A férj vagy a feleség külföldön talál munkát. Ma már szokványos felállás – ahogy az is, hogy a távkapcsolat nem tesz jót a szerelemnek. De még a szeretetnek sem.

Az emberiség történelme során mindig is létezett távszerelem, mindig voltak lányok, asszonyok, akik várták, hogy szerelmük hazatérjen a nagyvilágból vagy a harcmezőről. De nem is kell visszamenni annyira a múltba, elég, ha fellapozzuk a családi albumokat, melyekben biztosan lapul egy-egy fekete-fehér katonakép az édesapánkról. Nehéz lehetett két évig várni, lesni a postást, mikor hoz levelet. Anyáink mégis kibírták.

tavkapcsolat-kezdo.jpg

Kettészakított párkapcsolatok

A határok megnyitása óta egyre többen és többen élnek távkapcsolatban – a határ azonban nemigen választotta el egymástól a párokat. Az elmúlt évben azonban nagyot változott a világ. A koronavírus árnyékában a korábban már csak papíron létező határvonalak hirtelen ismét valóságossá váltak, házaspárok és szerelmesek szakadtak el egymástól – hónapokra.

Jöhet? Nem jöhet? 

– Még a gimnáziumban ismerkedtünk meg – kezd bele a történetmesélésbe Éva, miközben egy fáradt mozdulattal a füle mögé simítja a haját. – Petivel ez szerelem volt az első látásra. Pedig a harmadikos fiúk ritkán szúrják ki az elsős lányokat. Sokan kárörvendően azt jósolták, hogy majd az egyetemen talál magának másikat. Ám a károgók nagy bánatára nemcsak hogy kitartottunk egymás mellett, de még el is mélyült a kapcsolatunk. Negyedéves medikus volt, amikor teherbe estem a kislányunkkal. Egy pillanatra sem vetődött fel bennünk más megoldás, mint a házasság. Én közgázra jártam, az alapszakot távúton fejeztem be, majd az anyasági szabadságom letelte után elhelyezkedtem a városházán. Peti a járási kórházban kapott munkát, így hitelre tudtunk lakást venni. A kisfiunk születése után egyre nehezebben jöttünk ki az egy fizetésből, ezért a férjem „ideiglenesen” munkát vállalt Csehországban.

Gondoltuk, a 150 km nem lesz távolság. Nem is volt, míg be nem robbant a járvány. Soha nem gondoltam volna, hogy Petit hetekig nem fogom látni, és csak a leghalaszthatatlanabb dolgokról fogunk tudni szót váltani.

– Ő nem akar a kórházi dolgokról beszélni, örül, ha leteheti a munkát. Hónapok alatt éveket öregedett, egyre szűkszavúbb, én meg nem akarom azzal terhelni, hogy mennyire nehéz nélküle. Pedig! Hiányzik a mosolya, az érintése, az illata. És igen, néha féltékeny is vagyok, hiszen annyit van együtt azokkal az idegen nővérkékkel. Néha majd belebolondulok a képzelgésbe. Hiányzik! Nem tudom, mikor tér vissza az életünk a régi kerékvágásba. Nem értem, ő hogyan bírja ki, miért nem jön haza, hisz valahogy csak meglennénk...  Én rengeteget szorongok, és nem értem, ő hogy tudja kibírni – sóhajt egy nagyot.

Tönkretesz a távolság?

Sue Johnson amerikai pszichoterapeuta szerint a távolság a gyenge szálakat elszakítja, az erőseket pedig még szorosabbra fűzi. Az egyedül töltött idő alatt ugyanis jobban átgondolja, elemzi az ember a kapcsolatát, a másik iránt érzett érzelmeit. Jellemzően a kiüresedett, szenvedélymentes viszonyban élőket ráébreszti a hiányosságokra – és így elválasztja őket. A nagy hiánnyal küzdő, a másik testi jelenlétét megszenvedő párkapcsolatokat azonban inkább megerősíti. Hiszen hiányozni, sejtszinten, csak az tud, akit teljes szívünkből szeretünk. A másik testi közelségére ebben a bizonytalan időben még nagyobb szükségünk van. Az ölelés, a „szeretni és szeretve lenni” érzés megélése nem csupán a biztonságérzetünket növeli, de az oxitocinszintünket is. Ez pedig csökkenti a stresszt, a szorongást, a depressziót. Szorongó lelkiállapotban ugyanis az emberek hajlamosak arra, hogy különböző katasztrófafilmeket forgassanak le fejben.

web-bannerek-instagram.jpg

Ne azt nézzük, ami elválaszt, hanem ami összeköt minket!

Nem könnyű a komor forgatókönyvet félresöpörni akkor, mikor az ember úgy érzi, hogy egyedül maradt mindenre. Nincs, akihez odabújjon, ha fáj az élet, és nincs, aki átölelje a vészterhes reggeleken. Egyes tanulmányok szerint a távkapcsolatok mégis stabilabbak, mint azt a pszichológusok először feltételezték. Ezt azzal magyarázzák, hogy ma a különféle kommunikációs applikációkon keresztül gond nélkül tudnak egymással beszélgetni a párok (akár kávézni is, közös színházat, koncertet szervezni).

Előnye is van!

S ha végre sikerül ideiglenes világaink ritmusában közös szabad órát, estét, reggelt találni, akkor sem zúdítjuk a másikra a háztartás problémáit, hanem olyan koncentrált figyelemmel fordulunk a másik felé, mint otthon talán soha. Pláne ha jól nevelt gyerekeink vannak, akik nem trollkodnak bele virágnyelven folytatott évődéseinkbe vagy intim romantikázásunkba. (Apu ugyanis nekik is szentel egy „csak veletek vagyok” órácskát.)

Ráadásul a távkapcsolatból kimaradnak a közös családi fészekben már unalomig ismert sémák, a napi rutin. Eltűnnek a bevásárlásról, a mindennapi apró kellemetlenségekről szőtt párbeszédek – a „már megint nem csináltad, tetted, vitted...” kezdetű parttalan viták.

Egy jó beszélgetéshez két ember kell!

– Zoli évek óta a BMW regensburgi üzemében dolgozik – kezdi Kata, aki a helyi Tescóban dolgozik. Azelőtt minden második hétvégén haza tudott jönni. Ha nem is könnyen, de megszoktuk ezt az életformát. Valamit valamiért, mondogattuk. Azokon a napokon, amikor zárásig dolgozom, és csak fél tizenegyre érek haza, soha nem beszélgettünk. Meg ő nem is a szavak embere. De ez nem okozott gondot, mert amikor itthon volt, a gesztusai beszéltek helyette. Mentünk kirándulni, szórakozni, koncertekre, néha beültünk a kedvenc kávézónkba, este meg összebújva megittunk egy pohár bort. Élményeket gyűjtöttünk, amikre vissza tudtunk emlékezni, amikbe bele tudtunk kapaszkodni a következő napokban. A múlt év azonban rettenetesen kikezdte a házasságunkat. Zoli sokkal ritkábban jutott haza, és olyankor sem volt kedve semmihez. Értem, hogy aggódik a megszorítások, a leépítések, a járvány miatt, a szülei miatt és miattam, mert asztmás vagyok, de ezt is meg lehetne beszélni. Az őszinte, nyílt beszélgetés elől pedig elzárkózik. Nem tudom, mit kellene tennünk, hogy újra tudjunk beszélgetni – néz rám Kata kérdő tekintettel.

tavszerelem-narancssarga.jpg

Távolról kocsit mosni

A férfiaknál az érzelmeket a jobb agyfélteke irányítja, míg a beszédközpontjuk a bal oldalon található – így sokkal nehezebben tudják kifejezni szavakkal az érzelmeiket, mint a nők. Gyakran idézett történet, hogy a pszichológus azt tanácsolta férfi kliensének, fejezze ki jobban felesége iránt érzett szeretetét. A férfi hazament, és lemosta az asszony kocsiját.

A férfiak számára a beszéd nem az érzelmek, a kapcsolat megerősítésére szolgál, hanem tényközlésre. De még hallgatni is másként hallgatnak vagy figyelnek! Mi, nők bólogatunk, belekérdezünk, testbeszédünkkel is tudtára adjuk a másiknak, hogy figyelünk rá, míg az erősebbik nem pókerarccal, feszülten próbálja követni a bő lére eresztett női fecsegést. Videocsetelésnél a pálya még inkább nehezítve van, hiszen ilyenkor eleve kénytelenek vagyunk tekintetünket egy kis képernyőre fókuszálni.

Falhoz szorítani azonban a férfiakat nem érdemes, mert amint úgy érzik, hogy kényszerítve vannak („beszélnünk kell!”), azonnal menekülőre fogják.

Mi a megoldás?

Az a jó megoldás, ha végtelen türelemmel és empátiával engedjük őket beszélni arról, amiről ők akarnak. És hallgassuk végig őket! Ha párunk íráskészsége jobb, inkább cseteljünk vele. Elevenítsünk fel közös sztorikat, szép pillanatokat, vagy csak egyszerűen adjuk tudtára, hogy mennyire hiányzik nekünk a biztonságot nyújtó ölelése, az illata, a keze. Ezzel jó esetben elejét vehetjük a féltékenységnek, ami a leginkább aláássa a távkapcsolatokat.

A zöld szemű szörny 

– Két évvel ezelőtt Vica, a barátnőm – pontosabban, a helyzet jelenlegi állása szerint, a volt barátnőm – Bécsben kapott egy jó állásajánlatot. Nem nagy távolság, alig több mint száz kilométer, így még én is lelkesen biztattam, hogy fogadja el – kezdi Roland. – A helyzet egyetlen szépséghibája, hogy engem ideköt a vállalkozásom. Vica bérelt egy kis garzont, és hol én mentem hozzá, hol ő jött hozzám. Négy év után új színt, új izgalmakat hozott kapcsolatunkba az ingázás. Szintet léptünk, sőt, még jobban elmélyült az egymás iránti kötődésünk, mint amikor egy városban éltünk. Aztán jött a Covid, a lezárás, a bezárás, a határzár. Egyszer aztán nem fogadta a hívásomat, és mikor rákérdeztem, azt válaszolta, hogy nála volt a barátnője, a Szex és New York ezredik részét nézték. Felgyulladt fejemben a piros lámpa! Minek néznének egy ilyen ősrégi, poros sorozatot, amikor a Netflixen ott van egy csomó új? Biztos, hogy van valakije!

szerelem.jpg

– Begyorsultam. Feltörtem a Facebookját, a gmailjét, éjszakákon át kutattam a beszélgetéseiben. Semmi. Szenvedtem, mint a kutya. Különböző ürügyekkel naponta többször felhívtam, ha meg taliztunk, akkor keresztkérdésekkel bombáztam. De ő átlátott a szitán, mert ravasz egy nőci! Jött a nagyjelenet, a hiszti, hogy én nem bízok meg benne – és ő ezt nem bírja idegekkel! Novemberben ultimátumot adott, vagy elmegyek pszichomókushoz, vagy vége. Na, azt aztán várhatja, én és a lélekbúvárok! Most már megint naponta beszélgetünk, tapogatódzom, remélem, hogy megbocsát. Csak ne érezném szüntelen, hogy hamisság van körülötte. Valamit titkol! – meséli feszülten Roland.

Külön szoba

Popper Péter pszichológusnak az a véleménye: az ember nem arra született, hogy egy másik ember összes titkát, intimitását a vállára vegye. „Mindenkinek joga van intimitásra, saját apró kis titkokra – írta. – Amikor azt mondja nekem egy fiatal szerelmespár: Tanár úr, összeházasodunk, nem lesz többé titkunk egymás előtt!, akkor magamban legtöbbször azt gondolom, hogy ez a kapcsolat sem fog sokáig tartani. Vannak epizódok az ember életében, amihez a másiknak semmi köze, csak az egyént érinti.” Ilyen az, ha egy férj szolgálati útján félrelép, majd otthon a neje elé áll, és töredelmesen bevallja, hogy megcsalta. Minek? Ettől az asszony csak megalázott, féltékeny és bizalmatlan lesz. Ez egy puszta gyávaságból fakadó igazmondás, mert a félrelépő gyáva. Nem akarja egyedül hordani balga cselekedetének lelki terheit, és rádobja a másik vállára is.

Féltékenység szinte minden emberben van, hiszen senki sem szeretné, ha elcsábítanák tőle a párját. A túlzott féltékenység nagyobb eséllyel üti fel a fejét a távkapcsolatban, és nagyon mérgezően tud hatni, szó szerint pokollá tudja tenni két ember kapcsolatát.

Viszont ha érzelmileg fordulunk el a másiktól, mert valaki mást szeretünk, akkor azt mindig el kell mondani. Különben a másik abban a hamis tudatban fog élni, hogy minden rendben van! Pedig már semmi nincs rendben, mi egy másik nő uszályába vagyunk belegabalyodva. Kölcsönös bizalom nélkül a párkapcsolat kudarcra van ítélve. Az elveszett bizalom visszaszerzése nem megy egyik percről a másikra. Első lépésben az embernek attól a haragtól kell megszabadulnia, amit az árulás váltott ki belőle. Haragszunk önmagunkra, mert nem vettük észre időben, hogy a másik cinkelt kártyákkal játszik – és haragszunk a párunkra, amiért becsapott bennünket. (Megfosztott minket a belé vetett bizalomtól, és csalódást okozott). 

Túl sokat azonban ne rágódjunk rajta, mert ahogy Woody Allen mondja: Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta!

Érdekesség!

Évtizedekkel ezelőtt még csak a művészek körében volt „divat” a különélés. Ma már a  Living Apart Together (együtt élve külön) együttélési forma egyre népszerűbb. A legfrissebb statisztikák szerint Európa országaiban a párok 6-10%-a él külön háztartásban, remélve, hogy így meg tudják őrizni a kezdeti lángolást, izgalmat és a szabadság illúzióját. Ez a kapcsolati forma azonban csak akkor tud igazán működni, ha két ember közösen, szabadon dönt a játékszabályokról – és nem kényszerből élnek elszakítva egymástól. Szóval a határzárak és karanténrendeletek miatt létrejött távkapcsolatokban a legtöbb ember ezután is csak vergődni fog.

Janković Nóra