Gyermek, unoka, lány, testvér, barát, társ, feleség, anya. Még felsorolni is nehéz, hány és hány címkével látja el a nőket a társadalom. S mire azt gondolnánk, hogy megszabadultunk az egyiktől, máris egy újabbat aggatnak a nyakunkba. Félve tesszük hát fel magunknak a kérdést: Ki vagyok én?
„Minő csodás kevercse rossz s nemesnek / A nő, méregből s mézből összeszűrve.” Madách Imre sorai hűen tükrözik a női lét árnyaltságát és sokszínűségét. Éppen ez a paradoxon az, amely meglátásom szerint a legpontosabban körülírja létezésünket. A rossz és a jó tulajdonságok, a bosszúra és a megbocsátásra, a vadságra, de ugyanakkor a szelídségre való képesség mind a miénk, nőké.
Kislányként azért szerettem volna felnőtt lenni, hogy mások ne bánthassanak és csúfolhassanak, hiszen gyerekfejjel azt hittem, az érettség együtt jár az őszinteséggel, a konfliktusmentes élettel. Vártam, mikor jön el végre az idő, amikor magas sarkúban tipegve, magabiztos nőként fogok élni. Nem gondoltam azonban arra, hogy a nővé válás folyamata nem egyik percről a másikra történik, hanem hosszú évek tapasztalatai, csalódásai, örömei és fajdalmai során. Az első viszonzatlan szerelem, megszakadó barátságok, kudarcok, veszteségek, ugyanakkor sikerek és pozitív tapasztalatok árán született meg bennem az a nő, aki most vagyok.
Útkeresés
Amikor ezt a folyamatot elképzeltem, azt hittem, villámcsapásként sújt majd le az érzés, hogy nő lettem. Naiv voltam persze, és az én esetemben sem érkezett el a pillanathoz kapcsolható óriási megvilágosodás. Apránként kúszott be a mindennapokba.
Emlékszem magamra fiatal felnőttként, az elvárások tengerében vergődve. Egyszer túl kövér vagy túl sovány voltam, míg máskor visszahúzódó vagy végtelenül energikus.
Nagyon sokáig kerestem az utam, hogy merre, milyen irányban kellene elindulnom. Az első valódi kudarc akkor ért, amikor nem vettek fel a vágyott egyetemre. Szinte arculcsapásként ért a sikertelenség. A legrosszabb pedig az volt, hogy leginkább attól féltem, mit fognak gondolni mások. Ezen volt a legnehezebb felülkerekednem. Újra kellett értékelnem magamban, mi is a legfontosabb az életemben. Így utólag azt gondolom, hogy sikerült a lehető legtöbbet kihoznom magamból azon a másik úton is.
Talán ebben is rejlik a nők ereje ‒ az én erőm is ‒, hogy képesek vagyunk felállni, és megvalósítani a kitűzött célunkat, még ha az szemben is áll a társadalmi elvárásokkal. Meg kellett tanulnom, hogy attól még nő vagyok, hogy nem akkor és abban a sorrendben élem meg létem egyes történéseit, amikor és ahogyan azt elvárnák tőlem.
Elfogadva lenni
Az Egyesült Királyságba költözve tapasztaltam meg azt a fajta szabadságot, amely a kelet-közép-európai ember számára sokszor ismeretlen. Felszabadító érzés volt azt tenni, amit én szeretnék, és úgy, ahogyan én elképzelem. Senki nem vágta a fejemhez, hogy meghíztam, akcentussal beszélek, esetleg grammatikai hibát vétek, netán túl hangosan nevetek. Lehetőségem nyílt különböző emberi sorsokkal, viszontagságos életutakkal megismerkedni, melyek rávilágítottak arra, hányféleképpen is lehet élni az életet, hányféleképpen lehet nőnek lenni.
Érdekes volt szembesülni azzal a magabiztossággal, amit egy francia, spanyol vagy akár olasz nő magáénak tudhatott. Végre felszabadultam abban a – sokszor idegen – környezetben. Elfogadtak olyannak, amilyen voltam, a vélt és valós hibáimmal együtt. Üdítő volt olyan környezetben élni, ahol végre nem a negatívumokra helyezik a hangsúlyt, hanem az élet szeretetére. Sokuknak ezerszer nehezebb sors jutott, mégis derűsek és hálásak voltak azért, hogy Londonban élhetnek, fiatalok és sikeresek.
Megtapasztaltam az igazi szabadságot, mely mindenkinek kijárna kortól függetlenül. Tisztában vagyok azzal, hogy lehet, csak szerencsém volt, de elmondhatom, jó emberek vettek és vesznek körül, akiket máig a barátaimnak tudhatok.
Elvárások hálójában
Azóta hazaköltöztem, és bizony a legnagyobb kihívás számomra továbbra is a megfelelési kényszer legyőzése. Vannak az életnek olyan területei, ahol könnyebben boldogulok e téren, de a külsőségekkel kapcsolatos sztereotípiák minduntalan bekúsznak az életembe. Hányszor hallgattam végig jóakaró ismerősöktől, családi barátoktól, sőt idegen emberektől a kérdéseket, hogy mikor megyek férjhez, mikor vállalok gyereket. Ez utóbbi volt talán a legfájdalmasabb, legnagyobb fejtörést okozó kritika, amely az utóbbi öt-tíz évben ért. Bármely hihetetlennek tűnik ugyanis, nem éreztük úgy a társammal, hogy készen állunk rá.
Sőt, még a gyermektelenség gondolatával is eljátszottunk. Valahogy nem érkezett meg az a bizonyos érzés, az elemi vágy, amit elsősorban tőlem vártak el. Hisz mindig a nő a hibás. Rengeteg vívódás, elsírt könny és kétség kísérte ezt a néhány évet. Fel kellett tennem magamnak a kérdést: Vajon megbánom-e, ha nem vágunk bele?
A szerepeken túl
Az élet csodálatos kiszámíthatatlanságának köszönhetően ma már a kezemben tarthatom a kisfiunkat, aki bearanyozza életünk minden egyes percét. Még akkor is, ha néha embert próbáló feladat. Mert bizony az is nehéz, hogy a megszokásainkból engedjünk, és feladjuk a kényelmet. Anyaként tanultam meg, milyen a mindent felülmúló szeretet. Be kell viszont vallanom, hogy nincs minden nap erőm adni, bizony elfáradok, és nem mindig elégít ki az anyaszerep. Rájöttem, hogy szükségem van töltekezésre, akár a barátaim körében, akár a párommal kettesben.
Hiszem, hogy akkor tudom a legtöbbet adni magamból a gyermekemnek, ha nekem is van időm és lehetőségem a feltöltődésre. Sőt, minél idősebb vagyok, annál jobban vágyom arra, hogy élvezzem saját magam társaságát. Szeretnék egyedül menni étterembe ‒ ami régen elképzelhetetlen lett volna ‒, egyedül utazni, és megtapasztalni, hogyan győzöm le az elém gördülő akadályokat.
Talán ebben is leledzik a nővé válás folyamata: hogy fel merjem vállalni, nemcsak jó anya, feleség, gyermek, barát akarok lenni, hanem saját magam kitartó társa is. Még mindig nem vagyok kész nő, de remélem, hogy megtaláltam azt az utat, melyen kivirágozhat bennem a kislányként megálmodott nő.
