Pár hónapja ünnepelte megalakulásának 20. évfordulóját az egyházgellei Rózsa(Szín)Ház társulat a helyi kultúrházban. Az eseményen jelen volt a színtársulat összes valamikori színésze, hogy közösen idézhessék fel legszebb élményeiket. Az est fénypontjaként filmvászonra vetítették a színpadra állított darabok legszórakoztatóbb pillanatait, valamint Iván Lajos, a falu polgármestere kitüntetésben részesítette a társulatot sokéves munkájáért.
A 2005-től működő színház az akkori fiataljainak, Zöld Lászlónak és Méry Máriának köszönheti megalakulását. Az első színpadra állított darab a Hacacáré volt, melynek elkészülésében V. Boros Ildikó és a néhai Kovács László tanár úr segédkeztek. A társulat a nevét is egy színműről, Rejtő Jenő Rózsa, a lovag című bohózatáról kapta. A színháznak jelenleg 13 aktív tagja van, akik gőzerővel dolgoznak, hogy nemsokára színpadra állíthassák Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiáját.
Mindig a férfiak miatt zajlik a cicaharc.
A képen balról: Méry Mária, a képen jobbról, az Új Nő lapmenedzsere Kovács Viktória
Egykori tagjai közül már csak Méry Mária játszik aktív szerepet a színház életében, aki mindmáig egyszer sem hiányzott a színpadról, s közben töretlen lelkesedéssel vállalja magára a társulattal kapcsolatos előkészületeket is. Talán elmondható, hogy köré épült fel a társulat mai formája. Jogos a kérdés: én magam hogyan lettem részese ennek a varázslatos kis közösségnek?
A kezdetek
Minden kamasz lányban ott él egyfajta kitűnni vágyás. Én is kerestem a szórakozást, azt, amiben kiteljesedhettem és amit magaménak érezhettem. Már kisgyermekként is szerettem szerepelni, így nem csoda, hogy ez a későbbiekben is velem maradt, sőt fokozódott. Zeneiskolába jártam énekre és zongorára, valamint aktívan szerepeltem minden szavalóversenyen és iskolai előadáson. Mindez mégsem elégítette ki az igényeimet. Végül a társulat egyik tagja, Kitti megkérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem szerepelni a Rózsa(Szín)Ház akkor készülő új darabjában. Azonnal igent mondtam.
Kissé megilletődtem, amikor az első próbán végignéztem a társaságon. Nem igazán értettem, 14 éves csitriként mit keresek a felnőttek között. Külön ijesztő volt számomra, hogy Méry Mária pont abban az iskolában tanított, amelyikbe én is jártam. El sem tudtam képzelni, hogyan fogjuk így megtalálni a közös hangot. (Hadd mondjam el, hogy azóta mi ketten vagyunk a leghangosabbak, főleg, ha nevetésről van szó.)
Ijedtség ide vagy oda, egy ilyen lehetőségre nem mondhattam nemet. Így kaptam hát az első szerepemet. Mindössze ötpercet voltam a színpadon, és alig volt két mondatom, mégis nagyon büszke voltam magamra ‒ főleg, hogy egyedüli gyerekként a felnőttek közt játszhattam. Attól a naptól kezdve teljesen magába szippantott a színház világa, és életemben először éreztem úgy, hogy tartozom valahová, és ez az, amit csinálni szeretnék.
Azóta több darabban is játszottam, és olyan karakterek bőrébe bújtam, akik teljesen kívül estek a komfortzónámon. Voltam fiatal, szerelmes, praxisát kezdő ügyvédnő (a premier napján összedőlt az asztal, amikor rácsaptam – nem, nem volt a darab része), játszottam szexi ruhás szobalányt (olyan rövid volt a szoknya, hogy meg kellett tanulnom nem elpirulni a színpadon) vagy alkoholistát, aki azért züllött el, mert minden pasi kihasználta.
Visszahív a színpad
Tizenkilenc évesen játszottam az utolsó szerepemet a Kölcsönlakás című vígjátékban. Mondhatni ez volt a búcsúdarabom, ahol egy csalfa feleséget alakítottam. A darabot bemutattuk a sepsiszentgyörgyi, valamint az Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztiválon, Adácson. Mindkét helyen eredményesen szerepeltünk, és életre szóló élményekkel tértünk haza. Akkoriban már az érettségire és az egyetemre készültem, így fel kellett adnom a szenvedélyt, amely a színpadhoz fűzött, de egy részem mindig is visszahúzott.
Pár évvel ezelőtt egy teljes hónap erejéig visszatértem a társulathoz, de kiderült, hogy várandós vagyok, így nem maradhattam. 2024 márciusában csörrent meg újra a telefonom. Marika volt a vonal másik végén, azt mondta, megüresedett egy szerep. Izgultam, hogy tíz év kihagyás után már nem ugyanazokat az érzéseket fogja kiváltani belőlem a színpad, mint fiatalkoromban, de szerencsére tévedtem.
Nagyon megörültem, amikor az első próbán Farkas Péter rendező és Oravecz Hédi dramaturg elém tették a Portugálszövegkönyvét, amelyben egy megcsalt feleséget kellett alakítanom. Szeretem a drámát, és szeretek szenvedélyes érzelmeket átadni, így lettem én a Feleség 1. A szerepemnek van egy alternációja, amelyet Szabó Mátis Gabi személyesít meg, ő tehát a Feleség 2. Felváltva dolgoztunk: én a próbák első felében voltam jelen, amíg ő munkában volt, ezután érkezett meg a próbák második felére, amikor én már hazamentem a férjemhez és a gyerekekhez.
A galériában jelenetek a Portugál című előadás színpadi próbáiról.
1. képen balról: Szabó Péter, Oravecz Hedvig és Méry Mária
2. képen balról: Bertók Tibor, Méry Mária
3. képen balról: Csémi László és Bertók Tibor
4. képen balról: Czetmayer Jutka és Czetmayer Lambert
5. képen: Szabó Mátis Gabriella
A színfalak mögött
Rengeteg munka és energia szükséges ahhoz, hogy egy darab színpadkész legyen. Fel kell állítani a díszletet, amelyet nálunk Bertók Tibor (a darabban Retek) kivitelezett a rendező elképzelései alapján. Mindig törekszik arra, hogy a díszlet egyszerűen mozgatható és praktikus bútorzat legyen, amelyet percek alatt szét lehet szedni és össze lehet rakni a jelenetek között. Ahhoz, hogy a darab során fenntartsuk a közönség figyelmét és az egyre fokozódó feszültséget, fontos, hogy megfelelő hanghatásokkal és effekttusokkal dolgozzunk. Egy-egy zene vagy hang önmagában is képes érzéseket kiváltani bennünk. Ne felejtsük el a fényeket sem! Az arcon tükröződő érzelmek láthatóságához, a napszakok váltakozásához, a színpad játék közbeni átalakításához egyaránt szükség van fényekre. Az ezzel járó feladatokat Andrejkovics János látja el.
Nálunk természetesen mindig mindenki tudja a szövegét (nem így van, de jól hangzik), ám előfordulhat, hogy valami miatt kizökkenünk, vagy egyszerűen kiesik egy mondat. Ezért van egy folyamatos súgónk is, Orbán Alica, aki ugyan a háttérben dolgozik, de rendkívül nehéz feladatot lát el ‒ hiszen folyamatosan nyomon kell követnie a szöveget, amit együtt mond el az színésszel, hogy segítse őt.
A galériában az első képen: Orbán Alica, második képen: Andrejkovics János
Portugál
A Portugál egy tragikomédia, amely ugyan kissé elrugaszkodik a valóságtól, mégis jól szemlélteti kora társadalmi problémáit. A darab népszerűségét mutatja, hogy számos városban színpadra állították már. Elsősorban arra mutat rá, hogy a szabadság gyökerei bent lapulnak az emberben. „Vajon rossz helyen születtünk, vagy a többiek rosszak, unalmasak, s alkalmatlanok arra, hogy harmóniát hozzanak az életünkbe, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a valóság és az álom nem fér meg egymás mellet?” – Ilyen és ehhez hasonló kérdések sokasága merül fel a műben, s a néző dolga, hogy megválaszolja őket.
Nekünk, színészeknek az a célunk, hogy a karaktereken keresztül átadjuk az érzelmeket és a gondolatokat, remélve, hogy a közönség magával visz belőlük valamit.
A darab során Bece (Csémi László) és Masni (Méry Mária) bontakozó szerelme állítja szembe egymással a színmű legfontosabb kérdéskörét – Menni vagy maradni? –, s a köréjük épülő konfliktusokból ismerjük meg a társadalmi problémákat.
A társulat ma
Jelenleg tíz aktív színészünk van (a már említettekkel együtt), akikkel hétről hétre a színdarab tökéletesítésén dolgozunk. Vízvári Csaba (Sátán), aki olyan hitelesen alakítja a részeget, hogy néha mi magunk is elhisszük, hogy be van rúgva, Szabó Péter (a pap), aki gyerekkorában focista akart lenni (legalábbis a darab szerint), Czetmayer Jutka (az asszony), akinek már megszámlálhatatlan kék foltja van biciklis színpadi esésekből (csoda, hogy a bicikli még ép), valamint Czetmayer Lambert (Csipesz), akinek a „Hülye, mi?!” kérdése a szövegből már szállóigévé vált köztünk.
A képen Farkas Péter, rendező
Mi mindnyájan azért dolgozunk, hogy ne csak a közönséget, de önmagunkat is megnevettessük. A nevetés tényleg gyógyít, és ebben a mostani világban, amelyben élünk, bizony elkél egy kis gyógyító vidámság.
Fotó: Dömötör Ede
