Ha szülőként azt hiszed, hogy fiúgyermeked számára a legnagyobb veszélyt az internetes pornó jelenti, akkor tévedsz. Nemrégiben ugyanis egy új fogalom jelent meg a virtuális térben – a manoszféra. A manoszféra weboldalak, blogok és online fórumok gyűjteménye, amelyek a férfiak problémáiról és érdeklődési köreiről szólnak.
A férfi felsőbbrendűségét és a nőgyűlöletet hirdetik, illetve a nemek közti egyenlőség ellen harcolnak – mondja az egyik hírportál. A manoszféra évek óta erősödik, és egyre hangosabb az online térben. A jelenséggel már régóta küzdenek a szakemberek, de a szélesebb nyilvánosság csak most szembesül vele és a várható következményekkel. A brit tanárok már évek óta kongatják a vészharangot, hogy kellene kezdeni valamit, mert megnőtt a nő/lányellenesség az iskolákban.
A harag világa
Miért fontos, hogy a szülő tudja, milyen tartalmakat néz a gyermeke az interneten? Az online térnek nagy hatalma van, többek között azért, mert egyszerű magyarázatokat tud adni a bizonytalansággal, feszültségekkel, a nőkhöz való viszonnyal küszködő fiataloknak. Videókat kínál ahhoz, hogyan sportoljanak, hogyan ismerkedjenek a nőkkel, hogyan keressenek pénzt. Mert a manoszféra egyik alapgondolata ez: dolgozz magadon, légy önmagad legjobb változata. Ami tulajdonképpen helyes.
Baj akkor van, amikor ez az első pillantásra okos felhívás más motivációkkal is előrukkol. Az eredetileg ártalmatlan nyilatkozat haragos hangulatot teremt, frusztrációt és nőgyűlöletet propagál. Ezt nevezzük manoszférának – ami a fiatal fiúk számára fokozottan veszélyes.
Ekkor már nem a saját fejlődés, a belső stabilitás kialakulása felett érzett öröm dominál, hanem valami más történik: az önfejlesztés a nők feletti hatalom megszerzésének eszközévé válik. A manoszféra tanítása szerint azért kell erősnek, gazdagnak és befolyásosnak lenned, hogy „jobb nőket” tudj szerezni, és intim kapcsolatba tudj kerülni velük. Elég, ha megnézünk pár videót, ami arra tanít, hogyan eddz, hogy méretes legyen a bicepszed, de könnyen előfordulhat, hogy az internetes algoritmus kényesebb elfoglaltságokra is tanácsol valamit, nem csak az izmokra. Az online tartalmak a serdülőkor zavaros gondolatvilágában fekete-fehér képeket vázolnak fel, ami nem egyezik a valósággal, például olyasmit, hogy a férfi legyen gazdag és erős, a nő pedig alázatos és hálás az alfahímek figyelméért.
Röviden: a manoszféra azt sulykolja a fiatal fiúk és férfiak fejébe, hogy nem ők tehetnek róla, ha valami nem sikerül az életükben, hanem „a nők által irányított romlott rendszer”.
Mindenért a nő felelős
Ha egy zaklatott érzelmi állapotban levő, esetleg szerelmi bánatban szenvedő srácnak valaki azt mondja az interneten, hogy nem ő felelős azért, amit érez, ráadásul még megoldást is ajánl „útmutatás” vagy mentorálás formájában, akkor nincs olyan tizenéves fiatal, de idősebb férfi sem, aki ellen tudna állni az ötletnek.
Ismerjük azt a helyzetet, amikor egy férfi rossz társaságba keveredik, és a kocsmai „barátok” azt ismételgetik, hogy „szuper pasi vagy”, és mindenről az asszonyok tehetnek? Előbb-utóbb a férfi ezt el is hiszi. Ma ilyen barátok az influenszerek, a kocsma pedig az internet.
Sok suhanc akkor találkozik a manoszférával, amikor személyes gondjaira keres választ, mások véletlenül akadnak rá az interneten – csetelés közben vagy más közösségi hálókon. Egy dolog köti össze őket: az, hogy végre van valaki, aki meghallgatja őket, és választ ad a kérdéseikre. A hatás annál erősebb, minél határozottabb az influenszer, minél jobb beszédkészséggel van megáldva – mint például Andrew Tate, az egykori brit–amerikai kick-boxoló, ma internetes celeb. Ő ugyanis nagyon jól tudja, hogy a hatalomhoz közösség is kell. A közösséget legjobban a közös ellenség kovácsolja össze. Ez az ellenség pedig a manoszférában a nő.
A közösség ereje
Az első lépés az ún. piros pirula lenyelése, amit a gyakorlatban néhány videó megtekintése jelent. A megnevezés a Mátrixcímű kultuszfilmből került át, és azt a pillanatot jelöli, amikor az ember rádöbben, hogy minden másképp van, mint ahogy eddig hitte.
Ha az emberből hiányzik a kritikus gondolkodás adottsága – ennek oka lehet az életkor, az iskolázatlanság vagy például egy szakítás utáni lelkiállapot –, akkor elsősorban azt hallja meg, amit az emberek beszélnek róla, magabiztosan, határozottan, kételyek nélkül. Ilyenkor nem vesszük észre, hogy az érvek gyenge lábakon állnak, sőt tévesek. S ha észre is vennénk, ott a társaság, a hatalmas, az erős, a mindenre kiható közösség, amelynek tagjai kölcsönösen erősítik egymás „igazságát”. Hiszen a manoszféra nem egyetlen weboldal vagy influenszer, hanem szubkultúrák szövevénye, amelynek elemei a részletekben különbözhetnek, de összefogja őket a nőgyűlölet. Ide tartoznak például az incelek – a többnyire heteroszexuális férfiak, akik akaratukon kívül cölibátusban élnek, mert képtelenek szexuális partnert találni, emiatt gyűlöletet éreznek a nők, valamint a szexuálisan aktív férfiak iránt, és megvetik a társadalmi együttélés szabályait.
A közösség növekedésében jelentős szerepet játszanak a szociális háló algoritmusai is: amint valaki rákattint egy videóra, a rendszer máris új és hasonló videók tömkelegét dobja elé. A fiatal így gyorsan egy véleménybuborékban találja magát, ahol a kóros nőgyűlöletet normálisnak fogadják el, és minden mást hazugságnak vagy manipulálásnak tartanak.
A hosszú ideig tartó befolyásolás nemcsak radikalizálódáshoz, hanem erőszakhoz is vezet. Ebben a közegben a nőket nem egyenrangú partnernek tekintik, hanem tárgynak, fenyegetésnek.
Kezdetben még van szégyenérzet
A manoszféra nem egyik napról a másikra született, első jelei már a 90-es évek végén felbukkantak. Keletkezésének több oka van: a fiatal férfiak identitásválsága, a jelenkor bonyolultsága, a közösségi háló kiterjedése… Globális elterjedését főleg a szociális hálók segítették elő, és eszméi ma már a politikában is megjelentek. A manoszféra elsősorban azért népszerű, mert egyszerű válaszokat ad bonyolult kérdésekre és belső fájdalmakra. Célzottan foglalkozik a szégyenérzettel, ami neurobiológiai szempontból az egyik legerősebb szociális érzelem. Minden fiatal fiú esetében természetes, hogy időnként szégyelli, hogy nem elég jóképű, nem elég erős, sikeres vagy elfogadott. A manoszféra rafináltan toxikus narratívát használ. Nem oldja fel a szégyenérzetet, hanem megfordítja, és azt mondja: nem te vagy rossz, hanem a téged körülvevő világ. Ennek következtében a belül megbúvó szégyenérzet haraggá lényegül.
Az érzelmekről beszélni kell
Mit tegyünk, hogy a manoszféra ne hálózza be fiainkat? A mentor válasza meglepően azonos azzal, amit a családterapeuták javasolnak: a megoldás kulcsa a szülők és gyerekek közti viszony.
Kisebb fiúk esetében elsősorban az a fontos, hogy felismerjék és meg tudják nevezni azokat az érzelmeket, amelyek megszületnek bennük, hogy megtanulják, hogyan élhetik meg őket. Ma már tudjuk, hogy az „egy fiú nem sír” típusú mondatok nevetségesnek titulálják az érzelmeket, holott az érzelmek lekicsinylése maximálisan káros. Ugyanakkor gyakran átesünk a ló másik oldalára, és igyekszünk a gyermek elé olyan világot tárni, amelyben nincsenek kellemetlen vagy embert próbáló események. Ebben az esetben azonban elvesszük tőlük a lehetőséget, hogy kezelni tudják a nehéz helyzeteket, amelyek ugyan frusztrálóak, de megoldhatóak. Pedig ezáltal a gyermek megismerhetné azokat az eszközöket, amelyekkel megoldást tud találni rájuk.
A Netflix manoszféráról készült dokumentumfilmjének plakátja
Fontos, hogy a gyermek számára biztonságos környezetet teremtsünk, ahol megélheti a nehézségeket, a bánatot vagy a csalódást, és megtanulhatja, hogy ezek a normális élet részét képezik. A manoszféra kísértéseivel szemben az a legjobb megelőzés, ha megtanítjuk fiainkat arra, hogy felismerjék és megnevezzék az érzelmeiket, ne pedig elrejtsék őket. Hogy ne egyszerű megoldásokat keressenek, amelyek látszólag nem fájnak, mert a felelősséget másokra hárítják.
Ne legyünk szolgák
Ne alkalmazkodjunk túlságosan gyermekünk érzelmeihez, ne helyezzük őt saját szükségleteink fölé. Ismerős a kérés? Főleg mi, anyák vagyunk hajlamosak erre. Viselkedésünkkel, jó szándékunkkal akaratlanul is azt sugalljuk, hogy a nő a férfiak és a család szolgája. Ez az attitűd jelenik meg a manoszféra mérgező narratívájában is. Miért állna ellen a fiúgyermek ennek a szemléletnek, ha otthon is ezt látja? Hozzá kell tennünk, hogy ha a nő a feladatok egy részét másvalakire akarja hárítani, akkor állnia kell mellette valakinek, aki a feladatot átveszi tőle. Egy férfinak, aki a feladatot vagy elvégzi, vagy rávezeti a gyermeket arra, hogy besegítsen. Ugyanakkor saját határaink védelme nem jelenti azt, hogy érzéketlenek vagy elutasítóak legyünk a gyermekkel szemben. Mutassuk ki, hogy mindig mellette állunk, ugyanakkor nekünk is vannak szükségleteink és határaink.
Soha nincs késő
Minden életkorban lehet egészségesebb kapcsolatot építeni a meglévőnél. A serdülőkorban se lehetetlen, csak egy kicsivel nehezebb. Mert ha otthon egy ideig nincs biztos kapcsolat, sem beszélgetés, akkor a fiatal olyan közösséget keres, amelyik megadja neki az együvé tartozás élményét, és magyarázatot ad a kérdéseire. A manoszféra ugyanis olyan nyelven beszél, amelyet értenek a fiatalok. Nevén nevezi a dolgokat, néha nyers is, nem csomagolja be a valóságot, és pontosan megjelöli a szerepeket, hogy ki a bűnös, ki az áldozat, ki a győztes. Az érzelmek szövevényes világában megnyugtatóan hat.
Ebben az időszakban a szülők elsősorban a kontrollt vetik be. Mivel védeni akarják a gyermeket, korlátozzák a szociális háló és az okostelefon használatát.
Ennek ellenére a gyermek előbb-utóbb mégis találkozik ezekkel a tartalmakkal. Vagy az algoritmus által, vagy az osztálytársak révén. Ezért jobb az a megoldás, amikor olyan videót mutatunk a gyermeknek, amelyen mérgező influenszerek befolyásolják a gyerekeket. Aztán el lehet beszélgetni arról, mi volt rossz a videóban, mennyiben volt manipulatív. Röviden rávezetjük őket a kritikus gondolkodásra. A mentor figyelmeztet arra is, hogy a tiltás csak erősíti az érdeklődést. Jobb megoldás, ha azt mondjuk: „Látom, milyen videókat nézel. Mi tetszik bennük? Miért tartod érdekesnek őket?” Ne oktassuk ki a gyermeket, ne éreztessük vele, hogy „én tudom, amit te még nem tudsz”. És azt se mondjuk neki, hogy „már megint milyen marhaságot nézel”. Serdülőkorban minden érdekesebbé válik, amire a felnőtt azt mondja, hogy „butaság”. De ha azt mondjuk, hogy „nekem ez furcsa”, „nekem ez nem tetszik”, akkor teret adunk a gyermeknek a gondolkodásra. Ezzel tudtára adjuk azt is, hogy normális dolog, ha eltérő nézeteink vannak.
A manoszférával azonosuló tinédzser se reménytelen. A szülőnek arra kell gondolnia, hogy a gyermek nem egyfajta ideológiát választott, hanem vigaszt keresett. És ebből egy közeli viszony is kialakulhat a szülő és gyerek között. Új utat nyithatunk. Az elsődleges cél nem a gyermek véleményének megváltoztatása, hanem a jó kapcsolat újraindítása. Olyan egyszerű kérdésekkel is kezdhetjük, hogy „mi volt ma az iskolában?”, „jó napod volt?”, „mivel foglalkozol most?”, „beszélgessünk róla”? Nem kell kitérni arra, hogy kinek van igaza.
Az a fontos, hogy gyermekünk érezze, tudomást veszünk róla. Ha tudja ezt, talán nem fog olyan tartalmakat keresni, amelyekben gyűlölik a nőket.
