Ludovic Maquet hátat fordított addigi életének, amit Makki Lajosként élt Nagyudvarnokban. Beállt a Francia Idegenlégióba, hogy kiköszörülje a csorbát, ugyanis csalási ügybe keveredett. 19 évet szolgált világ egyik legkeményebb katonai közösségében. Ide azok jelentkeznek, akikben túlteng a harciasság, ami tipikus férfitulajdonságnak számít.
– Kérünk, mutatkozz be, s meséld el, miért léptél be az Idegenlégióba.
– Makki Lajos vagyok, Nagyudvarnokban élek. 1993-ban csalási kísérlet vádjával vizsgálatot indítottak ellenem a büntető törvénykönyv 250. paragrafusa értelmében.
– Hány éves voltál akkor?
– Még nem töltöttem be a huszonhatot. Végül a légióba vonultam be. Nem akartam olyasmiért ülni, amit nem követtem el. Teherfuvarozással foglalkoztam, s a megrendelőimmel nem volt minden rendben. De azokban az időkben Dunaszerdahelyen főként ilyen fuvarmegbízások voltak. A Francia Légió akkor még lehetőséget adott arra, hogy az újoncok hátrahagyják a múltjukat, s új néven kezdjenek új életet.
– Azt mondják, a légió a kalandvágyók gyűjtőhelye, akik fizikai kihívásokra vágynak, de lélekben is erősek. Tudtad, hogy képes leszel helytállni?
– Én még voltam katona! A viccet félretéve, akkoriban nem elemeztem magam, csak mentem előre. Huszonévesen az ember azt mondja, hogy: En avant! Előre! Amúgy mindig a jó nyelvérzékem segített ki az életben – és a humorérzékem. A viccelődéssel adunk egy pofont a problémának, ezért tud segíteni a monoton helyzetekben. Az afrikai misszióban, ahol hónapokig homokzsákok között élünk, és a páncélautó tetején alszunk, nem süllyedhetünk bele a reményvesztettségbe. A humor teszi lehetővé, hogy távolságot tartsunk, ne merüljünk el a negativitásban. Mi ott nevettünk a legtöbbet! Amúgy mindig nyitott, barátkozó ember voltam. A reptéren például nem a telefont nyomom. Ha meghallom, hogy valaki magyarul beszél, odamegyek hozzá. Emellett a katonai fegyelmet, a terhelést is jól bírom. Kemény gyerek vagyok, acélidegekkel! (Nevet.)
Honneur et Fidélité! Becsület és Hűség. Ez a Légion étrangère, a Francia Idegenlégió jelmondata.
– A nők pont ezt a férfias kiállást kérik számon a mai férfiakon. A szakértők azt mondják, a mai férfiakban kevesebb a tesztoszteron, mert már nem dolgoznak keményen, nem csinálnak férfias dolgokat. Mi erről a véleményed?
– Mi számít férfiasnak? Az a véleményem, hogy a mai ember már el van kényelmesedve, a fiatalok eszménye a nyugati puhányság. Sokakból hiányzik a tartás, feladják az első nehézségnél. Ám nem akarok senki fölött ítélkezni, mert isten dolga, hogy ítélkezzen az emberek fölött.
– Ötvennyolc éves vagy. A te generációd más volt?
– Én életem majdnem nagyobbik részét Nyugaton éltem le, francia nevet kaptam, francia állampolgár vagyok, viszont egyet megtanultam: mi mindig kommunistának fogunk számítani a nyugatiak szemében. Számukra minden, ami Németországtól keletre van, lenézendő, miközben ők adtak bennünket az oroszok kezére. Tény, hogy nekünk kicsit más a gondolkodásunk. Belevalóbbak vagyunk, használjuk a józan paraszti eszünket.
– Két könyvben is megírtad a légiós élményeidet. Miért volt ez fontos számodra?
– A legtöbb könyvben azt olvashatjuk, hogy: „Itt harcoltam, ott verekedtem”. Pedig van légiós, aki az öt-tíz éves szolgálat alatt egyetlen éles bevetésen sem vesz részt. Nem mindenki hős, és nem minden helyzet fekete-fehér, hisz szükség van szakácsokra, szerelőkre is a légióban. Van, aki szinte végig harcászati században szolgál, ahogy én is. Van, aki egy-két évig harcol, utána autószerelő tíz évig. Mikor én kifestve beültem a repülőbe, hogy leugorjak a semmibe, ő már javában otthon kávézott.
– Kitől kaptad a tippet, hogy a légió lehetőség lehet az újrakezdésre?
– A fogdában találkoztam egy nyitrai légiós fiúval. Emellett volt egy osztálytársam, aki ejtőernyős alakulatnál szolgált, s igazi túlélős sztorikat meséltek róla. Az ejtőernyős elit ezred, a leggyorsabb légiós alakulat: 24 órán belül képes kirepülni bevetésre a világ bármely pontjára.
Különleges műveletekre, ejtőernyős beszivárgásra, de városi harcra is kiképezik őket. Elhatároztam, hogy ejtőernyős leszek. Mindig szerettem a kihívásokat.
– S hogy jutottál ki Franciaországba?
– Elmentem a budapesti Francia Nagykövetségre, ahol megkaptam a párizsi toborzóközpont címét. Jelentkezéskor elvárás, hogy egyedül érkezz: a másik emberbe való kapaszkodás a lelki függőség jele. Akkor már tudtam, hogy többéves becsületes szolgálat után elérhető a francia állampolgárság. S mint mondtam, a jó fizikai kondíció mellett az is segített, hogy képes voltam beilleszkedni, és együttműködni a köröttem lévőkkel, extrém körülmények között is.
– Erre mondják, hogy a közösség ereje mindenhol megtart?
– Pontosan. Megtanultam, hogy egy csoport erejét nem a legerősebb, hanem a leggyöngébb teherbírású katona határozza meg. Mint a mondás tartja: A lánc olyan erős, mint a leggyöngébb láncszeme... Ha az elszakad, az egész lánc szakad. Mikor ezt megértettem, nagyobb türelemmel álltam hozzá a társaimhoz, mert az erőtlent is lehet fejleszteni. Az acélt megedzik... Ez mellesleg a munkahelyi kollektívákra is érvényes.
– A légióban van egy jelmondat: Respect à l’ennemi vaincu. Tisztelet a legyőzött ellenfélnek. Ez miből táplálkozik?
– Nem csak a légióban kellene ezt a hozzáállást érvényre juttatni, hanem a mindennapi életben is. Ma még a rokonok is képesek olyan durva tiszteletlenségre, amilyet mi a legyőzött ellenséggel szemben sem engedtünk meg magunknak. 2003-ban hozzánk került egy pökhendi fiú, épp bevetésre készültünk Elefántcsontparton: az esetet a könyvemben is megírtam. Elfogtunk egy lázadót, aki nem volt egy ártatlan bárány, sok kegyetlenkedést írtak a számlájára. Megkötözve várt a kihallgatásra, mikor ez a nyegle fiú – se szó, se beszéd – odalépett hozzá, és megütötte. Én odarohantam, és teljes erőből levittem a srácot a földre. Sok ilyen jelenetből áll össze az erkölcsi kódex, ami a légiós arcélét formálja. Nem élhetünk vissza egy fogoly kiszolgáltatott helyzetével. Én sem szeretném, hogy hasonló esetben így bánjanak velem.
– Főleg a Franciaországhoz köthető volt afrikai gyarmatokon teljesítettél szolgálatot. Miért?
– Egy légiós minek él? Legyen izgalom, tesztoszteron, legyen jó hangulat, legyenek lányok – és legyen mit a tejbe aprítani, mert mindenhez pénz kell. S hol van pénz? Afrikában a bevetéseken, mert ott dupla a fizetés. Ezért kértem, hogy küldjenek ki a tengerentúlra.
– Európai szemmel milyen volt Afrika?
– Afrika más koordináták szerint él. Attól függ persze, hogy hova megyünk. A Szaharában nagyon hideg van éjszaka, nagyon meleg nappal. Csádban egy hétig úgy autóztunk, hogy egy fűszálat sem láttunk. A Szaharán túli, szubszaharai Afrikát hívják Fekete Afrikának. Magába foglalja Afrika legtöbb országát, ezeket a Szahara választja el az arab–berber régiótól. Minél szárazabb a vidék, annál számottevőbb a muzulmán népesség. Ezek a részek arról ismerszenek meg, hogy a férfiak egy akácfa alatt üldögélnek, a nők pedig dolgoznak. A feleség megy szamárral a vízért, fáért, tíz gyerekre főz – míg a vörösszakállú muszlim férj egész idő alatt ül, és vízipipázik. A kép az Egyenlítői-Afrikában megváltozik: sok az esőerdő, az éghajlat csapadékos, s itt többnyire keresztények élnek. A férfiak eljárnak vadászni, lőnek egy majmot, egy őzet, vagy halat fognak: ezért ott mindig van mit enni. Este söröznek, a nők táncolnak, a gyerekek viháncolnak. Talán ez a legjellemzőbb különbség a muszlim és a keresztény Afrika között: az utóbbiban jobb a hangulat, az emberek nevetnek. Mi nem csupán katonailag voltunk jelen a tengerentúlon, támogattuk a zökkenőmentes mindennapi életet is, néha felújítottunk egy-egy iskolát. Mára megszűnt az afrikai misszió, a mai légiósok ezt már nem tapasztalják meg. A csökkenő francia befolyás miatt felszámolták a katonai támaszpontokat.
– Mitől fél egy ejtőernyős? Te mitől féltél?
– Az ugrástól. Annyi sérülésem volt, hogy bevetés előtt mindig azt hajtogattam: megint összetöröm magam... Sosem tudhattam, hova sodor a szél, hogy ugrózónára fogok esni, vagy zónán kívülre, és egy fa lombjában végzem. Az ernyőnk bekötött ernyő volt, hogy hamarabb földet érjünk. 65 méteren belül az ernyő kinyílt magától, nem tudtunk vele manőverezni. Állt a repülő a levegőben a mélykék éjszakában, és kidobtak bennünket 10-es fokozatú szélerősségnél is, miközben az 5 a megengedett.
Az egyik éjszaka egy kerítésoszlop mellé estem le. Megtörtént hogy hatvanötből tizenhét ejtőernyőst evakuálni kellett nyílt sípcsonttöréssel, húgyhólyagfakadással, medencecsonttöréssel vagy épp két csuklótöréssel.
– Mi van, ha nem nyílik ki az ernyő?
– Egy köpcös magyar fiúval megtörtént. Az orvos szerint az volt a szerencséje, hogy csupa izom volt, ugyanis szteroidokat használt. Amúgy mi valódi harci helyzetben már nem ugrottunk. Utoljára 1978-ban Zairében a kolwezi csatában vetették be élesben az ejtőernyős ezredet a lázadók ellen.
– Soha nem féltél a haláltól?
– A fiatal katonában dolgozik a harci ösztön: Menjünk, pörögjünk! Aki azt mondja, hogy nem fél, az hazudik.
– A légióról sokszor hallani, hogy rendkívül sokszínű közösség. Ezt miként élted meg?
– Elképesztő volt a nemzetiségek sokfélesége – több mint száz nemzetiség élt együtt, köztük rengeteg magyar. A légiós kódex szerint minden bajtárs egyenlő, származástól, vallástól, bőrszíntől függetlenül. Mi, ejtőernyősök büszkék voltunk arra, hogy mi teljesítünk a legjobban. Korzikán kevesebb volt a kikapcsolódási lehetőség – itt van az ejtőernyős alakulat székhelye, Calviban -, így a sportra és az önfejlesztésre koncentráltunk. Ez összekovácsolta a csapatot.
– Egy ilyen zárt világban hogyan alakul a kapcsolat a másik nemmel?
– Afrikában a helyiek gyorsan tudomást szereztek arról, hogy megérkeztünk. Rövid időn belül megjelentek a szép fekete lányok, akik kapcsolatba akartak kerülni a katonákkal.
– Tudjuk, hogy a fejlődő országokban nem a legjobb az egészségügyi ellátás. Milyen volt a kórházi ellátás?
– A légiós nem fut rögtön a gyengélkedőre, nem panaszkodik. Én egyszer négy kilométert gyalogoltam törött bokával. Amúgy mindig volt a közelben egy francia laktanya orvossal. Az egyik fekete srácnak elvágták a torkát a lázadók – és a francia katonaorvos megmentette az életét. Afrikában, egy sátorban! Van egy francia kollégám, aki huszonöt évet húzott le ápolóként. Hatalmas tapasztalata van, ért a lőtt sebekhez, mindenféle betegséghez. Ha valami bajom van, mindig őt riasztom először.
– Mi fontosat tanultál meg a légióban?
– A fájdalom nagyrészt a fejben dől el. Vagy: A határaid messzebb vannak, mint ahogy gondolod. Fegyelem nélkül nincs semmi, és mindenki sebezhető, még a legerősebb ember is.
A Francia Idegenlégió köré az idők során erős mítosz épült – ehhez hozzájárultak Rejtő Jenő P. Howard néven írt humoros regényei is. Pont ez a kettősség, a valóság és a legenda keveredése teszi a légiót különleges katonai alakulattá.
– Huszonhat év után végül Görögországban letartóztattak, nem tudtad kiváltani a büntetésedet. Ezt hogyan élted meg?
– Számítottam rá, hogy előbb-utóbb megtörténik. Nem bujkáltam, Franciaországban éltem, francia útlevéllel közlekedtem. 2011-ben adott ki ellenem Szlovákia nemzetközi körözést. Egy olasz biztonsági tiszt felhívott és figyelmeztetett, hogy ne hagyjam el Franciaországot. Két év múlva leszereltem, de évekig nem történt semmi. 2018 januárjától viszont az unión kívüli útleveleket beszkennelték: egy ilyen ellenőrzésen buktam le.
– Mit éreztél abban a pillanatban?
– Régóta készültem rá. Azt hittem, gyorsan túl leszek rajta, a jog mellettem áll. Hiszen egy több mint húszéves ügyről volt szó, már elévült. Ehhez képest fél évet töltöttem görög börtönben, majd másfelet Szlovákiában a pozsonyi Igazságügyi Palotában.
– Ez nem tört meg?
– Ami nem öl meg, az megerősít. (Mosolyog.) Pozsonyban tudták, hogy kitüntettek a legmagasabb katonai kitüntetéssel, a Becsületrenddel. Aki ezt megkapja, annak a lánya ingyen tanulhat a legelitebb francia iskolákban. De nekem nincs lányom, és nem Franciaországban élek.
– Miben más most a légió, hogy nincs afrikai misszió?
– Nincs éles bevetés, a légiósok a párizsi metróban járőröznek a rendőrökkel. Már nincs meg a Rejtő Jenő-könyvekből ismert kifordított abszurditás, nincs por, nincs meleg, nincsenek a szép fekete lányok, a fura karakterek.
– Milyen volt visszatérni a civil életbe a sok év szolgálat után?
– Nehéz. Nem nagyon találom a helyem. Ott kint minden világos volt: feladat, rend, felelősség. Elkezdtem dél-amerikai dzsungeltúrákat szervezni, mert hiányzik az adrenalin. Csak nehéz. Most is bejelentkezett hat ember, de felszívódtak, holott megegyeztünk. Pedig akik eljönnek velem, azoknak nagy élményben van részük. Először olyanok, mint az árnyék, mindig mögöttem járnak a dzsungelben, de a végén velem pucolják a kajmánt: és már nem félnek. Én pont azért vagyok ott, hogy megmutassam, mitől kell és mitől nem kell félni. Nem lehet például kézzel megemelni egy korhadt faágat, mert kígyó lehet alatta.
Az őrmesteriskolában behívatott a hadnagy, és azt mondta: Tévhitekben élsz, mikor azt gondolod, hogy kihozhatod a családodat. Ezentúl példát mutatsz a fiatal katonáknak! Te leszel a minta, a saját képmásodra fogod őket gyúrni. A családot pedig felejtsd el, mert a légiónak élsz!
– Mit adhat egy ilyen dzsungeltúra az embernek?
– Elsősorban önbizalmat, annak az érzésnek a hatalmát, hogy: „Meg tudom csinálni!” A többség már nem hiszi el magáról, hogy képes volna ilyesmit véghez vinni. Nemrég volt velem egy testes üzletember, és kibírta. Igaz, nem ment könnyen – de kitartott. S ez a lényeg.
– Nem fordult meg a fejedben, hogy visszamenj a légióba?
– Nem. Manapság nem a magyarokból van sok, mint az én időmben, hanem nepáli önkéntesekből és dél-amerikaiakból. A kelet-európaiakban valahogy nem bíznak meg a franciák. Háborúra készülnek, és úgy gondolják, hogy a magyar vagy a lengyel önkéntes nem biztos, hogy kiáll majd az oroszok ellen.
– Hogyan látod a jövőt?
– Nem tudok egy helyben megülni, kell a kihívás. Dolgoztam már őrző-védő szolgálatokban külföldön, most is ebben gondolkodom. (Mosolyog.)
Fekete Magdolna, Nagyendégi Éva
