Ki mást kérdezhetnénk az ünnepről, ha nem Szvorák Katalint, aki annyiszor megénekelte a karácsonyt. Szvorák Katalin a miénk, hisz tőlünk került a világot jelentő deszkákra. Pilisszentlászlóig utaztunk utána.
Szvorák Katalin 1981-ben a „Röpülj páva” versenyt, majd 1988-ban a „Lajtha emlékversenyt” is megnyerte... Több nyelven énekel. Három és fél évtized alatt több mint 3700 koncertet adott. 38 tematikus, önálló lemeze jelent meg. Kárpát-medence valamennyi térségének dallamvilágát bemutatja a lemezein (cseh, huszita, morva, szlovák, csángó). Volt, hogy 12-13 nyelven énekelt egy lemezen. Férje, Repiszky Tamás elismert bányarégész volt.
Lassan a Pilisbe érünk. Letekerem az ablakot, amelyen keresztül beárad a csípős levegő: a balzsamos elegyet a fák kérge, a színes levelek és maga a föld gőzölgi ki magából. Behajtunk a szűkös zsákutcába. A kapu kinyílik, Szvorák Katalin mosolyog. Bent búbos kemence fogad, szilvás lepény sül benne. Pár héten belül az adventi koszorút leváltja a fenyőfa, mákos bejgli illata járja át a házat, és az unokák derűs hangja csicsergi körbe a nagy napot.
– Minden ember úgy látja, hogy a régi karácsonyok mások voltak, fehérek, mert mindig volt hó. Milyen volt gyermekkora karácsonya? – kérdezzük tőle.
– Nem voltak ilyen fényesek az utcák, mint most – kezdi Katalin. – Már az is nagy dolognak számított, hogy meggyújtottuk a csillagszórót. Pincen kis parasztházban laktunk a szüleimmel, nagyszüleimmel. Házunkon apró, pici ablakok voltak, s én karácsonykor azokon keresztül kémleltem a kinti világot. És vártam a csodát! Ma is magam előtt látom, ahogy a nagymamám és az édesanyám az ünnepi abroszon elkészíti a terítéket: a felszelt almát, ami az összetartozásunk jelképe volt, a fokhagymát, egészségünk forrását és az ostyát. Az asztalra böjtös ételek kerültek, böjtös káposztaleves, mákos guba, túrós lepény, sózott hal. Nagyapám nagyobb figyelmet szentelt a jószágoknak, bőségesen ellátta őket. Én pedig szinte egész nap lábujjhegyen jártam.
Tökéletes ma az ünnep kulisszája. Ám a karácsony misztériuma ennél több. „Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni” – ahogy Márai írja.
– Egyszer azt mondta, az ének külön ünnep. Otthon is énekeltek?
– Szentestén estebéd előtt állva imádkoztunk, vacsora után a fa előtt egyházi énekeket énekeltünk, és vártuk a kántálókat. Ők voltak azok a helybéli szegény gyerekek, akik a házaknál jókívánságokat mondtak, s jutalmul tojást, kenyeret, kalácsot kaptak. Pincen amúgy az anyai nagyszüleim éltek. A nagymama volt a „kályha”. Ő melegített, tartotta egyben a családot... Nagyszüleim szinte a semmiből teremtették meg az ünnepeket. A készülődést már nagyon korán elkezdték, ebben nevelgettek bennünket, gyerekeket is. Édesapámnak karácsonykor volt a születésnapja, első vértanúnk nevét, az István nevet viselte, ahogy a fiatalabb öcsém is. Mikor beköltöztünk a városba, Fülekre, már más lett a karácsony. Szüleim végigizgulták az ünnepeket. Édesapám feladata volt, hogy feldíszítse a karácsonyfát, közben engem és a két öcsémet a nagyszülők próbáltak lefoglalni. Füleken ugyanúgy örültem az angyali csengettyűszónak, mint abban az Ipoly menti kis falucskában, ahol gyermekként olyan szabadon éltem. Igazából mindent a szüleimnek, a családi háttérnek köszönhetek. Azt is, hogy népdalénekes vagyok.
– Ezt a szabadságot keresi itt a Pilisben is? Hiszen nem maradt a városban, mikor átköltözött Magyarországra...
– Harmincharmadik éve élek itt, a Pilis peremén, egy szlovák faluban. Ahol még nem is olyan régen betlehemesek jártak – aztán a betlehemezés elmaradt, de helyét új szokás pótolta. Most karácsonyi énekeket éneklő, zenélő fiatalok vonulnak végig lovas szekéren a falun. Az emberek ilyenkor kimennek az utcára, és megkínálják őket kaláccsal, forró itallal. Mert új szokást mindig lehet teremteni. Az ünnep meg azért van, hogy összehozza az embereket. Ilyenkor minden egyes napnak megadom a tiszteletet, semmit sem hamarkodok el, hiszen ideje van mindennek. Sokáig azt hittem, hogy a gyermekkorinál szebb karácsonyom nem lesz – mígnem kilenc évvel ezelőtt megszületett az első kis unokánk. Karácsonyi ajándék gyanánt érkezett. Akkor lettem először nagymama. Ma pedig már négy áldott kisgyermek boldog nagymamája vagyok.
– Velük tölti a karácsonyt?
– Igen, a gyermekeimmel, unokáimmal. A férjem tavaly az adventi időszakban ment el, pont egy éve. Már nem jött haza a kórházból... A karácsony mélységes fájdalomban telt. Társunk hiánya pótolhatatlan. Nagyon sok egyházi éneket, Mária énekeket meg keserveseket énekeltem, azokkal gyógyítottam magamat és a gyermekeimet. Fél évnek is el kellett telnie, mire ismét ki tudtam állni az emberek elé. Most esténként, ha felnézek az égre, már tudom, hogy a csillagok Istenke ablakai, s azért hunyorognak rám, hogy ne búsuljak, helyette jót tegyek a világnak. Azért énekelek...
– Ahogy körbenézek az otthonában, látom, hogy erősen ragaszkodik a tárgyakhoz.
– Itt minden tárgy mesélni tudna: a tulipános láda vagy a sarokban a szuszék, amelyben eleink a lisztet tartották. A gyerekek a nagyszüleim, dédszüleim ágyában alszanak, ha jönnek. A tárgyak a férjem, Tamás számára is fontosak voltak. Régészként nagy hangsúlyt fektetett a gyűjtésre, családi hagyatékaink megőrzésére. Nagy érdeklődéssel kutatta a családfáját, például Tárkányi Béla egri kanonok is rokona volt, aki neves költőként ismert – s nálunk van az íróasztala, melyen anno még a nagy költő, Petőfi Sándor is írt.
Én palóc vagyok, juhász családból származom, a férjemnek pedig kassai polgári felmenői voltak. Ez a kettősség egymásba simulva öleli át a házat.
– Gondolom, vannak dalok, melyeket kiváltképp szívesen énekel. Melyek a kedvencei?
– A falusi ember régen a hitből élt. Hittek abban, hogy minden Isten áldásától, kegyelmétől való. Még a kenyér is. Szeretem azokat az egyházi énekeket, melyek a nép ajkán szájhagyomány útján terjedtek – és a dallamuk népi. A palóc vidékről rengeteget gyűjtöttem, otthonról megannyi éneket hoztam, azokat is szeretem. „Az ünnepet minden nép ugyanúgy fejezi ki, csak éppen más nyelven, hiszen ugyanúgy érez. Gyakran előfordul, hogy egyegy dallam déjà vu érzést vált ki belőlem. Aha, ezt már hallottam... Csak a szövegben van eltérés. Ezt főleg azoknál a népeknél tapasztaltam, akik egymás mellett élnek...”
– Karácsony alkalmából tudna nekünk ajánlani egy kedves, lélekmelengető dalt?
– Talán egy palóc karácsonyi juhásznótát, a „Hej, víg juhászokat". Mint említettem, édesapám felmenői juhászok voltak. A juhászok és a pásztorok állandóan a természetben voltak, ebből kifolyólag az égiekkel is napi szinten kapcsolatban állhattak. Számukra szent karácsony ünnepe még szentebb volt. Ismerték a csillagok járását, és egészen jól tudták értelmezni. Az ő nótájukkal kívánok mindenkinek áldott, békés és szeretetteljes karácsonyt!
