Április 11-én szerte a világon Parkinson-kór napot tartanak. E napon született 1755-ben James Parkinson angol orvos, aki több, mint kétszáz évvel ezelőtt, 1817-ben publikálta „a remegő bénulásról” írt dolgozatát.
A „shaking palsy” név a 19. század derekán kapta meg, első leírója tiszteletére, a Parkinson-kór nevet. A betegség jelképe a piros tulipán.
(© pinterest.com)
A világnap tartását nem a leírója iránti tisztelet, hanem a betegség elterjedtsége és társadalmi (szociális) hatása indokolja. A Parkinson-kór az „ismertebb” Alzheimer-kór után a második leggyakoribb krónikus idegrendszeri károsodás. Világszerte kb. hat és fél millió ember szenved Parkinson-kórban, Magyarországon 20-30 ezerre becsülik számukat.
Tudatosítva, hogy a jellegzetes tünetek általában az 50-60 éves korúaknál jelentkeznek, amikor már a betegnek gyermekei, unokái lehetnek, a kór szociális következményei által sújtott emberek száma az említett 20-30 ezer többszörösére tehető.
Kétszáz éves története ellenére a Parkinson-kór pontos oka ma sem ismert. Annyi bizonyos, hogy nem csupán egy mozgászavarról van szó, hanem olyan neurodegeneratív betegségről, amely az idegrendszer egészét, tehát nem csak az agy idegsejtjeit (neuronjait) érinti.
A „degeneráció” (elfajulás) lényege: fokozatosan elpusztulnak az agynak egy fontos, ingerületátvivő anyagot (dopamint) termelő sejtjei. Mivel az agy képes elviselni akár 70-80%-os dopaminhiányt is, a tünetek csak e határ túllépése után jelentkeznek. Ezért tűnik úgy, hogy e kór az időskor tipikus betegsége, holott valódi kezdete évtizedekkel korábbra tehető.
A kór legismertebb tünete a remegés, bár nem mindig a legkorábbi. Főleg az ajkakon és a kezeken jelentkezik. Nyugalomban a legerősebb, cselekvéskor enyhül. E kézremegés „pénzszámoló”, azaz a beteg ujjai olyan mozgást végeznek, mintha aprópénzt számolnának. Első tünet lehet az ún. meglassultság is: ez főleg a beteg járászavarában nyilvánul meg. A járás csoszogó, a beteg csak apró lépésekkel, lelassulva halad, gyakran egyhelyben „toporog”, s ha végre elindul, felgyorsul, alig tud megállni. Nehezen tud megfordulni, járáskor elmarad a karok együttmozgása.
További jellemző tünet a végtagok izommerevsége. Ha megpróbáljuk a beteg karját behajlítani, folyamatos ellenállást érzünk, mintha ólomcsövet hajlítanánk. Mivel az izommerevség érinti az arc izmait is, a beteg arca kifejezéstelen, érzelmek kimutatására alkalmatlan „pókerarc”. A beszéd is monoton, egyre nehezebben érthető, gyakran hadaró. A betegség előrehaladott állapotában károsodnak a stabil testtartást biztosító reflexek – a beteg gyakran elesik, képtelen a mozgólépcső használatára.
Szenved az ún. vegetatív (tudatunktól független) idegrendszer is: ennek jele a fokozott nyálképzés, bőrizzadás. A betegek többsége nem jut el a végső stádiumba, amelyben a szellemi leépülés (demencia) „segít” elviselni az állapotát a betegnek. A kór okát nem ismerjük, így a kezelés is csak tüneti. Ennek fontos része az ún. betegközpontú, azaz nem a tünetekre, hanem a beteg személyére koncentráló ápolás.
