A színházba járók bizonyára emlékeznek a Jókai Színház nagy sikerű előadására, a Csókos asszonyra és két bájos főszereplőjére, Varga Szilviára és Rancsó Dezsőre. Hogy is lehetne elfelejteni! Ki gondolná, hogy mindennek már 15 éve? Mi lehet azóta velük? Hol játszanak, milyen az életük?
Szilvi és Dezső még a Csókos asszony bemutatójának évében Magyarországra, a veszprémi színházhoz szerződött. Négy év múlva váltottak: három évig Kecskeméten, majd egy évig Zalaegerszegen játszottak. Itt aztán az eddig mindig közösen fellépő színészházaspár karrierje különvált. Dezső a Magyar Színházhoz (akkor még Nemzeti Színház) szerződött, Szilvi pedig gyönyörű hivatásnak nézett elébe: kisbabát várt. Mindennek hat éve. Azóta Budapesten élnek és dolgoznak.
– Mikor mentél vissza játszani? – kérdezem Szilvitől.
– Amilyen gyorsan csak tudtam: egy év után. Egy 32 éves színésznő nem engedheti meg magának, hogy többet kihagyjon. Két évig szabadúszó voltam, és ez lesz a harmadik évadom Sopronban. Elmondhatom, a munka nem zilálja szét a családi életünket. Sopronban ugyanis nincs színészház, ezért – mivel az összes tag budapesti – Budapesten próbálunk. A főpróbahéten lemegyünk Sopronba, és ott maradunk a bemutató napjáig.
– Megerőltető lehet, főleg a gyereknevelés szempontjából…
– Elég nehéz beosztani az időt, de azért nem lehetetlen. Dezsővel minden hónapban elővesszük a kis noteszünket, és beírjuk, mikor ki lesz Rékával, illetve mikor kell másra bízni.
Persze néha improvizálunk. Előfordult már, hogy a komáromi barátnőm utazott fel hozzá! Ha pedig másképp nem ment, akkor hazavittük az édesanyámhoz. Most, hogy már iskolás, az édesanyám jár föl hozzánk.
– Dezső, most már a hatodik évadod kezdődik a Magyar Színházban, ahol állandó tag vagy. Milyen érzésekkel lépted át az akkori Nemzeti Színház küszöbét?
– Nagyon megtiszteltetés volt, hiszem mégiscsak „A Nemzeti”-hez szerződtem. Időközben átnevezték ugyan, de maradt minden a régiben: az igazgató, a színészek.
– Ki a kedvenc partnered?
– Sokan vannak. A Magyar Színházban nagyon erős a harmincas-negyvenes generáció, de hála istennek nem hiányoznak az idősebbek sem. Élmény a nagyokkal (Béres Ilonával, Moór Mariannával, Agárdi Gabi vagy Kállai Feri bácsival) föllépni, egy színpadon lenni, együtt lélegezni.
– Milyen előadásokban játszol jelenleg?
– Az új darabokon kívül még hat vagy hét régi darabban, például a Boldog Asztrik küldetésében, ahol az egyik főszerepet, Endrét alakítom, a Játék végében, amelyben egy kissé abszurd, őrült figurát kell eljátszanom, vagy Az egy élet háromszor-ban, amelyben egy papucsférj megformálása a feladatom. Ezek most nagy kihívások. Eddig ugyanis csupa jó fiút és a hősszerelmest játszottam – és már szerettem volna bemutatkozni más oldalamról is.
– Játszottál már Egerben, Győrben, visszajársz Veszprémbe. Most is játszol valamelyik vidéki színházban?
– Majdnem minden évben vállalok vidéki vendégszereplést. Számomra ez fontos, és nem csak azért, mert ilyenkor mindig új emberekkel, helyzetekkel találkozom. Vidéken nyugodtabb, nincs az a rohanás, mint Pesten. A próbák után leülünk a büfében, arról beszélgetünk, hogy mit kellene másképpen csinálni. És hát nyolc évig vidéki színházakban játszottunk.
– Ti valóban összeszokott páros voltatok. Nem hiányzik, hogy nem játszotok együtt?
– Nekünk is jobb, ha tudunk kicsit újítani – veszi át a szót ismét Szilvi. – Szerintem a nézők is megunták, hiszen Veszprémben majdnem minden főszerepet mi játszottunk: a Rómeó és a Júlia, a Csókos asszony, a Holdbéli csónakos főszerepeit, a Hamletban Hamletet és Ophéliát, Kecskeméten a János vitéz-Iluska párost alakítottuk, és még sorolhatnám.
– Azt tudjuk, hogy Dezső elégedett. És te, Szilvi?
– Teljes mértékben. Minden évben több előadásban játszom, a nyaraim foglaltak, és sok szerepet kapok.
Nagyot és közepest, naivát és drámait, karaktert és hősnőt, prózait és zenéset vegyesen.
– A hangod és a mozgásod rengeteget fejlődött. Sok munkádba került?
– Rengeteget tettem érte. Gyerekkoromban az volt az álmom, hogy egyszer majd énekesnő leszek. Mindig a maximumot akartam nyújtani, és sosem bíztam a véletlenre: rendszeresen jártam énekórákra. Veszprémben például Ötvös Károly operaénekestől tanultam meg, hogy mit kell csinálnom a rekeszizmommal, vagy hogy kell „nyitnom”.
– Utoljára csak megkérdezem: nem hiányzik Komárom?
– Persze hogy hiányzik. Amikor lehet, hazajövünk. Főleg nyáron vagyunk sokat itthon. Itt van a főhadiszállásunk, innen járunk próbálni, játszani. Sok barátunk van Pesten is, ide meg visszajárunk a régiekhez. Úgyhogy jó itt is, meg ott is. Szó volt róla, hogy vendégként, egy-egy szerepre leszerződnénk Komáromba, de eddig nem jött össze. Ennek ellenére reménykedünk, hogy újra megérezhetjük a hazai közönség szeretetét.
