Monoton, pittyogó hangra ébredt, de szemét nem nyitotta ki. Az egyenletes szinuszritmus hangja megtöltötte az ismeretlen szoba csendjét. Orrát egyszerre csapta meg a fém szúrós és a fertőtlenítőszerek maró szaga. Tudatalattijának rejtett zugában egy szó formálódott: kórház.
Azt gondolta, talán beteg, ezért van kórházban. Megállapította, hogy fekszik. Vajon tud mozogni? Talán meg kellene mozdítania a lábujját. Hol is van az? Ahá, a takaró alatt! Erőteljesen koncentrált, majd amikor az ominózus testrész megmozdult, elégedetten sóhajtott fel. Ám amikor az egész lábát próbálta mozdítani, nem járt sikerrel. Valami súlyos anyagba volt belekényszerítve. Talán gipsz. Igen, biztosan az. A műveletet a többi testrészével is megismételte, majd amikor úgy ítélte meg, hogy minden végtagja a helyén van, kinyitotta a szemét.
A szoba kopár volt, szinte már barátságtalanul fehér. A gép, amely az egyenletes hangot adta, túl hangos volt érzékeny fülének. A feje felett ágaskodó fémállványon folyadékos tasak himbálódzott, amelyből egy furcsa, gumiszerű cső a kezéhez volt rögzítve. Infúzió, szólalt meg újra a tudatalattija, s a szó befészkelte magát a gondolataiba. Egyszer csakléptek zaja ütötte meg a fülét, s a hang két fehér köpenyes alakot hozott magával. Orvosok.
Haza az idegennel
– Doktor úr, hogy érti azt, hogy a feleségem semmire sem emlékszik? – tagolta emelt hangon a jóképű idegen férfi, immár századjára aznap. Hangjából egyszerre áramlott a düh, a csalódottság, a tehetetlenség és a teljes kétségbeesés. A nőszerette volna azt mondani, hogy minden rendben lesz, de maga sem tudta, hogyan lehetne bármi is rendben, ha a férfi, aki épp most kiabált az orvossal tehetetlen dühében, azért jött, hogy őt hazavigye állítólagos otthonukba.
– Uram, higgye el, bárcsak tudnék mást mondani, de sajnos, a tesztek egyértelműen bebizonyították, hogy a felesége a súlyos trauma hatására teljesen elvesztette az emlékezetét. Egyelőre, sajnos, nem tudjuk megmondani, hogy meddig fog tartani ez az állapot, de korábbi pácienseink pár nap után visszanyerték az emlékezetüket. Addig is kérem, kerülje a stresszt, azzal ugyanis árt a feleségének. Ne feledje, nem emlékszik sem önre, sem saját magára. Próbáljon türelmes lenni.
A férfi még egy utolsót sóhajtott, majd letérdelt a kerekesszék mellett, hogy szeme egy vonalba kerüljön imádott felesége arcával. A nő hiába nézte a férfit, hiába próbálta agyának rejtett zugaiból előhalászni a nevét, semmit nem tudott felidézni vele kapcsolatban. Tudta, hogy ismernie kellene, de hiába.
– Míra – kezdte a férfi, s bár a nő tudta, hogy hozzá beszél, hiszen az elmúlt napokban rengetegszer hallotta ezt a nevet, most is idegenül csengett a számára –, menjünk haza!
Míra nem akart egy idegen házába hazamenni, nem akart egy idegen férjet maga mellé, s nem akarta, hogy idegen gyerekek ugrálják körbe, mivel a férfi szerint három gyermekük is van. De leginkább azt nem akarta, hogy még egy hetet el kelljen töltenie ebben a barátságtalan kórházban, szánakozó pillantású, ismeretlen látogatókkal körbevéve. A férfi bátorítóan mosolygott, de szemében ott ült a bánat, s látszott rajta, hogy számára éppannyira szokatlan ez az egész, mint Míra számára. Abban a pillanatban nem számított előnynek a férfi részéről, hogy ő ismeri Mírát, hiszen egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy a nő, aki itt ül a kerekesszékben, és fogalma sincs róla, hogy kicsoda, hogyan tud majd megszokni egy élettől nyüzsgő ismeretlen házban, ahol a gyerekek alig várják, hogy megöleljék az édesanyjukat, akit majdnem elveszítettek.
A férfi végül felállt, megszakítva ezzel azt a bizalmatlan, kínos pillantást, amellyel egymást méregették. Vállárakanyarította az edzőtáskát, amelyben a felesége személyes holmijai voltak, majd a kerekesszéket maga előtt tolvamegindult az ajtó felé. Míra hallgatott, miközben végigtolta a kórházi folyosón, s akkor is hallgatott, amikor rázkódva továbbgurította a kocsijukig. Nem szólt, mert félt, hogyha megszólal, hangja elárulhatja a férfinak a bensőjében munkáló pánikot. Meg akarta kímélni a férfit. Biztos volt benne, hogy nem kis szenvedést okozott neki az elmúlt időben. Még akkor is csendben volt, amikor a férfi kitárta az anyósülés melletti ajtót, s egyszerűen, mintha semmi súlya nem lenne, átemelte az ülésre.
Mindenütt virág
Az út hosszabb volt, mint ahogyan a nő elképzelte, de rövidebb, mint szerette volna. Bármennyire is kívánta odább tolni az időt a gyerekeivel való találkozásig, az egyre közeledett. A ház, amely elé befordultak, nem volt sem hivalkodó, sem pedig egyszerű. Egy barátságos, téglalap alakú házikó volt, körülötte a legkülönfélébb mezei virágokkal. Mintha valaki szándékosan hagyta volna elszabadulni a zöld pázsiton a réti virágokat. Miközben a virágokat csodálta, Míra érezte, hogy ő is ilyen kis udvart képzelne el magának, ha egyszer saját háza lenne.
– Itthon vagyunk – szólalt meg hirtelen a férje, mire Míra ijedten nézett rá.
– Ez nem az én otthonom – mondta tagoltan, aztán észbe kapott, hogy de bizony az, csak ő nem emlékszik rá. Látta, hogy a férfit megsebzik a szavai, s igyekezett, hogy elvegye a szavak élét. – De ilyennek képzelném el a sajátomat is. Jó érzés lehet meztelen talppal szaladgálni a virágok között, miközben az orrodat megtölti a sok különféle illat.
– Igen. Ezt mondtad akkor is, amikor kiültetted ezeket a virágokat – csillant fel hirtelen a férfi szeme, reménykedve, hogy talán mégsem veszett el végleg a felesége.
– Nézze, uram!
– Márk.
– Márk. Nézd, Márk! Tudom, hogy neked éppannyira nehéz, mint nekem, de kérlek, ne próbálj emlékekkel bombázni. Ha néha olyasmit mondok, ami számodra ismerősen cseng, az nem jelenti azt, hogy emlékszem. Ne akarj befolyásolni, hagyd, hogy magam fedezzem fel ezt a világot. Hidd el, épp elég ijesztő, anélkül is, hogy nyomás alá helyeznél, elvégre itt vagyok egy idegen emberrel egy idegen autóban, egy idegen ház előtt, miközben tudom, hogy az idegen gyerekeim, akiknek még a nevét sem tudom, várni fognak rám.
– Igazad van. Sajnálom.
– Egyet azonban tudok. A gyerekeknek biztonság kell, ezért szeretnélek megkérni valamire.
– Tessék.
– Mutass róluk pár képet, hogy néznek ki, és mondd el, mi a nevük. Én pedig majd igyekszem őket úgy fogadni, mintha valóban az anyjuk lennék. Egyezzünk meg abban, hogy nem mondunk nekik többet annál, mint amennyi feltétlenül szükséges. Azt tudják, hogy balesetem volt, de azt nem kell tudniuk, hogy nem emlékszem rájuk. Ott leszel te is, ha valamire emlékeznem kellene, majd te mondod, hogy mi volt az, én meg bólogatni fogok. Így legalább nekem sem kell egyszerre megbirkóznom a kérdéseikkel, s nekik sem kell szomorkodniuk azon, hogy nem tudom, kicsodák.
Márk egy ideig némán meredt maga elé, s azon tűnődött, hogy a csudába lehetséges, hogy valaki a felesége, miközben ennyire nem az. A mellette ülő nő pontosan úgy viselkedik, olyan döntéseket hoz, mint az ő Mírája, csak éppen nem tudja magáról, hogy ő az. Márk legszívesebben a haját tépte volna ettől az őrült kettősségtől.
– Anyu! Anyu! Anyu! – hangzott minden oldalról a lelkes sikongatás, mire Mírának egy pillanatra inába szállt a bátorsága. Majdnem azt mondta, fújják le a színészkedést, és mondják el a gyerekeknek az igazat.
– Anyu – lépett előre egy szeplős, pufók arcú kislány, Liliom. – Ugye nem igaz, hogy nem emlékszel rám? A Sári azt mondta, hogy nem tudod, kik vagyunk. De ez nem igaz, ugye?
Míra szerette volna szívből azt mondani, hogy nem igaz, de sajnos, nem volt rá képes. Ennek ellenére magára öltötte legszebb mosolyát, majd hangosan megszólalt.
– Ejnye, ez a Sári miket mond! Hát persze hogy emlékszem rátok. Te vagy Liliom, az én legfiatalabb és legcsintalanabb kislányom. – Lili kuncogott, és egy ragacsos puszit nyomott Míra arcára. A nő azt kívánta, bárcsak jelentene számára valamit a puszi, de sajnos, nem jelentett.
– Mami – lépett hozzá most egy kisfiú, akinek zöld keretes szemüvege volt. – Rólam is tudod, hogy ki vagyok?
– Jácint, az én okos nagyfiam. Hány könyvet olvastál el, míg nem voltam itthon?
– Hármat, de apu azt mondta, hogy a dínós képregény nem számít könyvnek.
– Badarság. Könyv az is – mosolygott Míra, és megsimogatta a nyolcéves fiúcska haját. Majd legnagyobb gyermeke felé fordult. Írisz csendesen szipogott, s nem mert közelebb menni hozzá. Nem tudta, hogy visszakapta-e az édesanyját, vagy továbbra is fennáll a veszély, hogy elveszíti. Míra két törött lábára pillantva könnyek tolultak a szemébe, és hangosan felzokogott. A nőt megrendítette a kislány sebezhetősége. Maga sem értette, miért, de egyszer csak elindult a keze a kerekesszéken, s közelebb gurult a lányához. Meg akarta vigasztalni, el akarta mondani neki, hogy minden rendben lesz, hogy már nem megy sehová. Meg akarta simogatni, meg akarta ölelni, hogy megvigasztalja. Fogalma sem volt, honnan törtek elő belőle ezek az érzések, de szinte sürgették, hogy megtegye. Írisz, látva anyja kitárt karját, hangosan felzokogott. Oly vadul, oly sürgetően ölelte át édesanyját, mint amikor egy nehéz edzés után kimerülve levegőért kapkod. Míra hagyta, hogy karjai enyhülést hozzanak Írisznek, de ő maga nem lelt vigaszra az ölelő karokban.
A családi album
Pár nappal később Míra épp a családi albumot böngészte, s próbálta felidézni azokat az emlékeket, amelyeket a fényképek alapján kétségkívül átélt, amikor az udvarról Liliom és Jácint vitájának hangja szűrődött be hozzá. Tudta jól, hogy az anyák dolga rendet tenni a gyerekek között, de nem akaródzott kigurulnia a kertbe. Arra gondolt, Írisz és Márk majdelintézik ezt helyette. Végül így is történt – pár perccel később Márk szigorú hangja ütötte meg a fülét.
Míra elégedetten felsóhajtott. Lassan tovább lapozta a fényképalbumot, néha meg-megállt, s szemügyre vette azt a nőt, aki az ő kiköpött mása volt. Sőt, nem a mása volt, hanem ő maga. Eltűnődött, hogyan lehetséges az, hogy nem emlékszik semmire. Mert fogalma sem volt, mi történhetett vele. Az elmúlt napokban olyannyira igyekezett beleilleszkedni ebbe az ismeretlen világba, hogy eszébe sem jutott megkérdezni a férjétől, milyen baleset érte. Most először érzett kényszert arra, hogy megtudja, mi történt, s miért nem emlékszik semmire. Arra gondolt, ha megtudja az igazságot, talán emlékezni fog. Emlékezni akart. Emlékezni akart arra a feleségre, aki úgy néz a férjére, ahogy a fényképen lévő terhes kismama néz a mellette álló férfira. Emlékezni akart az édesanyára, aki egy másik fényképen a három gyermekével játszik, de legfőképp arra a nőre akart emlékezni, aki a családi album első oldalán egy mezőn fekszik temérdek mezei virággal körbevéve, és olyan elégedetten mosolyog, mintha semmi gondja nem lenne.
Ahogy így tűnődött magában, a férje lépett be a konyhába. Ahogy meglátta a feleségét kezében az albummal, szomorúan elmosolyodott. Míra érezte, hogy ott áll mögötte, de beletelt egy kis időbe, amíg összeszedte a bátorságát, és feltette neki a nagy kérdést.
– Márk, pontosan mi történt azon a napon?
A baleset
A férjével már csaknem egy órája ültek egymással szemben, de még mindig nem hangzott el egyetlen szó sem. A férfi arcán gyors egymásutánban suhantak át az érzelmek. Gyötrelem, keserűség, szégyen. Minden az arcára volt írva. Görnyedt vállal gubbasztott. Míra tudta, hogy időt kell adnia neki, időt arra, hogy összeszedje magát, s elmesélje a történteket. Sejtette azt is, hogy amit hallani fog, az össze fogja törni a szívét, máskülönben a férje nem habozna. Erősnek kell lennie, s bármit fog is hallani, meg kell majd birkóznia vele – a gyerekeiért, a férjéért, de legfőképpen önmagáért.
A hosszúra nyúló csend után Márk végül belekezdett a történetbe.
– Pár héttel ezelőtt egy reggel csúnyán összevesztünk. Úgy éreztem, elegem van ebből a folyamatos, monoton életből. Fiatalon házasodtunk, és szinte azonnal jöttek a gyerekek, sorban egymás után. Te tudod a legjobban, hogy imádom a gyerekeinket, de sosem volt egy percnyi szünet sem. Soha nem segített senki, mindent egyedül kellett elvégeznünk, megoldanunk. Sosem volt időnk egymásra. Dolgoztunk a munkahelyünkön, és itthon is helyt kellett állnunk. Morzsoltuk az egyhangú napokat egymás után. Évek teltek el úgy, hogy ki se tettük a lábunkat otthonról. Tudom, mi választottuk ezt az életet, de észre sem vettük, hogy közben mennyire megváltozott a kapcsolatunk. Elfelejtettünk beszélgetni, Míra. Elfelejtettünk törődni egymással. Úgy éltünk egymás mellett, mint két idegen. Szomorú, nem? Csak most látom igazán, milyen szörnyű állapot volt ez.
– Nem értem, mi köze ennek a balesetemhez...
– Sok köze van. Mert a baleset oka én vagyok. Miattam került rá sor, Míra! Senki más nem tehet róla, csakis én! – Márk két kezébe temette az arcát. – Ha hallgattam volna rád! Istenem, ha csak egy kicsit is türelmesebb lettem volna, ahogy kérted! Azt mondtad, tartsak ki, de én besokalltam. Esküszöm, nem akartam, hogy ez legyen, csak ki akartam ereszteni a gőzt. Hiszen szeretlek, Míra!
Míra továbbra sem értette, mi történt, de kezdte sejteni, hogy itt valami egészen másról is szó van.
– Te okoztad a balesetet? Mégis hogyan?
– Aznap megint veszekedtünk. Azon, hogy nincs időnk egymásra. Te azt mondtad, ez átmeneti állapot, legyek türelemmel, de nekem már elfogyott a türelmem a várakozásban. Hiányzott a szereteted, az érintésed, a tested melege… És az irodában ott volt... a kolléganőm. Megértő és gyengéd volt velem. Tudta, mire lenne szükségem, de sosem engedtem a kísértésnek. Esküszöm, soha. De aznap annyira elkeseredett voltam...
– És én rátok nyitottam, igaz? – rakta össze a képet Míra.
Márk lehajtotta a fejét. A bűntudat mázsás súllyal nehezedett a vállára. Arca eltorzult a visszafojtott sírástól, csak a könnyek gyűltek meg a szeme sarkában. Szégyenkezve törölte végig az arcát.
Míra számára világos volt, hogy a férje hibázott. De azt is látta, hogy kegyetlenül bánja a félrelépést, hiszen szereti őt.
– Ez történt – folytatta a férfi. – Amikor szótlanul visszazártad ránk az ajtót, észbe kaptam. Utánad mentem, próbáltalak elérni, de nem értelek utol. Már beszálltál a kocsidba, és elhajtottál. Kocsiba ugortam én is, és követtelek. De túl gyorsan mentél. Hiába dudáltam, hiába villogtam, nem álltál meg.
Míra nem bírta tovább hallgatni. Némán, tanácstalanul nézett maga elé hosszú percekig. Most felidéződtek benne a sorsdöntő délelőtt eseményei.
– Magam sem tudom pontosan, hogyan történt – folytatta Márk. – Csak annyit láttam, hogy a kocsid hirtelen megperdül, és egy fának csapódik. Nem tudom, hogyan álltam meg, hogyan szálltam ki. Teljesen magamon kívül voltam. És féltem. Hogy mi történt veled. Soha életemben nem féltem még annyira.
Míra tekintete a férje felé fordult. Óvatosan megérintette a kezét.
– Nemcsak a te hibád volt – mondta halkan. – Hanem az enyém is. Szükséged volt rám, és én nem vettem észre. A gyerekek töltötték be minden gondolatomat, és miránk már nem maradt energiám.
Míra elgondolkodott. Igen, gyerekeink vannak, de ahhoz, hogy boldog és egységes család legyünk, egymásra is időt kell szakítanunk.
– Mostantól minden más lesz. Ígérem – mondta.
***
Míra észre sem vette, mikor tértek vissza az emlékei. Egyszer csak ott ült a férje előtt minden emlékével, minden keserűségével és boldogságával együtt. Gyűlölhette volna a férjét, hiszen megcsalta, de nem gyűlölte. Hogyan is gyűlölhetett volna valakit, aki ennyire gyűlölte saját magát a történtekért? Tudta, hogy rögös út áll előttük, ha helyre akarják hozni a hibáikat, de azt is tudta, hogy megéri megpróbálni.
