Régen a nő számára a szülés jelentette rendeltetésének beteljesülését. Arra ösztönözték a nőt, hogy annyi gyermeket szüljön, amennyire csak képes. A termékeny nők nagy része életének legalább két évtizedét a terhesség – szülés – szoptatás körforgásában töltötte.

Abban az időben a lányokat csak az esküvő előtt avatták be úgyahogy a házasélet testi vonatkozásaiba. Andrássy Katinka grófnő (Károlyi Mihályné) emlékirata szerint az arisztokrata család leányai elől a férjhez menésig elzártak a szexualitással kapcsolatos minden információt.

hogy-volt-regen-kezdo.jpg

Hiába zajlott otthon a szülés, azt nagy titkolózás övezte: a kistestvérek érkezésekor a kislányokat elküldték hazulról, „mert akkoriban az volt a felfogás, helytelen a gyerekeket ilyenkor otthon tartani, hiszen még észrevehetnek valamit”. A pesti középpolgári családból származó Vidor Teklát – a fizikus Szilárd Leó anyját – szintén felkészületlenül érte az első menstruáció, s ezért nagy ijedtséget okozott neki. Mint ahogy a néprajzi gyűjtésekben visszaemlékező parasztasszonyoknak is.

Az anyai szeretet nem magától értetődő?

A 20. század előtti Európát a bőséges gyermekáldás mellett elképzelhetetlenül magas csecsemő- és gyermekhalandóság jellemezte. A szülők a mai normáinkhoz képest ridegen viszonyultak gyermekeikhez. A születés nem számított rendkívüli eseménynek, különös jelentőséggel legfeljebb az első fiú megérkezése bírt. Az anyai hivatás eszményítése leginkábba polgári családideálhoz köthető. Az otthon falai közé szorított nő a háztartás vezetését és a gyermekek nevelését kapta kizárólagos feladatul. „Nagyanyám semmi s senki által nem gátolva zsarnokoskodott a gyermekseregen” – érzékeltette Podmaniczky Frigyes egy 18. század végi arisztokrata család hatalmi viszonyait.

A gyermeket a hagyományos társadalom isten ajándékának tekintette, ezért is tiltották az abortuszt. A vallás parancsa egybeesett a gyakorlati megfontolásokkal. A magas csecsemőhalandóság mellett csak a minél több születés biztosíthatta a család fennmaradását. Ezt a legfőbb személyes életfeladatnak tekintették, az egyén elsősorban ősei és utódai sorát összekötő láncszemként gondolt magára.

A szülő – gyermek viszony a felvilágosodás óta nagy változáson ment keresztül. A gyermeket születésétől fogva különleges értéknek tekintő, róla nagy odaadással gondoskodó szülői szeretet „újkori találmány”. Kérdezhetnénk: létezett-e egyáltalán anyai szeretet a korábbi korokban? A kételyt a francia Philippe Ariès fogalmazta meg. Szerinte a közép- és koraújkorban a felnőttek egyáltalán nem foglalkoztak a gyermekek igényeivel. Megkérdőjelezte, hogy az anyai szeretet „antropológiai állandó”, azaz előre programozott női ösztön lenne.

Szerinte a gyerekekkel való intenzív törődés csak a polgári társadalomra jellemző kiscsalád sajátossága. A korábbi korok ridegségét főleg a magas gyermekhalandósággal magyarázta: a szülők „önvédelemből” nem engedhették meg maguknak a szoros érzelmi kötődést, amikor egy újszülöttnek ötven százalék esélye sem volt a felnőttkor elérésére. Az Arièsszel vitatkozó történészek mást állítanak. Tény viszont, hogy egy-egy rövidebb periódusban – például egy nagy járvány után, amelynek során egy helység elvesztette a gyerekek nagy részét – visszaesett a gyermekhalandóság. Azaz a szülők, ha nagyon akarták, javítani tudták az életben maradás esélyeit.

hirlevel_web_banner_2_119.jpg

Ugyancsak nehezen egyeztethető össze a „jó szülő”, különösen az „édesanya” mai ideálképével a dajkaság intézményének elterjedtsége. A 17-19. századi Európa egyes országaiban – Itáliában, Franciaországban, majd a német fejedelemségekben – a gazdagabb nők tömegesen bízták szoptatós dajkákra csecsemőiket. Jobb esetben a házhoz vették a dajkát, rosszabb esetben kiadták hozzá az újszülöttet, gyakran másik helységbe. Utóbbi gyakorlat főleg a francia városok környékén terjedt el. (Sokat olvashatunk erről Maupassant novelláiban.) A 19. századi emlékiratok gyakran számolnak be az érzelmeket ritkán kimutató szülőkről (különösen apákról).

A jómódú szülők a gyermekek körüli feladatokat fizetett alkalmazottakra bízták, s a ház elkülönített részeibe „száműzték” őket. „Azt hiszem, ezek az emberek akkor örülnek, ha nem is látják a gyermekeiket, és nem is hallanak róluk. Másokra bízzák őket, törődjenek ők velük, amíg vendégségekbe, színházba járnak és szórakoznak” – jellemezte az arisztokrata szülőket Andrássy Gyula grófék angol nevelőnője. A dada, gyermeklány, nevelőnő sokszor fontosabb szereplője volt a gyermekek életének, mint szüleik. Utóbbiak az élet magasabb rendű tevékenységeit és örömeit, míg előbbiek az érzelmi biztonságot testesíthették meg számukra.

–varga–
Kapcsolódó írásunk