A fájó élethelyzetek az örök optimistákat sem kerülik el. Hogyan élik meg ők egy házasság felbomlását? Erről mondja el gondolatait egy 44 éves feltörekvő írónő, Eszter, aki kétgyermekes családanya, és akinek írói álnevén nemsokára megjelenik a 4. regénye.
Eszter és a férje fél évvel ezelőtt váltak el. A válás mindig nagy stressz, még akkor is, ha megegyezéssel végződik, mint az ő esetükben. Manapság sokan pszichológushoz, tanácsadóhoz, a barátaikhoz vagy akár jósnőhöz fordulnak... Neki mi segített, hogy el tudja fogadni a szakítást? Hogyan békélt meg az új helyzettel? – ilyesmiket kérdeztünk tőle.
– Minden támogatást igénybe vettem – kezdi Eszter. – Van terapeutám, ott van a barátnőm, aki kártyából jósol, és horoszkópot is készíttettem. Bolondos ötlet volt, de megnyugtatott, hogy úgy alakulnak a dolgaim, ahogy kell. Végül a terápia hatására kezdtem úgy tekinteni a válásra, mint egy új kezdetre. Nem kudarcnak ítélem, mert mi a férjemmel valóban mindent elkövettünk, hogy működjön a házasságunk. Csak végül sajnos többet igyekeztünk, mint amennyire éltünk. Pedig a valódi élet nem erről szól.
– Van valami, amit mai fejjel másképpen csinálnál?
– Semmit nem tennék másképp. Mindennek megvolt a maga ideje; ebben megegyeztünk a férjemmel. Minden érzést sorban végig kellett élnünk. Ha előbb váltunk volna el, akkor mindig visszatértünk volna egymáshoz, és sajnáltuk volna a szakítást. Mi hagytuk, hogy az elhatározás beérjen, ami nem éppen kellemes, de fontos volt, hogy nyugodtan kimondhassuk: ennyi elég volt, ezután csak barátok leszünk.
– Készen állsz arra, hogy újra szerelmes legyél? Vagy egy ideig inkább pár nélkül akarsz élni, és csak magaddal és a gyerekekkel törődni?
– Magam is meglepődtem, hogy a válás kimondása után újra szerelmes akartam lenni, az új érzésre azonban nem voltam felkészülve. Olyan voltam, mint egy kifacsart citrom. Pozitív érzésekre vágytam, de nem jöttek. Ma már tudom, ez így volt jó. Azóta eltelt pár hónap, és lassan élvezni kezdem a szinglilétet.
Van időm magamra, és főleg nincs a kényszer, hogy drámai helyzeteket oldjak meg. De nem zárkózom el a szerelem gondolatától. Ha felizzana a szikra, hagynám lángra lobbanni...
– Volt férjeddel közös szülői felügyeletben egyeztetek meg. Ez hogyan valósul meg a gyakorlatban?
– Még nem telt el sok idő, a gyerekek kezdetben nálam laktak, és a férjem hetente járt őket látogatni. A váltakozás most kezdődött. Van egy családi házunk, abban lakunk felváltva, de bármelyikünk bármikor jöhet, elég egy telefon. Baráti viszonyban vagyunk, és mindent megbeszélünk a fiainkkal. Eddig minden jól működik.
– Tehát ebben a formában csak a váltott felügyelet előnyeit tapasztaljátok meg. Vagy van valami, ami nem tetszik benne?
– A hátrány az, hogy folyamatosan költöznünk kell a férjemmel. De éppen a költözés az, amitől meg akartuk kímélni a fiúkat. Sokszor nem tudom, melyik ruhadarabjaimat hol hagytam, illetve hol vannak a sminkjeim. Ez zavaró egy kicsit. (Mosolyog.)
– Másrészt viszont egy közös ház, ahol a volt házastársak váltakoznak, az elvált szülők gyerekei számára maga a mennyország. Te hol töltöd azt az egy hetet, amikor a felügyelet a gyerekek apukájára esik?
– Mind a kettőnknek van saját lakása. Nekem van egy aprócska garzonom, közel a családi házhoz. Ha szükségük lenne valamire, vagy megbetegednének, akkor arra az időre átköltözhetek a gyerekekhez.
– Izgalmas gondolat berendezni egy új háztartást. A garzonlakásra gondolok, ami csak a tiéd…
– Őszintén szólva nekem nem nagyon fűlt hozzá a fogam. Én szeretem a családi házunkat, a garzont inkább műteremnek tekintem, ahol a könyveimet írom, és sokáig alhatok. A szinglilétnek nagy előnye, hogy reggel nem kell tízórait készítenem, nem kell öt órakor kelnem, aludhatok, ameddig jólesik.
– Amikor ez a beszélgetés készül, éppen befejezed a negyedik könyvedet. Mennyire szól rólad?
– Minden könyvemben minden szereplő én vagyok. Bár kitalált a történet, az alakok érzelmeit bensőségesen ismerem. Akkor is, ha a főszereplő férfi. Bele akartam tekinteni a férfilélekbe, a férfi szemével akartam látni a házasságot.
Meg akartam mutatni a nőknek azt a törékenységet, amelyet a férfiak lepleznek, valamint azt is, hogy a férfiak hogyan dolgozzák fel az érzelmeket, mennyire más szemmel nézik az egyes élethelyzeteket. Továbbá azt is láttatni akartam, mi fér bele a szeretők számára kiszabott szűk három órába...
– Tulajdonképpen miért írsz? Az írás neked szenvedély vagy inkább terápia?
– Nekem létszükséglet, hogy történeteket meséljek.
– Nemrég ünnepelted a negyvennegyedik születésnapodat. Milyen voltál húsz évvel ezelőtt, milyen vagy ma, és milyen szeretnél lenni húsz év múlva?
– Van, amiben mindig ugyanolyan vagyok. Mindig hiszékeny, kedves és optimista voltam. Ma is ilyen vagyok. Nekem is vannak azonban sötét szobáim és borongós hangulataim, ezeket régen nehezen tudtam kordában tartani. Mára viszont már megtanultam, és remélem, hogy az elkövetkező húsz évben sikerül világosságot vinnem a szobáim minden sarkába. Kiegyensúlyozott leszek, és csak mosolyogni fogok.
