Figyelmes olvasóink, lehet, hogy észrevették, hogy munkatársnőnk, Janković Nóra neve az elmúlt hónapokban nem szerepelt a lapban.
Szerzői szabadságon volt, aminek az eredménye egy komáromi interjúkötet, amely Találkozások címmel jelent meg.
Janković Nóra
– A könyv címe, ami az első „találkozás” az olvasóval, szépen tükrözi a mondanivalóját. Nehéz volt megtalálni a tökéletes címet?
– Általában ezzel vagyok a legnagyobb gondban. Sokszor már rég kész a cikk, már le kellene adni, én meg még mindig a címen töprengek és kínlódok. Most ez a rész kimaradt, mivel azokat a beszélgetéseket, amelyek később a kötet kiindulópontját adták, eleve magamban „nagy” találkozásokként könyveltem el. Magától adódott.
– Egy regény és egy novelláskötet után hogy jött az interjúkötet ötlete?
– Újságíróként leginkább életútinterjúkat szeretek készíteni, amikor a másik ember személye, élete, munkássága, gondolatai vannak fókuszban. Az elmúlt három évben az egyik komáromi online portálnak havonta készítettem egy-egy ilyen anyagot. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, és gyakran megkérdezték, hogy nem jelenik-e majd meg printben, mert azért az mégis maradandóbb.
Egy alkalommal ezt elmeséltem Varga Tamásnak, a portál működtetőjének, aki felvetette, hogy idővel kiadhatnánk akár könyv formájában is. A múlt év szeptemberében aztán belevágtunk a megvalósításba.
– Akkor a kötetben kizárólag a korábbi anyagok szerepelnek?
– Egyáltalán nem. Huszonhat interjú van benne, ebből öt került bele változatlanul. A Dráfi Mátyás színművésszel készült anyaghoz én nem szerettem volna hozzányúlni, mert azt annyira kereknek, kompaktnak éreztem, hogy inkább ártottam volna vele. Szerencsére Matyi bácsi is így vélekedett. Négy szöveg kisebb változtatásokkal került bele. Hatnak a fő irányvonala megmaradt, de alaposan át lettek dolgozva, tizenegy pedig már tudatosan a könyvbe készült. Bő kétórás beszélgetésekből születtek meg ezek a könyvben úgy 8-10 oldalt kitevő portrék.
– Nehéz volt kiválasztani a kötet szereplőit?
– Nagyon. Ahogy ötleteltünk, egyre-másra jöttek elő a nevek. Komáromban rengeteg olyan szakmailag, emberileg kimagasló teljesítményt nyújtó ember él, ill. tevékenykedik, akinek méltó helye lenne a kötetben. Csak éppen, mivel nem kaptunk rá támogatást a BGA-tól, nem nyújtózkodhattunk a végtelenségig. Az oldalszám meg, amibe elméletileg bele kellett volna férnem, gyorsan fogyott. De ennél többre, két hónap alatt, nekem sem lett volna kapacitásom. Megszervezni, önkéntes nyelvi korrektorokat találni, autorizáltatni, fényképeket intézni, és közben írni és írni. Volt, hogy úgy éreztem, feladom, de erőt adott, hogy láttam, mennyien első szóra készek segíteni. Ki az elkóborló vesszőimet rakta helyre, ki fotózott, Szilva József festőművész pedig készségesen engedélyezte, hogy a Klapka-téri tűzijáték című alkotása kerüljön a borítóra. Szakmailag életem egyik legizgalmasabb szakasza volt. Egyrészt sokat tanultam belőle, másrészt a szemem előtt állt össze Komárom, szülővárosom elmúlt jó harmincévének a krónikája.
Janković Nóra könyve, a Találkozások (Kép forrása: komáromonline.sk)
– Pontosan mit értesz ezen?
– A könyvben szereplő személyek kivétel nélkül az 50-es, 60-as korosztályhoz tartoznak, mivel életútinterjúkról beszélünk. Az ő pályájuk, szakmai kiteljesedésük nagyjából a rendszerváltás környékén kezdődött, gyerekkoruk pedig még a szocialista érában telt. Szemtanúi és sokan aktív részesei voltak Komárom fejlődésének. Ők még emlékeznek azokra a régi kis utcákra, ház- és üzletsorokra, amiket átépítettek vagy lebontottak. Gráfel Lajos műemlékvédelmi szakember elmesélte, miképpen küzdött a Vár megmentéséért. Csütörtöky András restaurátortól megtudhattam, hogyan zajlott a műemlékvédelmi zóna épületeinek felújítása. Klemen Terézia a komáromi kultúra „nagyköveteként” a rendszerváltás után megalakult kulturális szervezetekről, Szabó Csilla az amatőr színjátszásról, Gál Tamás kőszínházunk helyzetéről beszélt. Soós Tibor építőmérnök, a legendás kajakedző – aki hat olimpiára készítette fel sikeresen sportolóinkat, és egy társaságban ebédelhetett az angol királynővel – pedig megosztotta velünk a komáromi kajak-kenu sport fejlődését.
– A könyvben találunk képzőművészeket, népdalénekest, gyógyszerészt, építészt… Nekem mégis úgy tűnik, mintha a pedagógusok némileg felül lennének reprezentálva.
– Valóban így van, ugyanis azt gondolom, hogy a jó pedagógusokat meg kell becsülnünk. Óriási teher van rajtuk, és rengeteg elvárásnak kell megfelelniük. Sok esetben több időt töltenek el a gyerekekkel, mint a szülők. Valamilyen szinten nemcsak a fiatalok, hanem a felvidéki magyarság megmaradása is tőlük függ. Magyar iskola nélkül, magyar anyanyelvi oktatás nélkül nehezen alakul ki a gyerekekben a magyar identitás. Ilyen szempontból én szerencsés vagyok, mert „selyésként” (bár akkoriban még magyar gimnázium volt) az iskola több legendás tanára is tanított. Holczhei Árpád, Kalácska József, Szabó Endre… nem évtizedeket, hanem az életüket töltötték azzal, hogy elhivatottan, alázattal tanítsák, neveljék és terelgessék jó irányba a nebulókat. És mint a könyvben szereplők élete is mutatja, magyar iskolákból indulva is lehet valaki sikeres az életben.
– Van valami közös az interjúkban?
– Az interjúkban nincs. Azok inkább szépen kiegészítik egymást, és a végére, mint a kis puzzle-darabkákból a kép, úgy áll össze egy egész korrajz. A könyv szereplőinél azonban találtam egy közös vonást.
Szinte kivétel nélkül, mindannyian hangsúlyozták, hogy ők nem munkaként tekintenek arra, amit csinálnak, hanem hivatásként, szenvedélyként, hobbiként. Szinte egyikük életében sem voltak nagy kanyarok. Hihetetlen szakmai alázattal teszik a dolgukat. A helyükön vannak.
– Lesz folytatása a kötetnek?
– Fogós kérdés. Bánt, hogy nem mindenki kerülhetett bele egyszerre, úgy lett volna az igazi. Ráadásul a jelek szerint olvasói igény is lenne rá. De egyelőre biztos nem. Most más műfaj felé kalandoztam el.
– Még egy utolsó kérdésem lenne. Akik ismernek, tudják rólad, hogy afféle Gombóc Artúr vagy. Van kedvenc csokid?
– Imádok mindent, ami csokis, de megválogatom. A nagy kedvencem, ami mindent visz, a ZAX bonbon.
