Nők, akik írnak

A nők régen is írtak, de elsősorban nem ezt várták el tőlük. Pedig egy nőnek is rengeteg közlendője van, és bizony másként látja a világot, mint egy férfi. Miért ír a nő? Elsősorban biztosan azért, amiért a férfi: hogy kifejezze önmagát. (Kiadja magából azt, ami nem akar bent maradni.)

Összeállításunkban nőket mutatunk be, akik biztos kézzel tartják a tollat, s akiknek sikeres köteteik is megjelentek már. Milyen az, mikor egy nő ír?

Rožňo Jitka (39), Érsekújvár. Műfordító, egyetemi oktató Nyitrán, a Konstantin Filozófus Egyetemen. Kapcsolatban él.

– Szüleim is szerettek olvasni, és nekik köszönhetően kicsi korom óta nagyon közeli kapcsolatot ápoltam a könyvekkel. Már az alapiskolában verseket írtam, sikeresen részt vettem több irodalmi versenyen. Mindig úgy éreztem, hogy gondolataimat versben tudom a legjobban kifejezni.

2010-ben jelent meg a Zhasínanie svetiel/Lámpaoltás és 2013-ban a Spriadanie slov/Helyrerakott szavak című kétnyelvű verseskötetem – mondja magáról Jitka, akit vonz a világ sokszínűsége. Az apró mozzanatok, az emberi kapcsolatok és a természet is ihlettel szolgálnak számára. Sokat olvas, kedvencei közé tartozik Ady Endre, Szabó Lőrinc, Federico García Lorca, Sylvia Plath, Ted Hughes, Ján Ondruš és mások.

Rožňo Jitka

– Sosem tudom előre, melyik pillanatban érkezik az ihlet. Egyszer csak érzem, hogy valami formálódik bennem, és ennek formát kell adni, meg kell örökíteni. Mivel az elmúlt két évben sok időt töltöttem műfordítással – tehát inkább mások gondolatait fordítottam –, kevesebb időm jutott a saját versekre. A műfordítás ugyanis egész embert igényel. Ám közben azért születtek kisebb jegyzetek, karcolatok. Az elkövetkező időben ezeket szeretném kibővíteni, esetleg versbe szedni. Igazság szerint egy újabb verseskötet mellett mesekönyvben is gondolkodom.

Jitka 15 éve foglalkozik műfordítással, Balázs F. Attila kiadója bízta meg az első fordítással. Először félt tőle, most viszont már örül, hogy belevágott.

– Az elmúlt években közel harminc kötetet fordítottam le: prózát, verset, színdarabot, társadalomtudományi kötetet. A fordítói munka sok türelmet és alázatot igényel. A fordítónak törekednie kell arra, hogy a szöveg idegen nyelven se veszítse el a hitelességét, megőrizze írója kézjegyét.

Nagy öröm számomra, hogy a műfordításnak köszönhetően közelebb hozhatom a magyar irodalmat a szlovák olvasóhoz.

Polgár Anikó (40), Dunaszerdahely. Költő, műfordító, irodalomtörténész, a Comenius Egyetemen tanít.

– Édesanyám jó szavaló volt, és a mesék mellett verseket is szeretett olvasni nekünk. 8-10 éves korom óta írok verseket, bár nehéz megmondani, mikortól vált komollyá a dolog. A gyermek sokszor még nem tudatosítja, hogy csak stíluspróbáról van szó. Életigénynek érzi az „írogatást”... 

Anikó elárulja, hogy nem témái, hanem versötletei vannak, amiket megír. Többnyire egy alapötletből bontja ki verseit.

– Több versem szól görögországi és olaszországi úti élményeimről, terhességről, szülésről, szoptatásról. Az újabbak – mitológiai keretbe ágyazva – az anyaszerepről, a háztartási gondokról, a házaséletről és az emberi kapcsolatokról szólnak. Nem minden témát lehet megírni. Ha egy témához nem társul megfelelő forma, bármennyire kedves és fontos témám, nem biztos, hogy meg tudom írni. 

Polgár Anikó

Saját versköteteit nem szokta olvasgatni. Az olyan lenne, mintha állandóan a tükörben nézegetné magát. A műfordítás viszont már más tészta: egy lefordított verset újraolvasgatni olyan, mint mikor a gyerekeiben gyönyörködik az ember.

– Szeretem az Illatos kenőcsök háza című kötetet. Ezt a férjemmel közösen fordítottuk, és kedvenc középkori verseinket válogattuk bele. 

Anikót és férjét sok közös szál köti össze. A férj, Csehy Zoltán az ókori erotikus költészet elismert fordítója. Együtt végezték a magyar–latin szakot Pozsonyban (ma Csehy Zoltán is a Comenius Egyetemen tanít). Sőt, még az ELTE doktoriskoláját is együtt látogatták Budapesten. Két gyermekük van: Flóra és Kornél.

– Kedvenc költőim: Babits Mihály, Füst Milán, Lesznai Anna, Nemes Nagy Ágnes; a prózaírók közül Krúdy Gyula, Márai Sándor, Kertész Imre, Konrád György. Az ókoriak közül Euripidész, Ovidius, Seneca, a romantika korából Hölderlin a kedvenceim.

Igazság szerint a költészet „technikailag” nem igényes műfaj, az ihlethez nem kell dolgozószoba. Jöhet az szoptatás közben, a vonaton vagy akár az orvosnál várakozva is. Mégsem lehet minden körülmények között írni. Főleg akkor nem, ha szellemileg nagyon leterhelt az ember.

Vida Nikoletta (24), Gúta. Középiskolai tanár, egy kötetével kezdő költőnek számít.

Középiskolás korában kezdett írni. Bevallása szerint ezek inkább csak „gondolatfuttatások” voltak.

– Később verset is kezdtem írni, s beneveztem a Pegazus pályázatra, ahol különdíjat és harmadik helyezést nyertem. A következő évben is sikert értem el. Ekkor figyelt fel írásaimra Tőzsér Árpád, a hazai magyar irodalom nagy öregje – mesél a kezdetekről Nikoletta. Általában arról ír, ami foglalkoztatja, a saját életéből, a megélt érzésekből merít.

– Néha túl egyszerűnek tűnik nekem, hogy csak magamról írok. Irigylem azokat, akik azt is megtudják írni, amit nem éltek meg. Nekem fontos, hogy átéljem azt, amit megírok. 

Vida Nikoletta

Kedvenc saját verse mindig az épp aktuálisan megírt. Egy ideig mindig az új tetszik, de csak addig, amíg meg nem születik egy újabb. Valószínűleg érzi, hogy közben a stílusa is finomodik, mert a régebbi verseit már nemigen szereti felolvasni. 2012-ben jelent meg a Madách Posonium gondozásában A lány meztelenül kötete.

– Volt olyan időszak, amikor szükségem volt arra, hogy utazzak, mert csak akkor tudtam írni. Ez főként az egyetemi éveimre volt jellemző. Utazás közben zenét hallgattam, és ahogy néztem a tájat, sorjáztak a gondolatok, melyeket gondosan feljegyeztem. Most már nem utazom annyit, jelenleg inkább az egyedüllét segíti az ihletet. Napközben is érnek impulzusok, amelyeket lejegyzek, s néha ebből is vers születik. Sokszor meg csak kedvet érzek ahhoz, hogy írjak. 

Végezetül elmondja, hogy Kosztolányi Dezső és Örkény István a legkedvesebb írói. Az írás mellett pedig napi szinten kézműveskedik, csinos kis ékszereket készít.

Rácz Boglárka (30), Fülek. Egy budapesti szakiskola magyar szakos tanára.

A füleki gimnáziumban érettségizett, majd hittudományt tanult. Elmondása szerint gimnazista korában kezdett írni, az osztályban kézről kézre vándoroltak a költeményei. Később versei hazai irodalmi folyóiratokban jelentek meg, majd 2007-ben jelent meg Ébredések küszöbén címmel első önálló kötete. Azóta harmadik önálló köteténél tart.

– Világéletemben olyan ember voltam, aki párbeszédet folytat magával. Az első versek is ennek apropóján születtek. Aztán megpróbáltam egy lírai beszédmódot kialakítani. A legutolsó kötetemben pedig a japán és a kínai kultúra ihletett meg. Mindig is érdekelt a kelet, főleg az, hogy a nyugati embert mi szólítja meg a keleti világból. Ezzel a témával már többen is foglalkoztak, mint például Krasznahorkai László. A legutóbbi kötetemet, a Kyotóban már tavasz van címűt pont ezért szeretem. Krasznahorkai László azt mondja, hogy Kyotó a végtelen lehetőségek városa, én azt mondom, hogy Kyotó az időtlenség városa, ahol bármi megtörténhet. Olyan hely, ahová elvágyódik az ember, hogy kicsit megpihenjen a külvilág „zajától”.

Rácz Boglárka

– Nagyon szeretek haikukat olvasni, melyek voltaképp lecsupaszított gyökversek. Rövidek, de mögöttes tartalmuk van, mély gondolatokkal. Jelenleg egy regényen dolgozom. Ez számomra is újdonság, mert még soha nem próbálkoztam regényírással. Rá szeretnék találni a magam „regénynyelvére”. Az ember, sajnos, szétaprózódik a mindennapokban, és nekem is nagyon nehéz megtalálni az időt az elmélyülésre. Mikor egy költőnek megjelenik az új kötete, általában pontot tesz a végére.

A mű leválik a szerzőről. Én szinte úgy érzem, hogy tovább semmi közöm nincs hozzá, már nem állok szoros viszonyban vele. Mindig akkor van értelme írni, mikor az ember úgy érzi, nem tehet mást. Most úgy érzem, prózát kell írnom, nem tehetek másképp.

N. Tóth Anikó (48), Ipolyság. Író, egyetemi oktató Nyitrán, a Konstantin Filozófus Egyetemen.

Nagy mesélő. A mese szeretetét apai dédapjától és édesapjától örökölte, nekik köszönhetően gyerekkorában igazi mesevilágban élt. Amint megtanult írni és olvasni, ő maga is elkezdett „mesélni”.

– Az első kötetem is mesekönyv volt, s mindmáig szívesen mesélek, szóban és írásban, főképp gyerekeknek. Novellaírásra pedig édesanyám buzdított: 15 éves koromban kezembe adta az akkori Nő irodalmi pályázati felhívását. Első díjat nyertem, s ez döntő pillanatnak bizonyult a későbbiek szempontjából. Azóta az olvasás és írás határozza meg az életemet, ez áll a középpontban – meséli magáról Anikó.

N. Tóth Anikó

Azt vallja, hogy az írás a világ megismerésének egy fajtája. Általa csodáknak és borzalmaknak, felemelő és elkeserítő eseményeknek lehetünk tanúi, szemléljük akár a külső világot, akár a benső emberi történéseket. Az emberi szenvedélyek érdeklik leginkább. Anikó fontosnak tartja az olvasók visszajelzéseit is.

– Örülök, amikor egy fiatal felnőtt azt mondja, hogy a Tamarindusz meséin nőtt fel, vagy éppen az Alacindruska volt a kedvenc könyve. Az is jólesik, ha elismerő kritikát olvasok a Fényszilánkokról. 

Számos kedvenc írója, költője van. Csak párat említ a hosszú sorból: Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Rakovszky Zsuzsa...

– Nem napi rendszerességgel írok. A mondanivaló egyszer csak összeáll, s kikívánkozik belőlem. Akkor viszont az írás érdekében félre tudok tenni minden más feladatot. Azt gondolom, hogy egy író akkor is „ír”, ha nincs látható nyoma a papíron vagy a monitoron. Felgyűlik a sokféle ötlet és téma, ami arra vár, hogy formát kapjon.