Házasságpárti vagyok, mert a házasság önfeláldozás és beteljesedés. Közös célok elérése, mindennapos szeretet. Persze, a házasság szerencsejáték is. Sosem tudhatjuk, hogyan jövünk ki belőle, győztesként vagy vesztesként. Igazából csak az veszíthet rajta, aki nem szeret.
Aki őszintén él, őszintén szeret – az mindig csak nyerhet. Mindegy, hogy házasságban vagy élettársi viszonyban él-e. Ha azt mondom, hogy házasságpárti vagyok, azzal nem ítélem el az élettársi kapcsolatban élőket. Sok párnál a halogatásnak külsődleges okai vannak. Sokszor pusztán az az ok, hogy a lagzi megtartása sok pénzbe kerülne.
Jobbra: Orbán Krisztina, balra: Kováč Rozália
Nem ismerek olyan lányt, aki kiskorától kezdve ne álmodozott volna arról, hogy habos menyasszonyi ruhában, harangzúgás közepette mondja ki az életre szóló igent. Én személy szerint pompázatos lagzit terveztem fényes vendégsereggel, uszályos ruhát, és az oltárhoz tekintélyes számú kismenyasszony kísért volna. A vőlegény szerepét általában az ügyeletes szerelmem játszotta. Ma már csak mosolygok rózsaszínű álmomon, mert tudom, hogy vannak a habos-fodros ruhánál fontosabb dolgok is.
Mert a legfontosabb, hogy legyen valaki, aki egyáltalán feleségül vesz bennünket. Aki felelősséget vállal értünk. Bármilyen – kedvező vagy kedvezőtlen – körülmények között. Mára azt is megtanultam, hogy általában csak a nők akarják a házasságot. Csak ők ábrándoznak arról, hogy a házasság révébe érve kiteljesítsék felnőtt életüket. A férfiak általában nem szívesen nősülnek.
A szoros kapcsolatnak – ezt az etológusok rég tudják – fontos szerepe van az emberré válás folyamatában. A kizárólagosság ugyanis növeli a biztonságot, és lehetővé teszi mindkét fél számára, hogy a megcsalás veszélye nélkül legyenek távol egymástól. Ez fontos volt a vadászó férfi számára, és még fontosabb a nő-anya számára, aki a szülés után nem tudta ellátni magát és gyermekeit a férfi segítsége nélkül. Huszonhárom éves vagyok, férjem van és karikagyűrűm. Nem hinném, hogy tíz évvel ezelőtt ez bárkit meglepett volna. Ma viszont szinte kakukktojásnak érzem magam, mikor társaságban kijelentem, hogy férjem van. Egyre kevesebb körülöttem a fiatalkorú házaspár.
Nemrégiben Londonban voltam nyaralni, ahol sok új barátot szereztem. A tény, hogy férj vár haza, szinte mindenkit ledöbbentett. Csodálkozva kérdezgették: vajon miért mentem férjhez ilyen fiatalon? Miért köteleztem el magam? Őszintén bevallom, hogy semmiféle észérvet nem tudtam mondani. Úgy gondolom, minden ilyen döntés belülről fakad.
Az együttélést régen úgy hívták: vadházasság. Ma már nincs benne semmi rendkívüli. Így is lehet élni, papír nélkül, csak a szerelem szavára hallgatva. A ceremónia felesleges, mondják az együttéléspártiak. Közben pedig – talán jogosan – a VÉGLEGESSÉGTŐL rettegnek. Mert a puszta számok is arról vallanak, hogy az anyakönyvvezető előtt tett eskü nemcsak formalitás, hanem összetartó erő is. (Az élettársi kapcsolat kevésbé stabil, mint a házasság. Az ilyen kapcsolatoknak több mint fele „válással” végződik, szemben a házassággal, ahol „csak” egyharmad az arány. Az élettársi kapcsolatok termékenysége is sokkal alacsonyabb, mint a házasságoké, mert itt a második gyermek általában már nem születik meg. Ez az életforma sokkal bomlékonyabb, mint a házasság.)
Orbán Krisztina, fotó: @Dömötör Ede
Sokan szerelembe esnek, összeköltöznek, hogy kipróbálják az együttélést, mielőtt kimondanák a végleges igent. Kóstolgatják egymást sokszor hosszú éveken át, majd megszületik a gyermek – de már nem házasodnak össze. A férfi nem nősül, mert fél a kalitkától, a függetlenség elvesztésétől. Manapság az a szó, hogy „örökre”, szinte értelmezhetetlennek tűnik. A gondolkodásunkat inkább a „semmi sem tart örökké” közhelye tartja fogva. Arra hivatkozunk, hogy az érzéseink változékonyak: ami mára érvényes, az holnapra egyáltalán nem biztos, hogy igaz. Akkor meg minek kötelezzem el magam? Különben is: jogom van élni a vágyaimnak megfelelően. Feleségül venni valakit azt jelenti, hogy a férfiember, önzését háttérbe szorítva, felelősséget vállal párjáért és gyermekéért.
De nem csupán a férfiak, sokszor a fiatal lányok is félnek a véglegességtől. Egyik kedves barátnőm, B. például nem akar férjhez menni. Évek óta élet társi viszonyban él. Így érvel:
– Bár szép dolognak tartom, ha valaki házasodni akar, én személy szerint nem hiszek az örökké tartó szerelemben. Viszont, ha a szerelem nem tart örökké, akkor miért kössem le magamat egy férfihoz? Addig élünk együtt, amíg jól érezzük magunkat, és utána mindegyikünk mehet a saját útjára.
Nálunk a jog nem kezeli egyenrangúként az élettársi viszonyt, nem védi úgy, mint a házasságot. Szlovákiában a házastársak előnyt élveznek. A házaspárok az első gyermek megszületése után 15 000 Sk állami támogatáshoz jutnak, az élettársi viszonyban elő szülők ilyen támogatásról csupán álmodozhatnak. (Az állam bácsi jól tudja, hogy a házasságok stabilabbak, ezért ezeket támogatja. Hogy ez igazságos-e,
ezen persze lehet vitatkozni.) Együttélés után a bíróság a vagyont nem fele-fele arányban, hanem a szerzés arányában osztja meg. Halál esetén is kevesebbre van joga az életben maradott társnak. Ha a ház a férj tulajdona volt, az özvegy feleség örököl utána. Az élettársat azonban ilyen jog nem illeti meg, vagyis ez esetben az öröklés bonyolultabb, a volt élettárs akár földönfutóvá is válhat.
Gyakran hallom az ismerőseimtől: a baba csak azután jöhet, miután minden „fontosat“ megszereztek: autót, házat, tengerparti kirándulásokat. Ez pedig eltart jó ideig, vagy sokuknak egyáltalán nem sikerül. A mi nemzedékünk egocentrikusabb, mint a szüleinké volt. Kevesebb dologért kell verejtékkel megküzdenünk, ezért kevésbé becsüljük az automatikusan megkapott dolgokat. Ne feledkezzünk meg emberi határainkról sem! A biológiai óra ketyeg, és mi, nők gyakran kicsúszunk az időből. Harminchárom évesen vagy a gyermek nem akar megfoganni, vagy a kiszemelt apa lép le a többévnyi együttélés után. Új apajelöltet ennyi idősen pedig már nehéz „becserkészni“, a többség foglalt. A gyermektelenségre sokszor rámegy a „tökéletesnek” megálmodott kapcsolat. Meglehet, ezért a kijelentésért sokan megköveznek, de szerintem a gyermek új örömet, színt hoz a házasságok zömébe, s ezáltal „tartósítja” azokat.
Bordás Sándor pszichológus mondja: „A rendszerváltás előtt az embereket más értékek irányítják. Ma az értékek zűrzavaráról beszélhetünk, mikor a korábban olyan fontos értékek, mint a család, a tisztesség, a becsületesség devalválódtak. Ma, ha úgy tetszik, sokkal „erkölcstelenebbül” él a többség, mint pár évvel ezelőtt: kötetlenebb, kevésbé elkötelezett kapcsolatokban, felelősségvállalás nélkül. S ez az „erkölcstelenség” nemcsak egyéni szinten, hanem társadalmi téren is trend, ami komoly gond.”
Kováč Rozália (Bős) 24 éves, házas.
Miben érzi a különbséget, mi változott az életében, amióta férjnél van?
– Amióta férjhez mentem, sokkal boldogabb vagyok. Azóta feleség vagyok, és nem csak élettárs. A férjem sokkal idősebb, mint én, már a válása után találkoztunk. Sokáig azt hittem, hogy nem is fog újra megnősülni.
Kováč Rozália
Csak reméltem: megszeret majd annyira, hogy feleségül vesz. Biztosan belementem volna egy szimpla élettársi viszonyba is, de egy idő után zavart volna az elköteleződés hiánya. Én már csak ilyen régimódi vagyok.
Orbán Krisztina
