Nincs egy hónapja, hogy egy rövid interjút készítettem vele. Jókedvű volt, kedves, mint mindig. Elmondta, hogy boldog. Hogy szerencsésnek érzi magát, mert jól sikerült házasságban él, és mert végre van gyermeke: a húsz hónapos Jancsika. Hogy végre van, akiért felelősséget vállalhat… Sugárzott belőle az életerő.
Aztán egyszer csak jött a hír: Kaszás Attila agyvérzést kapott, újraélesztették, kómában fekszik. Az internet, a televízió híradói, a rádió mind erről beszéltek, egyre csak ismételték a család, a barátok és még ki tudja hány ember szavait: Attila, ébredj fel! Még szükségünk van Rád! Aztán egyre borúsabb hírek következtek: a legtöbben nem ébrednek fel a kómából, újraműtik, az orvosok már csak imádkozni tudnak. Mindnyájan sejtettük, mégis mindnyájan azt reméltük, hatalmas életerejével ezt is túléli… Aztán egy hét múlva bejelentették: elhunyt Kaszás Attila, Jászai Mari-díjas színművész. 47 éves volt.
Kaszás Attilából valami megmagyarázhatatlan vonzerő sugárzott, ami miatt mindenki, akivel csak szóba állt, megkedvelte. Ritka tulajdonság ez. Nézem a vele kapcsolatos beszélgetéseket: kollégái, barátai – komoly férfiemberek – nem jutnak szóhoz. Csak azt ismételgetik: Attila olyan magától értetődően mindig ott volt, ahol lennie kellett. Hogy űrt hagy maga után, mind a színpadon, mind a lelkekben.
Hogy karizmatikus egyéniség volt. Egy kolléganője pedig azt mondta: Kaszás Attilát nem kell siratni. Mindent, amit a Földön elvégezhetett, beteljesített. Mind színészileg, mind emberileg.
Minden műfajban otthonosan mozgott: játszott drámát és zenés darabot, Shakespeare-t és Csehovot, játszott népszerű és jelentős filmekben. Ha kellett, előkapta hegedűjét, önálló lemezéhez zenét is komponált. Sikeres volt, és népszerű, mégis képes volt megőrizni magánélete intimitását. Nemrég azt nyilatkozta, nagyon kijárt már neki az a harmónia, ami az utóbbi években körülvette…
Közös veszteségünk, hogy ilyen rövid pálya jutott neki.
