Vámos Miklós nevével legtöbben a televízió képernyőjén találkoztak először: az ő nevéhez fűződtek a Lehetetlen, a Rögtön és a 2 ember című műsorok. Színvonalas beszélgetései és fanyar humora hiánycikknek számítanak ebben az új, tapsgépes, semmitmondó és felületes „showvilágban”. Utazások Erotikában címmel évekkel ezelőtt jelent meg regénye. Erről beszélgettünk vele.
– A regény témája alaposan meglepte olvasóit.
– Az erotika témáját eddig azért kerültem, mert meggyőződésem: mindenki tudja, hogyan megy ez. Aki meg nem tudja, az nem tőlem akarja megtanulni. Eddig úgy ábrázoltam az erotikát, ahogyan az amerikai filmekben szokták: hős és hősnő ajka egymáshoz közelít, majd egy tüllfüggönyt fúj oda a szél, mert erotika idején mindig szél van. És akkor snitt, majd jön a következő jelenet. Nem vagyok prűd, de nem éreztem szükségét ábrázolni a folytatást. Ahogyan azt sem ábrázoltam soha, hogy a főhős napjában háromszor vécére megy. Én a családi élet krónikása vagyok, írtam már apa-fiú, anya-gyerek kapcsolatáról. Most a testvéri kapcsolatról akartam írni, de nem sikerült.
– Félretéve a témát vágtam bele ebbe az újba. Sokszor írtam már párkapcsolatról – csak nem így. Mert a párkapcsolatokról nem lehet anélkül írni, hogy az ember az erotikus jeleneteket ne ábrázolná, hiszen az is a párkapcsolathoz tartozik. Világos volt, hogy ebben a regényben mindez kikerülhetetlen. De semmiképpen nem gondolom, hogy onanizálni lehet a könyv lapjain, mert bármely kortárs regényben több a szex – és kendőzetlenebbül van ábrázolva. Tudtam, hogy az olvasóim döntő többsége az Apák könyve kapcsán lett az olvasóm. Ami egy méltóságteljes, azt is mondhatnám, kissé patetikus, történelmi léptékű regény. Ezért fogadták némelyek kicsit meghökkenve az új könyvemet.
– Nem számoltam azzal, hogy az irodalmi körök azt gondolják majd: azért írtam egy regényt Utazások Erotikában címmel, mert akkor majd nagyon sokan megveszik. Pedig minden regény kiköveteli a maga címét. Én végig azon dolgoztam, hogy ne ez legyen a címe, hanem Ki a franc az a Goethe? De beláttam: egyrészt ez túl bonyolult, másrészt pedig úgy nézne ki, mintha irodalomtörténeti értekezés lenne arról, hogy Goethe mégsem volt olyan nagy ember.
Kitaláltam más címeket is, de mindig visszajött az Utazások Erotikában, többek között egy Goethe-cím, az Utazás Itáliában miatt. Én nem éreztem annyira szexuális címnek ezt, viszont az irodalmi közvélemény egy része – természetesen a könyv elolvasása nélkül – úgy ítélte meg, hogy én most a szexszel próbálok pénzt keresni.
– Regényalakjai kapcsán igyekszik kihangsúlyozni, hogy ők nem azonosak Önnel. De dr. Mester Jánoska esetében nehéz elvonatkoztatni az Ön személyétől. Jánoska az Ön kortársa, azonos korúak, hasonló családi háttérrel rendelkeznek…
– Önmagában azért, mert egy szereplő azonos korú a szerzővel, még nem kell arra gondolni, hogy közelebb állnak egymáshoz, mint más könyvekben. Hiszen a férfi szereplőim majdnem mindig olyan korúak és olyan neveltetésűek, mint én. Ez egyszerű realista prózaírói óvatosság. Ha a főhős annyi idős, mint én, akkor nem nagyon fogok tévedni. De úgy érzem, ha van szereplő, aki távol áll tőlem, akkor az éppen dr. Mester Jánoska. Ezt sok írói eszközzel próbáltam jelezni: például a Jánoskázással, mert én aztán minden vagyok, csak Miklóska nem. Más kérdés, hogy összegyűjtöttem a férfiúi tapasztalatokat: a magaméit és másokéit is, és megpróbáltam szénrajzot készíteni korunk férfijáról. Mellesleg korunk nőjéről is.
– A nemek aránya 10:1, mert 10 nőalak és 1 férfi főhős szerepel a könyvben, ami regénytechnikailag elég érdekes feladat. Egy regénynek általában egy főszereplője lehet, esetleg kettő. Viszont 10:1 elég szokatlan szerkezet, sok a hátránya és az előnye is. Tudatosan választottam ezt, ugyanis szükség volt arra, hogy a főhős számára ne legyen kibúvó. Hiszen ha írunk egy ember nagy szerelméről, akkor gondolhatjuk, hogy bár ebben az esetben hülyén viselkedett, de majd lesz egy másik lehetősége. Viszont a 10 azért már elég nagy szám ahhoz, hogy kijelentsük: ennek az embernek soha nem lesz normális párkapcsolata. Mert a párkapcsolat ő maga, ő viszi tovább minden párkapcsolatába saját magát. Én törekedtem ugyan arra, hogy a nőalakok valamivel pozitívabbak legyenek, mint a férfi főhős, de meggyőződésem, hogy ők is kifogásolhatóan viselkednek. Valószínűleg ez tudat alatt történt, mert a szándék az volt, hogy 10 pozitív nőalak és egy negatív férfi hős életét ábrázoljam.
– Ami szokatlan, mert főszereplőnek pozitív alakot szoktak választani. Ezért döbbentett meg, hogy az olvasók megszerették Jánoskát, akivel az én viszonyom legalábbis ambivalens. Azért szerették meg – mint ezt hallom tőlük –, mert olyan esendő, könnyen hibázik. Az ilyet megértjük, talán azért, mert mi mind könnyen hibázunk. Különösek női olvasóim visszajelzései. Közülük sokan kezdetben nagyon haragudtak a főszereplőre, mígnem a könyv egyharmadánál hirtelen rájöttek: Jánoska valójában ők maguk. Ők élik úgy az életüket, hogy maguknak megengednek bizonyos dolgokat, a partnerüknek viszont nem. Nyavalyognak örökké, mert a partnerük nem olyan, amilyennek szeretnék, és végül nem a hozzájuk illő férfit választják, aki pedig szinte kiveri a szemüket, hanem valaki mást.
– Ha egyszer tudatosítjuk mindezt, mi tart vissza attól, hogy megváltozzunk?
– Mindannyian érzékeljük, hogy az elmúlt század – amellett, hogy sok újdonsággal kápráztatta el a világot – drámaian megváltoztatta az életünket. Például a mobil – minden nagyszerűsége dacára – mindannyiunkat rabszolgává tett. Mindenki olyan, mint egy lakáj, akinek bármikor csöngethetnek, és akkor be kell menni, és azt mondani: Parancsoljon, uram! És az “uram” a hivatal, a főnök, a rokon, a barát. Nem szerencsés, ha mindig elővehetjük egymást. Hatalmas lélektani és antropológiai változások történtek a 20. században. A legfontosabb az volt, hogy a nők, nagyon helyesen, elindítottak egy szabadságharcot, miszerint ők egyenjogúak akarnak lenni. És megkapták, csak éppen ebben a nagy háborúban összezagyváltak két fogalmat: az egyenjogúságot és az egyenlőséget.
– Az egyenjogúságért harcoltak, ami annyit jelent, hogy minden jog azonos legyen. De egyenlőek nem lehetünk! A nők tudnak szülni, a férfiak nem, a nők rendelkeznek bizonyos testrészekkel, a férfiak pedig más testrésszel. A nők elkezdtek férfiasodni lelkileg is, ami nagyobb baj, mert a nők lelke mindig érzelmesebb, puhább, finomabb volt, ám ez nem jelent egyenlőtlenséget. A férfiak pedig elkezdtek nőiesedni: elpuhultak, nőiesen érzelmesek lettek. A társadalom időnként ünnepli azokat a férfiakat, akik otthon maradnak a gyerekkel, míg a nő megy, és harcol a munka frontján. Ez biztosan jó, de nekem meggyőződésem: egyenlőség nincs, és nem is lehet, mert nem úgy teremtette meg az Isten vagy a darwini fejlődés a férfit és a nőt, hogy egyformák legyenek. Szerencsére. Az elmúlt század második nagyon rossz fejleménye, hogy az erotikával kapcsolatos minden témát és titkot nyilvánossá tett. Mindenki mindent tud! Nincs olyan kamasz, aki ne látott volna már közösülést filmen, egy 14 éves gyerek is el tudja magyarázni a petting lényegét. Ez az erotika és a szerelem halála, mert mindkettőnek a titok a lényege. Erre próbáltam felhívni a figyelmet.
– A főhőst – az emberekhez hasonlóan – a birtoklás vágya hajtja. Csak a megszerzésre koncentrál, a megtartással már nem sokat bíbelődik. Miért hidegültünk el ennyire egymástól?
– Meg kellene tanulni megbecsülni azt, ami a miénk – mondta Pilinszky (sajnos, nem tudom szó szerint idézni). A piaci, fogyasztói társadalom a harácsolásra buzdít. Vegyünk új autót, új lakást, új nőt, mindenből mindig újat, ami az enyém, enyém, enyém… Ez megteszi a maga káros hatását az emberi lélekre is. A 21. századi férfi és nő harácsoló, minél több pénzt, hatalmat és nemi szervet akar. Valahol azonban mindannyian érezzük, hogy az életforma, amelybe a fogyasztói társadalom belekerget bennünket, voltaképpen rossz. Nem embernek való, hogy örökké versengeni kelljen. A törzsi társadalom nem ilyen volt. Ott is voltak ugyan versengések, de a törzs mindenkiről gondoskodott: aki nem volt jó a bölényvadászatban, abból tűzrakó lett. A fogyasztói társadalom nem ilyen. A gyengéket félresodorja, kilöki a munkából, esetleg hajléktalanná teszi – és ez nem jó.
Én realista prózaíró vagyok, az én kompetenciám felmutatni: ez van! Jöjjenek a tudósok, és próbálják valahogyan megoldani. Én magánemberként boldogan részt veszek ebben, és a saját életemben – ugyanolyan idétlenül bár, mint a többiek – próbálok megoldási kísérleteket keresni. De a generális megoldás nem az én dolgom. Már az is szép, ha meg tudom mutatni úgy, hogy valaki feltegye azt a kérdést: miért van így?
– Hogyan került Goethe a képbe?
– Az eredeti koncepció szerint a főhős az a német nő lett volna, aki végigkíséri a hősöm útját a regényben. Igazából az ő férfiügyeit akartam bemutatni úgy, hogy mindig magyar vonatkozású férfiak lettek volna körülötte. Ez a Jánoska nevű Goethe-kutató csak egy lett volna a sorban. Goethe alakja magától előtolakodott, hiszen ha Németországban gondolkodunk, akkor ő ott olyan, mint Magyarországon Petőfi. Amikor aztán fordult a koncepció, és új főhőst kerestem, világos volt, hogy a Goethe-kutató lesz az. Tudtam Goethéről, hogy nagy nőcsábász volt, a róla szóló könyvekből világossá vált, hogy körülbelül száz nőügye volt. A főhős, dr. Mester Jánoska tehát nemcsak azért irigyli őt, mert olyan nagy ember volt, hanem a nők miatt is. Hiszen míg a német költőfejedelemnek kábé 100 nője volt, Jánoskának csak 10. Egyébként a 10-es szám többször visszatér a regényben. A főhősnek 10 nője volt, a harmadik feleségét is 10 éve ismeri. És 10x10=100. Ám ha megkérdezik, hogy mi értelme van ennek: szerintem semmi, de számomra ezek a kis rímek fontosak.
– Egy kis játék alkotás közben…
– Az életet is játéknak érzem, és az irodalmat is. Hiszen az én prózaírói felfogásom, a realizmus, az életet próbálja leképezni. Ha az élet játék, akkor az irodalom is az. Mindig egy kicsit idegenkedve olvasom és hallgatom kollégák interjúit, amikor arról beszélnek, hogy az írás szenvedés, fogcsikorgatás, és semmi öröm nincs benne. Én nagy élvezetet találok az írásban, még akkor is, amikor nehéz. Mert persze nehéz fejben tartani a regény bonyolult szerkezetét, a szereplők azonosságait, de ez jófajta nehézség. Ahogyan egy teniszmeccs is lehet nehéz, mégis szeretjük. Szeretek élni, próbálok ebből az életemből mindent kihozni, noha reménykedem az ismétlés lehetőségében.
– A történet végére a főhős rádöbben ugyan veszteségére, de nem egyértelmű, mi lesz további sorsa…
– A regény vége voltaképpen egy családfelállítási szöveg átírt és továbbgondolt verziója, ami két dologra fut ki. Először is túl kell tenni magunkat azon a vérző felháborodáson, hogy most más történik, mint amit mi akarunk. Ha valaki azt mondja nekünk, hogy már nem kellünk, rendszerint felháborodunk. Mi az, hogy nem kellek? Miért nem kellek, ha egyszer szép és okos vagyok?! Pedig szakítás esetén nem átkozódni kellene, nem azon hőbörögni, hogy elviszi-e a háromajtós szekrényt, vagy sem, mert az mindegy. Hanem át kellene gondolni, hogy mennyi jó volt ebben a kapcsolatban, és hálát adni az Istennek vagy a sorsnak, amiért volt 5 vagy10 szép évünk. A másik pedig, hogy minden szakítás után van újrakezdés. Ha nem a büszkeségünkkel foglalkoznánk, ha nem a háromajtós szekrénnyel, hanem azt mondanánk: jó, most szakítottunk, de hátha van annyi tartalékunk, hogy újra tudjuk kezdeni?
– A regény végét úgy írtam meg, hogy voltaképpen 50 % az esély arra, hogy regényhős visszamegy, és kezd valamit Alexával. Akivel neki voltaképpen semmi más problémája nincs, mint hogy Alexa elkezdett ugyanúgy viselkedni, ahogyan ő. És ugyanannyi esély van arra is, hogy nem kezdik újra. Én azt próbáltam sugallni, hogy voltaképpen mindegy. Ha új életet kezd, akkor benne marad a tüske: hátha vissza kellett volna mennie. Ha pedig visszamegy, örök életében benne lesz a tüske, hogy hátha új életet kellett volna kezdenie. Ezt próbáltam sugallni, ám nem tudom, mennyire sikerült. Az olvasók értékelése attól is függ, ki milyen életszakaszban van. Azok, akik éppen ilyen élethelyzetben vannak, azt szokták mondani, hogy megnyugodtak. Persze nem azért, amiért én akartam. Azt mondják, ha egy ilyen nagy ember, mint a Vámos Miklós ugyanilyen gondokkal küszködik, akkor nincs is olyan nagy baj. Pedig voltaképpen a dr. Mester Jánoska nevű Goethe-kutató küszködik.
– De ha valakinek így lesz egy kicsit jobb, én ezt se bánom. A lényeg csak az, hogy ne azzal tegye le a könyvet az olvasó, hogy kár volt kiadni érte a pénzt, kár volt rááldozni az órákat. Régi vágású ember vagyok, aki nem ír könyvet anélkül, hogy ne lenne meggyőződve arról, ha ezt egy olvasó elolvassa, akkor neki, ha csak egy kicsit is, de jobb lesz. Bár nem biztos, hogy a “jobb” a megfelelő szó. Mondjuk úgy, hogy valami változik az ő életében.
– Köszönöm a beszélgetést!
Bernád Emese
