A nézőtéren ülve mindig is elbűvöltek a csizmasarkak feszes koppanásai, a tenyerek csattogása vagy a gyöngyökkel kivarrt szépséges viseletek surrogása. Az egypercesekben életregényeket mesélő, gyönyörűséges népdalok.

Megbizonyosodhattam róla, hogy a néptánc kortalan: lehetsz gyermek, kamasz vagy épp a negyedik x-eden is túl, sosincs késő elkezdeni. A bősi Aranykert néptánccsoport próbáján vendégeskedtem.

neptanc-indito.jpg

– Még Brandl Ferenc ötlete volt, hogy hozzuk össze a régi csallóközi táncosokat, és alakítsunk egy szeniorcsoportot. Akkor hatan jöttünk össze, köztük én és a feleségem, Mónika. – kezd az együttes történetének mesélésébe annak vezetője, Bernáth Zoltán. – Az évek során a táncosok kicserélődtek, hol többen, hol kevesebben vagyunk. A táncolni vágyók eltalálnak hozzánk. Épp a sokféleségünket érzem az egyik erősségünknek, ugyanis vannak köztünk, akik gyermekként kezdték, de olyanok is, akik negyvenévesen, itt az Aranykertben kezdtek el táncolni. Többgenerációs tánccsoport vagyunk. Az együttesben táncol a fiunk, Bálint is, aki a többi fiatallal együtt a szintén Bősön működő Tőzike gyermekcsoportból nőtt fel hozzánk – mondja Zoltán, miközben a csoport tagjait a bemelegítéshez összetereli.

Megszólal a zene, s a táncosok a népi ritmusokra átmozgatják minden porcikájukat. Ütemre szökdécselnek, különféle járásmódokat gyakorolnak: hol kifelé, hol befelé csámpáznak, miközben, akár a rossz gyerekek, csipkelődve egymást ugratják. Olyanok, akár egy nagy család!

– A néptánc fantasztikus eszköz arra, hogy az ember teljesen kikapcsolhasson – jelenti ki Zoltán magabiztosan. – Mivel a tánclépések gyors egymásutániságára kell koncentrálni, esély sincs arra, hogy más járjon a fejben. Nem beszélve arról, hogy fizikailag is próbára tesz. Itt mosolyogva lehet a feszültséget kiadni!

– Amit tudunk, igyekszünk saját erőből biztosítani. Általában mindig akad közöttünk egy varrni tudó, aki a ruhákat karbantartja, és új alsószoknyákat, mellényeket varr – veszi át a szót Mónika. – Most Nóri a varrónő közöttünk, ő készítette el a székelyföldi viseleteket, de ingeket, kötényeket és más kiegészítőket is varrt már. Sok darabunk származik gyűjtésből és felajánlásból. Mikor a faluban kitudódott, hogy néptáncegyüttes alakult, elhozták nekünk a régi öregek ruháit. Kaptunk csizmákat, priccses gatyát és vászonlepedőket. Ugyanis a régi vászonlepedőkből készülnek a legjobb alsószoknyák!

neptanc-ruha.jpg

A bemelegítés után a már betanult táncok ismétlése következik. Először székelyföldi, aztán magyarbődi, végül széki táncok követik egymást. Hihetetlen ütemben repülnek a szoknyák, dobognak a lábak, az OSB lapokból álló padló csak úgy nyög belé. Mindenki óriási energiával és odaadással táncol, miközben Zoltán szájából vezetői instrukciók érkeznek. Tartásra ügyelj! Ne menj túl mélyre! Ne csoszogj! – hallatszik a csujjogatások között. Szinte hihetetlen, hogy a Bozsenyik házaspár, vagyis Eleonóra és József csak felnőtt fejjel, két évvel ezelőtt kezdett táncolni.

Zoltán a középiskolás évek alatt hiába próbálta osztálytársát (Józsefet) rászedni a táncra. Amire a barát nem volt képes, azt megtette a szerető asszonyi szív: Nóri egyszerűen beleszeretett a díszes viseletekbe, s kis hezitálás után beállt táncolni az Aranykertbe. Aztán magával csalogatta Józsefet is!

Elnézve az összehangoltságot, ki hinné, hogy csak hetente egyszer, péntek esténként jut idő a közös táncra. Ilyenkor fél nyolctól legalább fél tizenegyig próbálnak, de ha kedvük tartja, éjfélig is ropják. Az együttes tagjai fontosnak tartják a szakmaiságot, ezért összpontosításokat is szerveznek. A közeljövőben egy magyarországi mester segítségével a szatmári táncokban szeretnének tökéletesedni. Egy minősítésen is részt vettek, ahol zsűri bírálta el a teljesítményüket, és az együttest bronzsávba sorolta.

– Szívesen fogadjuk a fellépéseket – mondja kipirult arccal Zoltán. – Volt olyan hétvége, hogy három fellépésünk is akadt. Az egyik legemlékezetesebb a kürti borfesztivál volt, ahova sátrakkal felszerelkezve mentünk, és élveztük az együttlétet. A fellépések mellett Bősön játszóházakat és húsvéti locsolkodást is szerveztünk. Egy lány sem maradt szárazon a községben! Igyekszünk a működéshez a pénzt saját erőből is előteremteni. A helyi Csemadok alapszervezet mellett létezünk, és a község is támogat bennünket. Februárban nagy sikerű banyabálokat szoktunk szervezni, ezekre már szinte az év elején elfogynak a jegyek – büszkélkednek szinte mindannyian egyszerre. Én pedig nem értem, hogy lehet az, hogy még mindig kapnak levegőt, és a sok pörgéstől-forgástól nem szédültek el teljesen!

hirlevel_web_banner_1_116.jpg

– A forgásnak van egy technikája: ha egy pontra koncentrálunk, mondjuk, a párunk fülére vagy nyakára, nem szédülünk el annyira – tudom meg a titkot. – A láb pedig, még ha vastag is a csizma talpa, nagyon tud fájni. De szokjuk, mint rossz gyerek a verést – mondják nevetve, egymást túlkiabálva. – Meg aztán a tapsnál nincs jobb gyógyír!

Én mélységesen hiszek nekik, hiszen mikor újra indul a zene, párokba rendeződnek. Öröm nézni, ahogy az életben is egy párt alkotó párosok egymás sugárzó szemébe néznek. Mintha újra beleszeretnének a másikba. Nemhiába a tánc az érzelemkifejezés egyik legősibb, s máig leghatásosabb módja! Szerelmet vallani sokféleképpen lehet. A legszebb vallomás azonban, mikor a zene ritmusára együtt dobog a két szív, egyként mozdul a két test. Meglehet, hogy nem minden lépés tökéletes, de az arcokon tükröződő boldogság és önfeledt szerelem sokkal többet ér, mint holmi manírrá gyakorolt művi mozdulat. (Fotó: Dömötör Ede)

L. Horváth Katalin
Galéria 
Kapcsolódó írásunk