazdag kereskedőcsalád voltak, magas lakótornyuk a tehetősségüket jelképezte. És most, hatszáz évvel később itt áll, s úgy érzi, hazaérkezett.
– Guinigi úr, jöjjön, megmutatom a városfalat. Meg kell javítanunk, hogy megvédjük városunk hírnevét – mondta Pietro Bianco, a város főépítésze. Mert Riccardo Guinigi nem nosztalgiából tért vissza ősei földjére, hanem fontos megbízást kapott a várostól.
– Köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunkat. Milyen szerencse, hogy egy született Guinigi teszi kezét a nagy műhöz! Ilyen városfallal egyik olasz város sem büszkélkedhet. Pisai testvéreink sárgulhatnak az irigységtől – tette hozzá nevetve Bianco úr, utalva az örök ellenségeskedésre a két város között. Riccardo sóhajtva követte, közben a felmenőin gondolkodott. A néhai Paolo Guinigi ármánynak esett áldozatul. Börtönben érte a halál, kegyvesztettként meggyilkolták, a Guinigi családot pedig elkergették Luccából. Legalábbis így szólt a legenda. A kis csapat megállt a felújításra szoruló fal előtt, hogy szembesüljenek a beomlott átjárók, meglazult szikladarabok látványával.
– Lesz itt munka bőven! – mondta a főépítész, miközben Riccardót a déli kapuhoz kísérte. Ez nem rogyott meg az évszázadok súlya alatt, itt már egy építőmunkásokból álló csapat várta őket. Holnap kezdődhet a munka.
♡♡♡
Riccardo Guinigi első luccai napján nem tudott aludni. Éjfélig forgolódott a baldachinos szállodai ágyban, majd felkelt, kigöngyölte a pauszpapírokat a nagy tölgyfa asztalon. Itt-ott megjegyzést kanyarított a papír szélére: ez volt az ő munkamódszere, a pontos tervezés. Csakis így maradhat fenn ez a nevezetes építmény még vagy párszáz évig – emellett méltó akart lenni a Guinigi névhez. Mikor pirkadni kezdett, fogta a kabátját, s elindult a lakótorony felé.
Felkapaszkodott a több száz lépcsőfokon: hiába, a Torre Guinigi különleges építmény volt. Hogy miért? A toszkán városok messze földön híresek voltak lakótornyaikról, a nemesi viszályok idején csak felhúzták a létrát a lakók, és az ostromlók nem tudtak felkapaszkodni. A luccai Guinigi-lakótorony különlegességét az adta, hogy a tetején fák nőttek. Paolo Guinigi a saját kezével ültette ki a magyaltölgyeket, melyek terebélyes árnyékot tartottak a tikkasztó nyári napokon. Az ősapa megnövelte a torony magasságát jópár méterrel; a família erejét azidőben a torony magasságával mérték. Paolo Guinigi aztán egy napon rejtélyes módon eltűnt, a magyaltölgyek pedig lehullatták az összes levelüket.
Később elterjedt a hír, hogy megmérgezték, majd testét a börtön ablakából a folyóba lökték. A Guinigik elhagyták Luccát, meg sem álltak a csizma sarkáig.
Molfetta lett az otthonuk, de örökké fájó szívvel gondoltak vissza luccai palotáikra... Riccardo Guinigi lenézett az alvó városra. A nap lassan araszolt felfelé, ember nem járt az utcán. Az építész megtapogatta a tölgyfák kérgét, élvezte a szépséges kilátást. Hirtelen egy fekete leples árnyékot vett észre az egyik szűk utcán. Hunyorított, hogy jobban lássa: egy férfi volt, talpig feketében. Hirtelen megállt, és Riccardo felé fordította az arcát, melyen fekete maszkot viselt.
Riccardo lerohant a nedves kőlépcsőn. A titokzatos férfi bevárta, s csak akkor lódult neki, mikor Riccardo követni tudta. A fekete árnyék befordult egy szűk sikátorba, s Riccardo nemsokára az amfiteátrum előtt találta magát. Mintegy varázsütésre a tér megtelt emberekkel, kosarat cipelő asszonyokkal, ráérősen sétálgató férfiakkal. Riccardo Guinigi meghökkent. Felnézett a homályos ablaktáblákra, felkaptatott a lépcsőkön, majd végigszaladt egy dohos folyosón, de az idegen eltűnt.
Riccardo lenyomta az első keze ügyébe kerülő terem kilincsét. Könyvtárszobába került, a falakat padlótól a mennyezetig könyvektől roskadozó polcok borították. A betűző napsugár elvakította, mígnem meglátta a meszezett fapadlón heverő férfit – ő volt az, a fekete leples idegen. Riccardo óvatosan megfordította, és lehúzta arcáról az álarcot. A férfi ismerősnek tűnt: tipikus Guinigi-orr, jellegzetes arcél, sötét szemöldök. Közben mögötte nagy robajjal leesett egy veretes könyv, és nagyot koppant a padlón. Riccardo szívébe félelem markolt, kifutott a lépcsőházba, majd ki a ragyogó verőfényre. Egy ponyvás sátor mellett állt meg ziháló szívvel. A nap már magasan járt, a munkások szaporán dolgoztak a várfalon. A tiszta fényben minden olyan valószerűtlennek tűnt. Riccardo maga sem tudta, mi történt vele: valóság volt-e, amit látott, vagy valami misztikum, az emberi elme számára megmagyarázhatatlan erő űzött vele fura játékot.
♡♡♡
Lucca lakossága a piacra igyekezett a méla szombat reggelen. Az építkezés jól haladt, a főépítész elégedett volt Riccardóval. Az ellipszis alakú amfiteátrum megtelt, halárusok hozták a friss tengeri árut, a kofák kieresztették a hangjukat, vidám hangzavar töltötte be a teret. Riccardo is vett egy szép tőkehalat, majd leadja a konyhán. Tovább nézelődött, maga sem tudta, mi ütött belé, mikor keresni kezdte a múltkori titokzatos kapualjat... Óvatosan fellopakodott a lépcsőn, a folyosó már ismerős volt, majd benyitott a könyvtárterembe. A könyv még mindig a padlón hevert, Riccardo vigyázva fölemelte a vaskos kötetet. Lucca város történetét írták le benne, a híradás Paolo Guinigi uralkodásával fejeződött be. Riccardo mohón betűzni kezdte a megsárgult lapokra rótt szöveget. A lapokat vörös-fekete vérfoltok tarkították. Szerelem, könyvtár, méreg: csak ezeket a szavakat tudta kisilabizálni. Úgy döntött, magával viszi a könyvet.
A térre visszatérve újabb meglepetésben volt része: eltűntek az árusok, a halászok, az alkudozó és perlekedő asszonyok. A tér másik végében viszont észrevett egy női alakot, a fején csuklyával. Riccardo nem habozott, odament hozzá. Egy éteri arc mosolygott rá.
– Kíváncsi vagy, Riccardo, mi történt az ősöddel, Paolóval? – nézett rá somolyogva a látomás. – Gyere velem! – A megdöbbent Riccardo elindult utána, a lány pedig körbemutatott a csodaszép házakon, tereken, templomokon.
– Ez itt mind Paolo életének színtere volt. A városáért élt és dolgozott, míg balszerencse nem érte. Tévedés ne essék, nem harcban esett el, nem börtönben halt meg. Csak éppen szerelmes lett egy fiatal szolgálóleányba, Alessiába. A lány is szívébe zárta, de egyúttal rémületbe is ejtette a hatalmas úr vonzalma. Egy ilyen bűnös, rangon aluli viszony nem maradhat büntetlen. Tanácstalanságában a templomba menekült, útmutatást kért. Végül megtört szívvel elhatározta, hogy elmegy a városból, elhagyja a Guinigi családot. Előtte még egy utolsó találkát kért hatalmas urától az éj leple alatt. Az északi kapu alatt találkoztak, és a találka tragédiával végződött. Alessia gyenge szíve nem bírta ki a búcsúzás fájdalmát, holtan rogyott össze Paolo karjaiban. Paolo Guinigi ölébe fogta a sovány testet, és zokogott.
– A legenda hazudik? Paolo nem is halt meg? – kérdezte Riccardo tágra nyílt szemekkel.
– Ő akkor még megmenekült. Kettős katasztrófa történt, a városfal hatalmas robajjal beomlott, és maga alá temette őket. Alessia a törmelék alatt rekedt, a félholt Paolo úr azonban kiásta magát a romok alól. A legközelebbi házban tért magához, ahol a városi krónika írója lakott. S itt érte az újabb szerencsétlenség.
– Ez lesz a titok megfejtése? Kiderül végre, mi történt Paolóval? – kérdezte mohón Riccardo.
– Igen. A krónikaíró a konyhában tett-vett, Paolo úr pedig a vacsora után fáradtan elbóbiskolt. Fejét a krónikára hajtotta, az ő vére áztatta vörösre a lapjait.
– Mi történt vele? Kérlek, meséld végig a történetet.
– Két rabló betört a házba, s mindkettőjüknek, Paolónak és a krónikásnak is elvágták a torkát, majd a testüket elhurcolták, és a tengerbe lökték. A tenger lett a sírja. De lelke azóta sem talál nyugalomra. Időről időre visszajár a könyvtárszobába, szeretné tudatni a családdal, mi történt vele.
– Ki vagy te, szép hölgy, hogy most így előtűntél? – kérdezte Riccardo megbabonázva.
– Cseléd voltam én is. Alessiának jó sora volt a Guinigi családnál, de a bánat poharából kortyolt nap mint nap. Bántotta a lelkét a keserű szerelem, ami kudarcra volt ítélve. De az úr nem bírta elengedni a kezét. Alessiát senki nem kereste, miután elnyelte a föld. A Guinigi családnak viszont nem volt tovább maradása, sok volt az ellenségük, ezért elhagyták Luccát. Kitaláltak egy komor történetet, miszerint Paolo a milánói herceg fogságában halt meg.
– S hogy történt a csoda? Miként hullatta el levelét az a sok magyaltölgy a lakótorony tetején? – faggatta tovább a szép lányt Riccardo.
– Alessiát sirattam a fák alatt, mire elszáradt az összes levél. Sok ilyen csodában volt részem életem során – mondta a lány földöntúli mosollyal az ajkán. Riccardo észrevette, hogy a lába alig érinti a földet, arca fényesen ragyog.
♡♡♡
Riccardo Guinigi zúgó fejjel botorkált haza. Még mindig nem tudta, ki volt az az angyali lény, aki elmesélte neki ük-ükapja történetét. A véráztatta könyvet lerakta az asztalra, majd kiment az építkezésre. A pauszpapírt tanulmányozta, mikor meghallotta az egyik munkás hangját.
– Gyertek ide! Van itt valami! Emberi csontok. Egy gyereké vagy egy fiatal lányé lehetett, több száz éves. Szegény teremtés! Rosszkor volt rossz helyen, betemette a leomló fal!
Riccardo odafurakodott. Valóban csak a csontok maradtak meg a lányból és egy-két elpiszkosodott vászonfoszlány. Már el akart fordulni, mikor megcsillant valami, egy vékony aranyláncocska. Riccardo a zsebébe csúsztatta. Rosszullétre hivatkozva a szállására ment, hogy nyugalomban megvizsgálja a talált ékszert. Alapos tisztításra volt szükség, hogy a Szűz Mária-medál hátlapján olvashatóvá váljanak a betűk: A.♡P.
– Alessia és Paolo – mondta hangosan Riccardo. Alessia nyaklánca. Végre megtudja a család, mi történt Paolo Guinigivel évszázadokkal ezelőtt.
♡♡♡
A luccai városfal helyreállítása több hónapig tartott. Riccardo Guinigi elnyerte A város tiszteletbeli polgára címet, és bőkezűen megfizették a munkáját. Hazatérve az volt az első dolga, hogy összehívta a családot, és megmutatta nekik a véres krónikát. Fény derült a titokra, de Riccardo lelkét azóta sem hagyta nyugodni a kérdés: Ki lehetett az az éteri arcú lány?
♡♡♡
Marco Guinigi hihetetlenül boldog volt. Ifjú feleségével délután szálltak le a pisai reptéren, és a kölcsönautóval egyenesen Lucca városába tartottak. Marco ősei valamikor itt éltek, s a fiú jónéhányszor felolvasta Isabelnek a családja történetét a vaskos családi krónikából. S most itt van Isabellel, arcukat simogatja a tenger felől érkező hűs szellő.
– Most merre menjünk, szívem? Messze még a vacsoraidő. Sétáljunk addig?
– Láttam egy táblát, ami a San Frediano-templom felé mutatja az utat. Sétáljunk arra.
Isabel és Marco pár perc múlva már a hűs templom kövén vetettek keresztet. Az oldalhajó mélyedésének félhomályában egy kristálykoporsót pillantottak meg fehér rózsafejekkel.
– Szent Zita. Született 1218-ban Luccában, meghalt 1238. április 27-én – betűzte hangosan az alatta levő kőtábláról az írást Isabel. – A Farinelli-palotában volt szolgálólány,1696-ban Ince pápa szentté avatta, s a cselédek védőszentje lett. – Fura – súgta maga elé.
– Mi a fura, édesem?
– Egy hasonló lányról volt látomása Riccardo Guiniginek. Várj, várj egy kicsit! – Isabel közel lépett az üvegfalhoz, s a szent kezében a rózsafüzér mellett észrevett egy vékony aranyláncot. A rajta függő Mária-medál félig el volt fordulva, a hátoldalán két betű állt: A.♡P. Isabel felegyenesedett, kivette a blúza alatt rejtőzködő medált, s Marco felé fordította: A.♡P.
Ez volt az eljegyzési ajándéka Marcótól. A tiszta szerelem medálja.
