Vannak segítő szakmák, amelyekre csak ilyenkor, karácsony táján figyelünk jobban. Pedig egész éves áldozatos munka az övék, igazi nagybetűs.
Az ekecsi intézetben, ahol dolgozom, mentálisan sérült, illetve halmozottan sérült emberek élnek. Az ő mindennapjaikat próbálom széppé, élhetővé tenni – kezdi Barát Attila, az ekecsi szociális otthon nevelője.– Vannak nálunk idősebbek, de fiatalabbak is, férfiak, nők vegyesen. Hatvanhét lakónk egyharmada fekvő beteg. Vannak tizenegynéhány éves gyerekek, ők általában fekvők. Van egy 65 éves bácsink is, aki már akkor is itt volt, amikor megnyitották az az ötvenes évek elején az intézetet. Sokat megélt nálunk.
– Mely tulajdonságok jellemzik a jó nevelőt?
– Elsősorban az elfogadás képessége. Tudni kell feltétel nélkül elfogadni a sérült embert. Akkor ő is elfogad bennünket, és együttműködik velünk. Ma annyit beszélünk a másságról. A mi ápoltjaink abban másak, hogy segítségre szorulnak, egyedül nem tudják ellátni még a napi szükségleteiket sem. Épp itt segít a mi intézményünk. Lehet, hogy sokan nem értenek egyet velem, és a divatos nyugati áramlatokkal is szembe megyek, de véleményem szerint a betegek nálunk vannak a legjobb helyen. Ha szellemi fogyatékos van a családban, az mindig nehéz, emberpróbáló helyzet, és sokszor huszonnégy órás szolgálatot jelent, miközben a család is sérülhet. Sokszor jobb helyen van a fogyatékos a szociális otthonban, mint a saját családja körében. Hiszen itt szakemberek dolgoznak vele, akik tudják, hogyan lehet rajta segíteni.
– Tehát sok esetben a mindenható szülői szeretet sem elég...
– Nem mindig elég, és a szülő sokszor nem megfelelő módon segít. Sok epilepsziásunk van, és nem egy esetben a szülő, vagy aki nem szakember, megijed a rohamtól, nem megfelelő módon nyúl a beteghez. Én viszont tudom, hogyan kell a beteget lefektetni, nehogy baj történjék.
A jelenlegi 12 fős csoportomban 8 epilepsziás van, és mindegyikük más. Visszatérve a kérdéshez, a másik fontos tulajdonság, amellyel rendelkeznie kell az ápolónak-nevelőnek: az alázat. Hiszen szolgálattétel a miénk.
– Mi a véleménye a kiégésről? Ez a segítő jellegű szakmákban gyakori jelenség. El lehet kerülni?
– A témából – az alkalmazottak életminőségéből – írtam a szakdolgozatomat (szociális munkás szakon végeztem). Igen, el lehet kerülni a kiégést, ha az ember az apró örömökből is képes erőt meríteni. Hiszen nagybani elismerésre itt nem számíthatunk, nagyon alulértékelt és alulfizetett szakma a miénk. S hogy mik ezek az apró örömök? Az ápoltak visszajelzései. Ha például egyik-másik odajön, megsimogat, mert örül, hogy lát, esetleg hozzám bújik, ha meglát a folyosón.
– Család?
– Volt. Sajnos, munkám a rovására ment. Mottóm, hogy „mindenkié vagyok, és senkié sem”. Az ember nehezen viseli el, ha a másik szétosztja magát. Van egy 18 éves fiam, akivel mára csak lazán tartjuk a kapcsolatot, pedig szépen indult.
Barát Attila
– Honnan tudta, hogy ezt a munkát kell végeznie?
– Már a kassai ipariban tudtam – oda jártam középiskolába –, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. Eleinte tanár szerettem volna lenni, fizika szakra jártam, de rájöttem, hogy a pedagógia jobban érdekel. A dologhoz hozzátartozik, hogy szívbetegséget diagnosztizáltak nálam, betegként kezelt ember voltam mindig. Tornaórán megkülönböztettek, a sítanfolyamoktól eltiltottak. 87-ben megműtöttek, mintegy másfél órára leállították a szívemet. Miután felépültem, felerősödött bennem az érzés, hogy a második esélyt, amit az élettől kaptam, arra fogom felhasználni, hogy másoknak adjak.
– Általában nőies vonás a segítői attitűd…
– Kivétel erősíti a szabályt. A munka viszont gyakran fizikai erőfeszítést is igényel.
– Hogyan telik Önöknél a karácsony?
– Az ápoltak szeretik az ünnepeket, a halloweenpartinak például nagyon örültek.
Karácsonykor esemény eseményt ér, kimerítő szárnyalás következik számukra. Év közben minket senki sem talál meg, karácsonykor viszont mindig meleg a kilincs: jönnek az emberek, ajándékoznak.
– Meséljen el egy különös esetet!
– Sok ilyen van. A helyes viselkedést, szorgalmat vagy egyéb pozitív megnyilvánulást általában cukorkával – Tic-tackal – jutalmazom. Mikuláskor az egyik fiú a köpenyem felső zsebébe rakott egy dobozzal (ahol egyébként is tartani szoktam). Én ezt úgy fogtam fel, hogy megajándékozott.
– Bemutatná egy napját?
– Ott kezdeném, hogy a mentális retardációnak fokozatai vannak. A csoportomban a 12 emberből talán 2 beszél valamilyen szinten. Némelyikük tud beszélni ugyan, de nem akar, nonkommunikatív. A jelzéseiből következtetek arra, hogy mit szeretne: ha felborítja az asztalt, valami baja van, ha ugrál a széken, szomjas, vagy vécére kell mennie. A kolléganőim csoportjában viszont már olyanok is vannak, akik tudnak rajzolni, könnyű sportokat űzni… Naponta ingázom Nagymegyerről Ekecsre. Reggelire érek oda, ami fontos, mert az ápoltakra étkezés közben ügyelni kell. Sokszor ellopják egymás ételét, viccesen mondva: farkastörvények uralkodnak köztük. Nem mehetnek egyedül vécére sem, el kell kísérni őket. És nagyjából ez megy egész nap. Oda kell figyelni rájuk! A fentebb említett szakdolgozatomban azt írtam, hogy véleményem szerint mi szocializátorok is vagyunk, hiszen amellett, hogy ellátjuk az ápoltakat, igyekszünk kicsit szocializálni is őket, „társadalmi” szintre hozni…
Hrubá Ildikó az apácaszakállasi speciális iskola tanítónője és egyben igazgatóhelyettese.
– Bemutatná az iskolát, ahol dolgozik?
– Az apácaszakállasi általános iskola, mely mára szaktanintézettel bővült, mentálisan visszamaradott gyermekek számára fenntartott bentlakásos intézmény. A szaktanintézetben festő és varró szakunk van. Úgy tudom, mi vagyunk az egyetlen vidéki magyar nyelvű speciális iskola.
– Mióta van a pályán?
– Több mint húsz éve foglalkozom szellemileg fogyatékos gyerekekkel. Érettségi óta itt vagyok. Kiskoromtól fogva tanítani akartam, ezért is végeztem pedagógiai szakközépet. Külön szerencsének fogtam fel, hogy Szakállason volt ilyen iskola, ugyanis én nem messze, Ekecsen lakom.
Először nevelőként kezdtem, aztán jelentkeztem szakosító átképzésre speciális pedagógiából, amelyre később a magiszteri képzés épült. Így egy ideje már tanítok is, illetve harmadik éve igazgatóhelyettese is vagyok az iskolának.
– Milyen tulajdonságok fontosak ebben a szakmában?
– Hát, nagy adag türelemre és nagy adag szeretetre van szükség. És elfogadásra. Meg kell tanulni, hogy vannak könnyebb, de egészen nehéz esetek is. Meg önismeretre is szükség van.
– Hogyan lehet megtalálni a közös hangot a gyerekekkel?
– Ráhangolódás kérdése az egész: rá kell állni az ő hullámhosszukra. A gyereknek éreznie kell, hogy elfogadom őt olyannak, amilyen, a javát akarom. Kilencvenhétben kijött egy törvény, mely szerint a szellemi fogyatékosokat is be kell iskolázni. Így került hozzám korosztályos elosztásban négy gyerek. Közülük az egyik tolószékben ült, és nem bírta sokáig, hogy naponta hozzák-vigyék a szülei. Nehéz volt velük, mégis a legjobb időszakom volt az a kilenc év, amit a tanítgatásukkal töltöttem. Mindegyik gyerek egyéni hozzáállást igényel, a szó szoros értelmében. Sok ilyen szép emlékem van. Volt egy Down-kóros kisfiú, akivel nagyon megszerettük egymást. Az elején még a ceruzát sem tudta kézbe fogni, nem ment neki semmi.
– Lefeküdt a tanteremben, és csak feküdt. A tantermet persze nem úgy kell elképzelni, mint egy sima iskoláét, ez egy különleges tanterem volt. Nem akartam teljesen magára hagyni, lehasaltam mellé, énekeltem neki, verseket mondtam. És pár hónap után Gábor – így hívták – kezdte visszamondani ezeket a verseket, dalocskákat. Attól kezdve beült az iskolapadba, többé nem volt vele gond. Ez sikertörténet a szakmában! A szülők is nagyon hálásak tudnak lenni. Volt még egy kisfiúnk, ő is kemény dió volt. Nem csupán fogyatékos volt, autista jellemzőket is mutatott. Agresszív volt, néha veszélyes is, s mikor elvesztette az önkontrollt, kitörte az ablakot, hozzám vágta a papucsát. Gyakran félve mentem be hozzá, nem tudtam, milyen hangulatban találom. És egyszer bejött az anyukája, s nagy örömmel újságolta: képzeljem, a gyerekkel már ki tud menni az utcára. Korábban gátlások nélkül belerúgott az autókba, össze-vissza kiabált.
Hrubá Ildikó
– Nem lehet ebben nagyon elfáradni? A nevelhetőség azért a itt nagyobb korlátba ütközik, mint a hagyományos iskolákban…
– Igen, ez igaz, de soha sem szabad feladni. El lehet ebben fáradni, de ha valaki szívből csinálja, akkor talán nem annyira. Aki pedig több évig kibírja ilyen helyen, akkor itt is marad, mert biztosan erre hivatott. A gyerekek ugyanis nálunk nemcsak kapnak, hanem rengeteget adnak is: nagyon tudnak szeretni! Sok tanító ismerősöm van, s tudom, ők nem kapnak vissza annyit, mint mi. Ha itt az embert megszeretik a gyerekek, nincs olyan, hogy csak úgy végigmenjen a folyosón: lógnak a nyakamban, simogatnak. Volt egy kislány – már szaktanintézetes –, aki mindig azt mondta, hogy megcsinál nálam mindent, csak vigyem őt haza magammal. Mikor tanulmányi szabadságon voltam, üzentek, hogy menjek vissza, mert a helyettesítő képtelen dolgozni, engem követelnek. És mivel nagyon érzékenyek, néha mondják, hogy érzik, mit csinálok éppen. Noha nem látják, mégis tudják biztosan. Mikor elvállaltam az igazgatóhelyettesi állást, sírtam egy kicsit, mert nekem a tanítás volt a mindenem.
– Miként nézett ki egy tanítási napja?
– Reggeltől számítva 4 óránk volt, ennyiből állt egy tanítási nap, melyben volt egy kis írás, olvasás, matek, rajz, amit különösképpen szerettek a gyerekek. A szünetekben is együtt voltunk, együtt tízóraiztunk.
– Közeleg a karácsony, hogyan fest a helyzet?
– Nagy örömmel várják. Adományokat kapunk, például az ajándékok a református egyház közvetítésével szoktak eljutni hozzánk cipősdobozokban. Nem lehet leírni, milyen örömmel bontogatják azokat a dobozokat! Az a boldogság, ami felcsillan az arcukon! Régebben karácsonyeste ellátogattunk más intézetekbe, például Lapokosra. Ez is szociális otthon, elszigetelve a Csallóközben.
Odahaza elkészítettük a vacsorát, bepakoltuk, és vittük magunkkal. Élettársam, aki szintén nevelő nálunk, akkor még ott dolgozott. Ma a szakmunkásainkkal foglalkozik, akik nagyon szeretik őt. Ért a nyelvükön, sokukkal megszeretteti a szakmát
– Mit szólnak a gyermekei az anyuka munkájához?
– El szoktuk őket vinni – mikor még kisebbek voltak – közös kirándulásra a gyerekekkel. Egyébként ez általános a környéken, a faluban is. Indiántábort is szerveztünk, immár harmadszor, és fogadunk egészséges gyerekeket is.
– Hogyan állnak a gyerekek a jövőjükhöz?
– Amíg kisebbek, jobban mernek tervezni, de mikor válaszúthoz érnek, sokan megijednek a szlovák nyelvű továbbtanulástól. Tudják, hogy sokan furcsán néznek rájuk. A társadalom rovására írom, hogy általában nem engedi őket érvényesülni, még ha van is szakma a kezükben. Miért venne fel az a munkáltató épp egy „kisegítőst”, ha van egészséges jelentkezője is?! A mi társadalmunk még nem tudja feldolgozni a másságot.
