A kurtizánok, szajhák, prostituáltak rengeteg művészt megihlettek. Mégis kevés történész szánta rá magát, hogy behatóan foglalkozzon a „jóravaló” házakkal. Számadó Emese viszont kitartó volt.
Számadó Emese harmincöt évvel ezelőtt mint régész és történész került a dél-komáromi Klapka György Múzeumba. A régész-történész és múzeumigazgató nevéhez köthetők többek közt a Brigetio (Komárom) területén folytatott ásatások és a Brigetio Öröksége Látogatóközpont megalapítása is. Számos értékes leletet tárt fel itt, köztük egy arany ékszereket viselő csontvázat rejtő szarkofágot is.
A francia festő, Henri de Toulouse-Lautrec képei nem voltak ódák az életörömhöz: kánkántáncosnőket és prostituáltakat festett meg abban az időben, mikor a boka látványa izgalomba hozta a férfiakat, és pirulásra késztette a nőket. A barát szemével festette meg a lányokat, akik teljesen természetesen mozogtak előtte – sőt, néha náluk is lakott a bordélyházban.
Prostitúció témájában a legjelentősebb kutatásokat a dél-komáromi Számadó Emese régész-történész végezte széles e vidéken. Évekig foglalkoztatta, miként lehetne a témát feldolgozni. Hogyan indul egy ilyen kutatás? Pár éve Kecskés László helytörténész szakmai hagyatékában talált egy könyvecskét Komárom szabad királyi város szabályrendelete a kéjelgési ügyről címmel 1896-ból és 1907-ből.
– Bevallom, nagyon boldog voltam – kezdi Emese. – Végre el tudtam indulni a forrástól.
– Azt hinnénk, hogy a 19. század prűd volt. Miért alkottak mégis ilyesfajta rendeleteket?
– Magyarországon nem volt prostitúciós törvény, hanem a közegészségügyi törvényeken keresztül orvosi kontrollal próbálták ellenőrizni a prostitúciót. A rendfenntartó erők segítségével tartották nyilván a kéjhölgyeket. A 18-19. században ugyanis komoly aggodalmat keltett a nemi betegségek terjedése. Ezért a vármegyékre és a törvényhatósági jogú városokra bízták a prostitúció szabályozását, ez utóbbiak közé tartozott Komárom is. Komáromban az első önálló szabályozás 1880-ból származik.
A fogadók, vendéglők, kávéházak működéséről szóló rendeletekben pedig arról írtak, hogy tilos ezeket templomok, iskolák és kórházak szomszédságában nyitni, főként ha bordélyt is működtetnek bennük.
– Szükség volt erre egyáltalán egy olyan kisvárosban, mint Komárom?
– Nagyon is, hiszen Komárom katonaváros volt. Ez az igencsak kétes „ipar” mindig ott virágzott a legjobban, ahol nagy számban voltak katonák. Már egy 1550-es katonai rendtartásba is belefoglalták, hogy a vár körül tébláboló „felesleges ringyókat” el kell távolítani. Egyes kutatók szerint az örömlányok azokkal a tisztekkel és szakemberekkel érkeztek, akik a vár akkori átépítésén dolgoztak. A kéjnők, úgymond, a társadalom söpredékéhez tartoztak. Fennmaradt egy irat, miszerint brutális módon kitépik annak a személynek a nyelvét, aki „jámbor asszonyt” prostituáltnak mond. Tudunk egy „kurvadomb” elnevezésű részről is: évszázadokon keresztül itt vetette partra a víz azokat a rossz nőket, megesett lányokat és házasságtörő asszonyokat, akiket halálos ítéletként a Dunába dobtak, vagy épp ők maguk ugrottak vízbe szégyenükben. Később a büntetések enyhültek, a 19. században pedig fellendült a prostitúció a városban. Észak-Komáromban a Pozsonyi kapu környékén lehettek azok a nyilvánosházak, amelyek – az amúgy engedélyezett – vigalmi negyedekhez tartoztak. Léteztek luxuskéjnők is, akik magánházakban fogadták az előkelő urakat. De a kávéházakban, kocsmákban és más helyeken is fel-felbukkantak magányos éjszakai pillangók.
Lautrec képein nőket láthatunk, akik szétterpesztett lábbal ülnek, vagy a hírhedt Moulin Rouge mulatóban táncolnak. Az arisztokrata származású festő nyomorék volt, lába nem fejlődött ki teljesen, mindössze 152 centi magas volt. Sétapálcának álcázott mankóval indult el Párizsba, és artisták, prostituáltak között lelt otthonra, őket festette meg – mindenféle kíméletet nélkülözve. Lautrec a nyilvánosházak életét a nap minden szakában bemutatta – pont azokban az években, melyekről írásunk szól (az 1800-as évek végén).
– Ekkoriban már a helyi lányok űzték a városban ezt az ősi mesterséget?
– Tizenkét bordélyház működött Komáromban, melyekben átlagban 50-60 személy dolgozott. A tisztiorvosok vizsgálati jelentéseikben feltüntették az örömlányok nevét, de az is kiderül, hogy zömük más településről érkezett. 1909-ben Schlesinger Jakabné komáromi bordélyháza számára Jakobovits Sándor és Szilágyi Hugó három lányt csábított a városba jövedelmező cselédmunka ígéretével. Jakobovits azonban a kuplerájba vitte őket. Ki tudja, hány fiatal lányt csaltak volna tőrbe, ha G. Katalin cselédlánynak nem lett volna gyanús a túlságosan jól hangzó ajánlat, és nem tesz feljelentést a rendőrségen. Neki köszönhető, hogy a kerítők lebuktak. Egyébként az örömlányok elég sok gondot okoztak, még Klapka tábornoknak is meggyűlt a baja velük. Parancsba adta, hogy a rendőrtisztek minden éjszaka járják végig a bordélyházakat, hogy kikutassák, katonáik közül kik mulatoznak a könnyűvérű nőcskékkel.
1879-ben a Komáromi Lapok megírt egy esetet, amelyben két különböző században szolgáló katona ugyanannak a kurtizánnak csapta a szelet. Amikor egyikük in flagranti rajtakapta a párt, összeverekedett a vetélytárssal. A számonkérést a kocsmában folytatták, aminek az lett a vége, hogy kilencven katona ütlegelte egymást.
– Az örömlányok gyakran váltak bűncselekmények áldozatává, sőt a legbrutálisabb sorozatgyilkosoknak – például Hasfelmetsző Jacknek – az áldozata is az utcán kereste a kenyerét. Komáromban mennyire volt veszélyes ez a szakma?
– Nem kell messzire mennünk a borzalmakért, elég, ha felidézzük Krajcsovics Vince esetét. A pozsonyi főrendőr Komáromban szolgált, és az egyik legbrutálisabb sorozatgyilkos volt. A helyiek azt tartották róla, hogy derék rendőr. Amikor 1935-ben letartóztatták, felesége jó férjként jellemezte. Vincénk egyedülálló nőket hálózott be házassági ígérettel, akiknek özvegyemberként mutatkozott be; így próbálta előteremteni a pénzt kártyaszenvedélyére. Például eljegyezte Frencl Rózsit, aki nem sokkal azután tűnt el, hogy Krajcsovics Vince magához vette 4000 korona értékű hozományát. Holttestét egy Komáromhoz közeli erdőben találták meg. Krajcsovicsot is kihallgatták, de indíték híján nem emeltek ellene vádat. Nem sokkal később a Három Huszár madámját ölték meg, aki a hírhedt komáromi bordélyház vezetője volt. Az 54 éves Sz. Malvinra baltával támadták rá, és elloptak tőle 7000 koronát. A gyanú ismét Krajcsovicsra terelődött, aki a nő szeretője volt, de bizonyíték hiányában ismét ejtették a vádat. Végül tanúnak jelentkezett egy másik kéjhölgy. Azon az éjszakán, amikor a madámot meggyilkolták, a gyanúsított bekopogott hozzá, hogy szeretne megmosakodni, mert kocsmai verekedésbe keveredett, és véresen nem szeretne mutatkozni. Tanúvallomása után a bíróság nyolcrendbeli gyilkosságért halálra ítélte Krajcsovicsot.
Orvosi vizsgálatra várva
– Komárom fekvése okán mindig is katonaváros volt. Már a rómaiak idején sok volt benne a katona, hisz itt húzódott a birodalom határa, a limes. Találtak arra utaló leleteket, hogy az időben is működött itt bordélyház?
– Az ásatások során ilyesmivel nem találkoztunk, de egészen biztosan voltak, hisz közel hatezer katona állomásozott itt akkoriban. Ezeket a kétes intézményeket viszont ismerjük Pompei városából. A Lupanar örömház falain például erotikus freskók szolgáltak menülap gyanánt: azokat a szolgáltatásokat ábrázolták, amelyeket igénybe lehetett venni. Ezekből tudni lehetett, ki mire fizetett be. Némely bordélyháznak saját pénzérméi is lehetettek. Ezeket zsetonként képzeljük el, egyik oldalukon erotikus ábrákkal. Claudius császár idején vezették be, egyes teóriák szerint azért, mert az uralkodó feldühödött azon, hogy katonái az ő arcképét ábrázoló pénzérmékkel fizetik ki a kurtizánokat. Voltak homoszexuális aktust ábrázoló zsetonok is, mert férfiak is dolgoztak prostituáltként.
– A bárcák mikor terjedtek el? Már az ókorban is vezettek nyilvántartást a prostituáltakról?
– A rómaiak seperc alatt rájöttek arra, hogy célszerűbb a prostitúciót tűrni, mint tiltani és büntetni. Bárca* nem volt, de a prostituáltaknak és a bordélyház-üzemeltetőknek működési engedélyt kellett kérni. Ezzel az aedilis, a tisztségviselő nyilvántartásba is vette őket, s mód nyílt az ellenőrzésükre. Sőt, Caligula óta adót is fizettek. (*Bárca – a kifejezés nyelvjárási szóból lépett elő a nyelvújítás korában, hatósági papírt jelent, például nyugtát a vasúti szállításról, de a prostituáltak rendőrileg kiállított működési engedélyét is.)
Nő fűzőben
– Mikor jelent meg a bárca? Az már modernebb találmány?
– A türelmi bárca a 19. század találmánya. Aki ezt az ősi szakmát szerette volna űzni, annak a rendőrkapitányságon kellett jelentkeznie. Itt megkapta a bárcát: ebbe bevezették a személyleírását, láttamozták az orvosi vizsgálatokat. Kéjnőnk ezzel indult a bordélyházba, de magánkéjnőként is tevékenykedhetett.
– Mikor zárták be ezeket a korántsem dicsőséges intézményeket?
– A Horthy-korszakban még mintegy 3500 bordélyházat tartottak nyilván. A kommunista hatalomátvétel után megszűntek, és a prostitúciót bűncselekménynek nyilvánították. 1951-ben Csehszlovákia is aláírta a New York-i egyezményt. Ez a nemzetközi megállapodás az emberkereskedelemről és a prostitúcióról szól, és tiltja a bordélyok létesítését. Így aztán szép lassan a komáromi örömtanyák is feledésbe merültek. A levéltári források mellett a szépirodalomban is fennmaradt az emlékük. Karinthy Ferenc az Ifjúság, szerelem című novellájában, Zsolt Béla pedig a Villámcsapás című önéletírásában örökítette meg a komáromi Hatkémény és Három Huszár elnevezésű bordélyházakat.
