Hucman Ilonka néni (70) évekkel ezelőtt az érsekújvári járási Barsbaracskáról került Ausztria egy távoli pontjára, hogy gondozónő legyen. A kényszer vitte rá, de ezalatt az idő alatt annyi mindent átélt, hogy nem bánja. Minden nap történik vele valami érdekes. Mindezt papírra veti, méghozzá valódi papírra, töltőtollal. Több tíz teleírt füzet sorakozik nála, melyekben az élményeit meséli el. Az alábbi sorokban kapunk egy kis ízelítőt a kezdetekről.
Három hónappal az ötvenhetedik születésnapom előtt munka nélkül maradtam. Azelőtt négy évig egy idős nénit gondoztam, akinek mind a két lába hiányzott. Nem kevés tapasztalatom volt a beteggondozásban. Édesanyámat halála előtt sokáig, a veseproblémái miatt heti háromszor vitte a mentő dialízisre, sokat kellett éjszakázni mellette. Régebben anagymamáim, nagyapám, nagynéném, később drága jó anyósom gondozásába is besegítettem.
A gondozott néni Istennek hála tovább élt, csak a tanulmányai befejeztével az unokája vette át a gondozását. Így maradtam munka nélkül 2012. március 1-én. A nyugdíj messze, az éveim száma sok! 57. Ez az a kor, amikor már nehéz új dologba kezdeni. De csak nehéz és nem lehetetlen. Amint munkanélküli lettem, máris hívtam a húgomat. Ő már hét éve Ausztriában dolgozott gondozónőként. Évek óta győzködött, hogy én is próbáljak ott szerencsét. Tudta, hogy képes vagyok rá, sokszor kikérte a véleményem, ha gondja akadt a munkája során. Először nehéz volt magamhoz engedni még a gondolatát is, hogy ötvenhét évesen belevágjak a német nyelv tanulásába.
Addig az én némettudásom a régi filmekből tanult hände hoch! (kezeket fel!) volt és pár egyszerű szó. Először egy német szótár segítségével mindenre piros cetlit ragasztottam, amiről gondoltam, hogy a nap folyamán hozzányúlok: ajtó, ablak, fiók. Így a szemem elé kerül a szó, aminek majd hasznát vehetem. Kerékpáron jártam mindenhová, még a kormányra is ráragasztottam a cédulára felírt napok nevét. Amikor már tudtam, lecseréltem másra. Nyelvtani szabályt egyet sem tanultam meg. A tízéves unokám aztán kikérdezett a szavakból. Szomorú volt, ha rossz jegyet kellett beírni az ellenőrzőmbe. Bizony, még ellenőrzőm is volt. Három és fél hónap alatt kellett, hogy valami rám ragadjon.
Csak a szavakat tanultam – annak ellenére, hogy a húgom a mondatok tanulását javasolta. A sok erőszakoskodása után három német mondatban megtanultam, amit fontosnak tartottam.
Első: Van két fiam és egy lányom.
Második: Kérem, várjon egy keveset.
Harmadik: Legyen szíves, ne tájszólással mondja.
A harmadikra sosem volt szükségem, mert a hivatalos németet máig nem beszélem. A három és fél hónapnyi tanulás leglátványosabb eredménye viszont az lett, hogy plusz hét kilóval terebélyesebb lettem. Szavakat tudtam, de egy épkézláb mondat sem jött ki a számon.
Június elején jött az értesítés, hogy két nap múlva utazok. Istennek hála, nem maradt sok időm félni. Érsekújvárból indultam, a fiatalabb fiamtól. Nem akartam otthonról, az üres házból menni, mert az még fájdalmasabb lett volna. Így is csomó volt a torkomban, amikor elbúcsúztam a fiamtól. A menyem és a kisunokám még aludtak, mivel éjjel kettő körül állt meg értem az autó. Így mentem a nagy Ismeretlenbe. Lehet, sokan megmosolyognak. 600 kilométer! Akik sok óra hosszát repülnek más világrészekre, azoknak mi az a pár száz kilométer?! De nekem az messze volt, s a szívem tele volt fájdalommal, félelemmel, hogy mi lesz ott velem. Érsekújvárból Pozsonyba vitt az autó, ott átszálltunk. A többi utasnak ez már természetes volt, de bennem mindenféle érzelem forrott. Hárman ültek velem együtt az autóban, végigaludták az utat.
A néni, akit gondoznom kellett, még kórházban volt, mikor megérkeztem. A családja döntés elé állította: idősotthonba megy, vagy gondozónőt fogadnak mellé. Így kerültem az olasz–szlovén határ közelébe, egy Dráva menti faluba. A táj ott gyönyörű, de azt csak a későbbi napokban fedeztem fel. Dél körül megállt a taxi egy ház előtt, ott dolgozott az engem beajánló szlovák gondozónő. Hú, hogy pánikoltam! Megjött a néni unokahúga, fogta a bőröndömet, betette az autójába és mentünk a néni házához. Nagy, kétemeletes ház volt. Pár perc várakozás után megjött az autó a kórházból. A néni és a negyvenéves unokaöccse ült benne, aki, mint később kiderült, a kisfőnököm.
Ha lenne a félelem mérésére egy műszer, az kiakadt volna valamelyik oldalon. Én féltem a nénitől, ő meg tőlem. Míg a néni unokahúga gyógyszeradagolóbarendezte a gyógyszereket, addig én az unokaöccsel bementem a faluba bevásárolni. Nem a legokosabb úgy menni vásárolni, hogy fogalmam sincs, mire van szükség. Vettem, amit jónak láttam, néhány fontosabb élelmiszert. Visszatérésünk után a rokonok elhagyták a házat.
Ketten maradtunk. Esély a párbeszédre egyenlő a nullával. A néni nagyon sírt, de bele kellett nyugodnia, no és nekem is. Hogyan tovább? A néni nem volt éhes, én még úgy sem, pedig minimum huszonnégy órája egy falat sem ment le a torkomon. Szerencsére rajtam volt az a plusz hét kiló, volt miből böjtölnöm.
Sajnos, nem csak a néniről kellett gondoskodni – kiderült, hogy ő a kisebb gond, ugyanis volt egy elkényeztetett kutyája. Én megtűröm a kutyákat, de nem szeretem simogatni, ölelgetni őket. Ez a vörös szőrű kutya azonban sokat segített a néninek, hogy átvészelje a kezdeti félelemmel teli időszakot. A nénivel élt egy szobában, aki képes volt a dupla ágy szélére húzódni, hogy a drágaságnak kényelmes heverést biztosítson. Eleinte hálás voltam a sorsnak a kutyus miatt, de amint megismertem a napi programját, már nem annyira. Egész nap nem evett, csak este, de akkor sokat. A néni szárított húsrudacskákkal etette, attól úgy szomjazott a kutya, hogy egész éjjel inni járt, és legalább négyszer kiment a kertbe a dolgát végezni.
A kutyus nappal szundizott, s a gyér kommunikáció a néni és köztem azt hozta, hogy a néni nekikezdett a virágok öntözésének, és öntözte, csak öntözte, naponta nem egyszer, nem kétszer, csak öntözte… 83 éves, Alzheimer-kórban szenved. Megtorpant egészségi állapota ellenére hasznos akart lenni, így jutott a virágöntözéshez. Rengeteg növény volt a kétszintes házban és a nagy beüvegezett teraszon. Úgy kell elképzelni, hogy ő végzett az öntözéssel a felső szinten, aztán ment egy szinttel lejjebb. Én meg felülről kezdve mentem utána és szépen öntögettem ki a felesleges vizet a tányérokból. Mikor a néni feljött, észrevétlenül leszaladtam megmenteni a virágokat. Így ment ez hosszú napokig, míg bele nem fáradtam, hiszen más dolgom is volt. Egy hét után feladtam. Sajnáltam, hogy a szemem előtt ment tönkre a sok növény, főleg a hét cserép orchidea fájt a szívemnek. Esélyük sem volt a túlélésre.
Az egyik nap palacsintát sütöttem volna, de nem volt meg hozzá minden alapanyag. Így rizskását készítettem ebédre, zöldséglevessel. A néni csak levest evett, a rizst meg sem kóstolta. Később tudtam meg, hogy egyszer majdnem megfulladt a rizstől, azóta nem eszi. De csak ezt nem volt hajlandó megenni, meg a zsírosabb húsokat. A rokonok figyelmeztettek, hogy sokat kell innia – ezt anélkül is természetesnek vettem, és állandóan inni kínáltam. Trinken muss... mondtam, és a néni hallgatott rám. A reggelivel nagy gond nem volt. Nem is volt hajlandó mást enni, mint fehér kenyérre kent vajat mézzel és tejeskávéval.
Mivel elfogytak a kutyus húsos rudacskái, a néni megkért, hogy menjek el az áruházba. Könnyű azt mondani, de hol van az áruház? Azt tudtam, hogy milyen fajtát kell vennem, de az eszembe sem jutott, hogy lefotózzam a telefonommal a csomagolását. Első feladat: megtalálni az áruházat. A jobb kezemre ráírtam, hogy rechts, a balra meg, hogy links… és elindultam Isten segítségével. A főúton szembejött egy fiú. Szépen köszöntem, grüss gott. Elnézést kértem és mondtam neki, hogy az áruházat keresem. A fiú mondta, hogy tartsak jobbra, utána megint jobbra. Lekanyarodtam, a sarkon állt egy autó utánfutóval. Ezt meg kell jegyeznem, hogy visszafelé el ne tévedjek. Az eszembe sem jutott, hogy az autó addig el is mehet onnét. Erre akkor gondoltam nevetve, amikor visszafelé tartottam.
Az áruházat nem volt nehéz megtalálni, oszlopon lógott egy óriási reklámtáska. Beléptem, köszönni akartam, de megelőztek. Odamentem egy árufeltöltő fiatal fiúhoz, és a következőket mondtam neki: Bitte, ich muss kaufen hungr stangele essen. Nézett rám, mint borjú az új kapura. Nem értette, pedig igazán érthetően mondtam. De itt olyan nem létezik, hogy ne segítsenek, odahívott egy kolléganőt, s elismételtem a tökéletesen bemagolt szövegemet.
A hölgy is csak nézett, aztán a szalámikhoz vezetett. De az embernek való étel volt. Nein persona, haf-haf essen. Egymásra néztek, majd megfulladtak a visszatartott nevetéstől, de végül mégis kirobbant belőlük, és én is velük együtt nevettem. Rögtön tudták,miről van szó. Megvolt a stangele. Ehhez csak annyi kis magyarázat kell, hogy én a hund (kutya) helyett a hungr (éhes) szót használtam. Szóval azt mondtam, hogy Kérem, kell vennem éhes rudacskát. Hát ezért nem értették elsőre. Régebben megfogadtam magamnak, hogy naponta megnevettetek legalább egy embert. Nos, ez most sikerült, de nagyon. Még két héttel később is nevetve üdvözöltek az üzletben. Egész úton hazafelé mosolyogtam magamban az átélteket visszaidézve. Persze, a néninek is el kellett mondanom, hát még ő hogy nevetett! Jobban beleizzadtam az egész történetbe, mintha kapáltam volna.
Az otthoni családtagok kimondhatatlanul hiányoztak. Az idősebb fiam a feleségével és a kisunokámmal Olaszországba utazott egy néptánccsoporttal. Az unokám már ötödik éve népi táncol, s a buszuk harminc kilométerre tőlem haladt el. Hű, de integettem volna nekik!
A másik fiamék naponta hívtak, meg a húgom is, aki Ausztriában tartózkodott, de mindez az otthont nem kárpótolta. A három drága kis unokámról állandóan álmodtam, s mivelhogy sok fényképet hoztam magammal, minden polcról ők mosolyogtak rám. Nagy szerencsém volt abban is, hogy kitehettem a képeket. Nemcsak a saját szobámban, de a konyhában is sok volt belőlük. A hűtőszekrényre is az én unokáim képe volt rögzítve.
A délutáni pihenő után mindig kávéztunk a nénivel, majd jöhetett egy kis séta. Sokszor elmentünk a néni húgához, aki a falu másik végén lakott. Igazából nem volt olyan sok munkám, mert két személyre mosni, főzni, takarítani nem sok időt igényelt, és még fizetést is kaptam érte. Szóval mentünk a testvéréhez. Szimpatikus néni volt. Az egész rokonság elnéző volt a német nyelv hiányos ismerete miatt, de én azért igyekeztem kézzel-lábbal megértetni magam.
A látogatás csak fél óráig tartott, de azalatt a kutyuska megevett vagy öt húsrudacskát. Mivel a néni elfelejtett mindent, alighogy hazaértünk, már nyomkodta is a kutyus szájába a rudacskákat. De ő csak a szájába vette, átszaladt a nappaliba,és letette a szőnyegre. Persze, hiszen jól volt lakva. Na, kutyuskám, milyen okos vagy! Van ám eszed. De nekem is. Ahogy letette a rudacskát, én elvettem tőle. Vagy ötöt kapott a nénitől. Mindet sikerült elvennem, betettem egy zacskóba – jó lesz az még!
Ha kint rosszabb volt az idő, lassabban teltek a percek. Ki kellett valamit találni, hát kötni kezdtem. A néni említette, hogy régebben ő is sokat kötött. Mondtam neki, hogy próbálja meg újra, nem lehet azt teljesen elfelejteni. Elkezdtem neki egy darabot, s egész gyorsan belejött. Persze én magyarul kötöttem, ismételgettem, hogy: sima, fordított… a minta szerint. A néni látva, hogy csináltam én, németül kezdte mondani. Nagyon örült, hogy együtt kötöttünk.
Féltem attól, hogy mi lesz velem itt nyelvtudás nélkül. De elég könnyű volt a beilleszkedés. A néni nagyon hálás voltmindenért, ilyet álmomban sem mertem remélni, hiszen nagyon sok, nem éppen kellemes élményt hallottam többgondozónő ismerősömtől is. A néni családtagjai is nagyon aranyosak voltak velem szemben. Egyik délután, amikor én is elszundítottam, arra riadtam fel, hogy valaki csenget. Félálomban mentem ajtót nyitni, azt sem tudtam, ki vagyok, hol vagyok. A kisfőnök jött, a néni unokaöccse. Kóválygó fejjel azzal fogadtam, hogy: my sme spali. Ami annyit jelent, hogy mi aludtunk, csak éppen szlovákul jött ki a számon. Erre ő szépen visszamondta, hogy my sme spali, mert azt hitte, hogy ez nálunk a köszönés. Persze, meg tudtam neki magyarázni, jót mosolyogtunk rajta. A legszebb ebben a történetben, hogy ez megmaradt köszönésnek. Ha jött a nénihez, csakis így köszönt nekem.
A néni születésnapjára bejelentkezett a fia és a felesége, ők Münchenben éltek. Ez az egy fia él, a másik fiatalon meghalt motorbalesetben. A néni többször mondta, hogy a temetőben szeretne már lenni. Azt szoktam válaszolni neki, hogy hiszen ma már voltunk ott. Alázatosan magyarázta, hogy ő már ott szeretne maradni, várja a fia. Próbáltam kicsit elűzni a szomorúságát. A müncheni rokonok látták, milyen jól van a néni, nagyon örültek neki. A többi rokontól is hallották, hogy meg vannak velem elégedve. A szótár segítségével elmagyaráztam nekik, hogy szlovákiai magyar vagyok, egyedül élek, mert özvegy vagyok. Rá akartak beszélni, hogy maradjak tovább, mert tartottak tőle, hogyan fogadná az új hölgyet a néni. A válaszom az volt, hogy nem lenne akadálya, de haza kell utaznom, mert hivatali ügyeket kell intéznem. Viszont mivel az anyagi helyzetem nem volt éppen irigylésre méltó, megegyeztünk.
Ez alatt az első három hét alatt olyan sok esemény történt, hogy nagyon gyorsan eltelt, de azért számoltam a napokat, vártam a hazautazásom napját. Az idősebb fiam jött értem a menyemmel és az unokámmal. Ők hozták az engem váltó némettanárnőt is. Legalább a kommunikációval nem lesz gondja a néninek. Az otthonlétem minden egyes percét élveztem. Öt nap után vissza is utaztam, így egyeztünk meg. A néni nagyon örült nekem.
Az Óperencia szó kialakulása: Valószínűleg magyaros szóalakulat a régebbi Ober-Enns (‘Felső-Ausztria’, Enns folyó felső vidéke), vagy az Ob der Enns (‘az Ennsen túli’) osztrák–német tartománynévből. Az osztrák hadseregben szolgáló egyszerű falusi magyar katonák számára ez már afféle „világ vége” volt, így lett a világvégi képzelt tenger neve is.
Szerkesztette: Novák Zita
