Mikor az ember kórházba készül, sok minden eszébe jut. Leginkább az, hogy valami nagy baja is lehet. Vagy az, hogy elaltatják, és soha többet nem fog fölkelni. Ő igazán attól félt, hogy elhalnak az agysejtjei...
Néhány éve már átesett egy kisebb műtéten, s amikor felébredt a narkózisból, úgy érezte, mintha újjászületett volna. Könnyű volt a teste, kipihent, kisimult az arca – egészségesebbnek érezte magát, mint valaha. Elmesélte az üdítő alvást egy logopédus barátjának, de az komor arccal, hümmögve hallgatta. Örülök, hogy ilyen jól vagy, bökte ki végül. De azt tudod-e, hogy altatás közben milliónyi agysejt hal el?
Eszébe jutott az a francia rajzfilmsorozat, Az élet – vagy valami ilyesféle címe volt –, amelyben vékony pálcikalábakon rohangáltak a vörösvérsejtek... Szinte látta, ahogy kis szürke agysejtjei is mit sem sejtve vidáman dolgoznak, aztán elárasztja őket az altatógáz, és mint a zsákok, döngve dőlnek egymásra...
Kérdezte az orvostól, tényleg igaz-e ez? Az csak nevetett. Maga olyan jó kislány, nem iszik, nem cigizik, adni kell egy kis esélyt a fáradt agysejteknek...
Eljött aztán a nagy nap. Már nem érdekelte semmi, jöjjön, aminek jönnie kell. Furcsa volt, hogy éber ésszel sem szállhat le az ágyról, úgy gurítják a műtőbe.
Utoljára talán kisbaba korában tolták. Akkor a kocsiból bárányfelhőket látott, kék eget. Most csak a plafont, és érezte, amint az ágy vége nekimegy a falnak, az ajtófélfának, döccen egyet, de aztán gurul tovább. A műtő előszobájában nagy sürgés-forgás fogadta, éber agya regisztrálta, hogy félbamba emberek fekszenek körülötte, némelyikből csövek lógnak.
Félelme szertefoszlott, kíváncsisága nőttön-nőtt. Felült, le is szállt volna, de akkor jött egy hatalmas szanitéc, barna-fekete színű gyöngyök a nyakában, s adott neki egy zöld köpenyt, amely hátul nyitott, mint a kisbabák réklije. Később megtudta, hogy a réklit angyalnak hívják, vajon miért, s a szanitéc felszólította, vegye fel a hálóing helyett...
Saját lábán ment a műtőbe. Nem értette, minek kell őt támogatni. Vág az agya, mint a borotva, szeme, mint a sasé. Könnyedén, egyedül fölmászott a műtőasztalra, a nővér nagyon kedves volt, szegénynek csupa mitesszer az arca, azt mondta, ne féljen, csak egy kis szúrás lesz, de hát ki fél itt?
A szúrást nem érezte, csak azt, hogy csurog valami, és törülgetik. Odanézett, karjából folyt a vér, az ápolónő mosolygott rá, ő visszamosolygott. Istenem, legföljebb elájulok, nemsokára úgyis valami ilyen következik, de azért inkább másfelé nézett... Az angyalruha félrecsúszott, a műtőben furcsa, zöldes fény derengett, amitől valahogy minden még élesebben látszódott. Lejjebb pillantott, s először megdöbbent: úristen, elfelejtette szőrteleníteni a lábát!
