Meglepetést készítettünk az Új Nő olvasóinak: a következő hetekben folytatásos „kisregényünket” olvashatják, melynek egyes részeit minden hónapban más munkatársunk írja.
Az első rész Póda Erzsébet munkája.
Hanna szomorúan ült a landolni készülő repülőgépen, és azt se bánta volna, ha történetesen lezuhannak. Valami mérhetetlen letargia kerítette hatalmába, amely hetek óta a markában tartotta. Pedig a magasból mesebeli táj tárult elé: felül az ég végtelen kékje, alattuk meg a felhőfoszlányok között feltűnő, sosem látott zöld és barna színű foltok, földek, mezők kis négyszögei, alig észrevehető dombok, sziklák, aprócska házikók és a távolban a gőzfoltok, a feltörő gejzírek jelei. Izland. Csodálatos hely! Csakhogy Hanna ebből szinte semmit sem érzékelt. A saját fájdalmával volt elfoglalva. Az élete romokban hevert, minden, amit eddig értelmesnek tartott, egy pillanat alatt a semmibe tűnt.
A repülőn nemrég gong figyelmeztette az utasokat, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket: megkezdődik a leszállás. A gép kellemesen hullámzott, amint lefelé ereszkedett. Az ablak mellett, ahol Hanna ült, gyorsan süvített el egy-egy tejfehér felhő. Közben a föld egyre közeledett, már látszottak az autópályán suhanó autók, a repülőtér melletti települések épületei. Egy-két zökkenés, és a repülő a kifutópályán gurult tovább.
A kiszállás után, míg Hanna a csomagjait várta, élete eddigi harmincöt esztendején merengett. Vajon mit csinált eddig rosszul? Mi az, amit másként kellett volna? Miértek tucatjai keringtek a fejében, de annyit már megtanult, hogy a nagy miértekre nem létezik igazi válasz. A hotel felé utazva már nem is gondolkodott: nézte a tájat, és lassan fogta csak fel, milyen csodálatos vidékre érkezett. A furcsa domb tövében megbújó szálloda portása egykedvűen ellenőrizte az iratait, majd az orra alá dugta a 303-as szoba kulcsát. Az egyszerűen, de barátságosan berendezett kétágyas szobába lépve Hanna először érezte úgy, hogy jó helyre érkezett.
Becsukta maga mögött az ajtót, majd a kétszárnyú ablakhoz lépett, és kinyitotta. Frissítő, tiszta, Hanna számára szokatlan illatokkal teli levegő zúdult a szobába.
– Itt kezdek új életet – gondolta –, vagy legalábbis megpróbálom… Ekkor elemi erővel törtek rá az elmúlt hónapok eseményei. A nagyvárosban, ahol élt, mindig történt valami, és ő imádta a nyüzsgést. A kollégáival folytatott munka utáni kávéházi beszélgetéseket, melyek sokszor komoly vitákba torkolltak. A hétvégi, éjszakákon át tartó bulikat, az eldugott művészmozik hangulatát, az éjjel is forgalmas, étel- és füstszagú kínai negyedet, az ódon, százéves kövekkel lerakott óvárost a szökőkúttal, galambokkal. De ennek vége, most egy másfajta élet következik.
Minden akkor romlott el, amikor megismerkedett Walterral. Addig élte a maga külön bejáratú, zárt kis életét, melyben mindennek megvolt a maga pontos helye és ideje. Szüleivel évek óta alig tartotta a kapcsolatot. Apja egy erőszakos, konok egoista, akinek fenyegető jelenléte gyerekkora óta frusztrálóan hatott rá. Anyja pedig maga a megtestesült mártíromság. A gyerekkorából főleg arra emlékszik, hogy az apja ordítozik, az anyja pedig zokog, és mindenben aláveti magát a férfi akaratának – ő pedig szorongva ül a sarokban, és a legszívesebben eltűnne a világ színéről. Egyszer elege lett a sírásból, a rettegésből, a végtelen magányosságtól, és megszökött hazulról. Tízéves lehetett. Világgá ment. Fogta a katicabogaras kiskofferét, belepakolta a pizsamáját, a kedvenc, hóemberes meleg zokniját meg a műanyag malacperselyt, amelyet a nagymamájától kapott, felöltözött, és irány a szomszéd utca…
Elmosolyodott. Akkor még milyen egyszerűen képzelte a dolgok menetét!
… A szomszéd utcában becsöngetett Katalina nénihez, aki egyedül élt, és nagyon hasonlított a nagymamájára. Hanna nagyon szerette, mert mindig jázminillat töltötte be a nehéz, öreg bútorokkal berendezett lakását. Télen is, és nyáron is. Katalina néni mindig főzött neki forró csokoládét, vagy citromos-mézes limonádéval kínálta. Nem akart hazamenni soha többé. Csakhogy az apja érte jött, és foltosra verte. Soha többé nem mert világgá menni, viszont apját egy életre meggyűlölte. Később, mikor már elviselhetetlen volt számára a gyűlölet rettenetes érzése, addig gyakorolt, míg sikerült kialakítania magában iránta a teljes közömbösséget. Annyit ő is tudott, hogy a gyűlölettel csak önmagát mérgezi…
Becsukta az ablakot, de továbbra sem mozdult el mellőle. A tájat nézegette. A távolban vonuló hegyek, jobboldalt a sötét színű hideg tenger, bal oldalt valami erdőféle, előtte a szálloda egyszerű stílusú kertje. Alacsony cserjék, sokszínű virágok kicsiny bokrai. A látvány nyugtatólag hatott rá. Elmerengett.
Most is „világgá ment”. Senki sem tudja, hogy idejött, Izlandra, a világvégére. És azt sem tudja senki, hogy örökre. Egy kofferrel indult el most is, mint akkor, gyerekkorában, hátrahagyva mindent, egész eddigi életét. De most biztos, hogy nem fogja megtalálni senki. Szüleinek sem mondta meg, hogy idejön. Barátnőjének, Barbarának talán hiányozni fog, de majd felhívja, elmond neki mindent, és ő biztosan megérti. Mindig megértett mindent. Az egyetlen ember, akivel Hanna őszinte mert lenni, akiben teljesen megbízott, aki sosem verte át, soha nem árulta el másnak a titkait. Barbarát az egyik művészmoziban ismerte meg. A Jó asszony című kínai filmet nézték.
Egymás mellett ültek, és a filmvetítés után Barbarának elszakadt a nyaklánca. Együtt keresték a mozi félhomályában, eltelt vagy negyedóra is, mire megtalálták. Aztán beültek a mozi kávézójába. Attól kezdve legjobb barátnők lettek. Igaz, néha eltelt két-három hónap is, hogy nem látták, nem hívták egymást, de mikor újra találkoztak, ott folytatták, ahol abbahagyták. És tudták, hogy mindig számíthatnak egymásra. Ilyen az igazi barátság.
Most tehát Izlandon van, és Barbara még nem tudja.
Hanna nekiállt kipakolni a holmiját. Van annyi pénze, hogy néhány hónapig megszállhat ebben az olcsó, ám szerencsére tiszta hotelben, aztán – úgy tervezte – majd keres egy saját lakást.
Walter. Megint az eszébe jutott, pedig nem akarta. Milyen kedves ember! És ez a kedvessége milyen bántó is tud lenni. Amikor először találkoztak, Walter farmert és fekete pólót viselt, ez állt neki a legjobban. Magas, kisportolt teste biztonságot árasztott, és barna szeméből végtelem nyugalom sugárzott. Hanna azt sem tudta, hova nézzen, mikor a férfi, munkába állásának mindjárt az első napján a háta mögé állva lezserül bemutatkozott neki, és nyomban föléje hajolt, amint ő a számítógépén egy programmal vacakolt már órák óta.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Walter szemtelenül vigyorogva.
Hanna csak motyogni tudott: – Elrontottam a programot… Sehogy sem akar működni.
– Elindítod, és nem reagál, vagy valamilyen hibát ír ki? – kérdezte a világ legnyugodtabb hangján a férfi.
– Nem, csak az eredmények rosszak, és nem bírok rájönni, miért…
– Mutasd a specifikációt, hogyan kell működnie! Nézzük át együtt, mondatról mondatra, hogy úgy van-e leprogramozva, ahogy kérték.
Együtt átnézték – tíz perc alatt megtalálták és kiküszöbölték a hibát. Bár sose segített volna neki! Hanna arcán patakokban folytak a könnyek, és nagyon haragudott magára, amiért hagyta, hogy erőt vegyen rajta az emlékezés, és elhatalmasodjanak rajta az érzelmei. Nagyot sóhajtott, majd úgy döntött, letusol, és körülnéz egy kicsit, milyen is a vidék, ahová száműzte magát.
A szállodát egy furcsa domb tövében építették fel, ami egy fekvő óriásra emlékeztetett. Az útikönyv szerint, amelyet – időnként beleolvasva – Hanna most a kezében szorongatott, a dombnak valóban az a neve: Fekvő Óriás. A legenda szerint az óriás Izland látható és láthatatlan népét védte meg egy lávakitöréstől oly módon, hogy ráfeküdt a kitörni készülő vulkánra. A vulkán szelleme az izlandiakat nem tudta elpusztítani, az óriást viszont úgy büntette meg, hogy azon nyomban kővé változtatta.
Az izlandi lakosok, többnyire skandinávok és írek leszármazottai, akik mélyen hisznek a természetfeletti világ létezésében, amely mindenütt körülveszi őket. Az izlandi egyház is nyitott és toleráns a szigeten élő hiedelmekkel kapcsolatban. Izlandon az építkezésekre is médiumokat hívnak, ha egy-egy sziklát el kell mozdítani, hogy közvetítsenek a szellemvilág és az emberek között. Közismert a fővárosba vezető autósztráda építésének története is. Hiába figyelmeztettek az izlandi láthatatlan világ képviselői (a médiumok által) arra, hogy az utat másfelé vezessék, mert zavarja a törpék világát, az emberek nem fogadtak szót. Két évig tartott a huzavona: az adott szakasznál az építkezés egy centiméterrel sem haladt előbbre.
A kivezényelt földgépek sorra felmondták a szolgálatot. Míg az emberek kénytelenek voltak az utat pár száz méterrel arrébb megépíteni. Azon a helyen, ahol azt a láthatatlanok megjelölték. Az útikönyv még megjegyezte a témával kapcsolatban azt is, hogy a korábbi izlandi elnök, Finnbogadottír is azt nyilatkozta: „Senki sem bizonyította még a láthatatlan teremtmények létezését, de senki sem bizonyította be még Isten létezését se.”
Hanna a sorokat olvasva elmosolyodott, de hirtelen meg is borzongott. Ezúttal nem a hűvös izlandi levegő miatt. Mert erre számított, és elsősorban meleg ruhát hozott magával. Most is egy vastag nadrágot, kötött pulóvert és egy kiskabátot viselt. Valami más okozta a borzongást. A kitaposott ösvényt, amelyen sétált, zöld és rozsdabarna színű bokrok szegélyezték. Előtte a Fekvő Óriás körvonalazódott. Szélcsend volt, a bokrokon egy levél se rezzent, mégis furcsa fuvallatot érzett az arcán. Az egyik előtte lévő bokor megmozdult, s mintha egy fürkésző szempár nézett volna ki mögüle, amelyet valójában nem is lehetett látni, csupán valami furcsa módon érezni, érzékelni.
– Csak képzelődöm – nyugtatta magát Hanna, aki számítógépes programozó lévén nem hitt semmiféle megmagyarázhatatlan jelenségben vagy láthatatlan lényekben. De nem tudott megnyugodni. Ahogy haladt előre, egyre több láthatatlan tekintet jelenlétét érezte. Jobbnak látta, ha nem folytatja a sétát, és visszafordult a szálloda felé vezető irányba. Néhány lépés után megszűnt a furcsa érzés. Újra megnyugodott, és biztos volt benne, hogy csak képzelődött. – Talán a kimerültség miatt képzelődöm – gondolta.
Visszatérve a portás közölte vele, hogy a vacsorát két óra múlva, este nyolckor szolgálják fel a nagy szalonban.
Póda Erzsébet
