Névery Kata (33) elegáns blézerében üzletasszonyként jelenik meg, aki pontosan tudja, mit akar az élettől. Mégis népviseletben – egy gyönyörű mezőségi ruhában – fotózzuk, hiszen másik szenvedélye a tánc: szekrényében jól megfér egymás mellett a pauszpapír és a pörgős szoknya. Ismerjük meg a tervezőt, aki a táncból meríti az ihletet.

Fiatal arcok! Miközben készülődik, a Rolling on the Rivert hallgatjuk: és Kata velünk együtt mosolyog. Természetes lazaságával már azelőtt belopja magát a szívünkbe, hogy bármit is mondana. „Néha bennem is felmerül, hogy magam mögött hagyok mindent, de ezt alighanem mindegyikünk átéli. (…) Azt gondolom, valójában mindegy, hogy az ember táncol vagy épp gyufából épít Colosseumot: a lényeg, hogy találja meg azt, amiből töltekezni tud.” (Fotó: Dömötör Ede)

nevery-kata-kezdo.jpg
Névery Kata

– Azt mondod, tervező vagy, nem pedig építész. Bocsáss meg a laikus kérdésért, de mi különbség van a kettő között?

– Az építész művészember: a szakma sztárja. Ő az, aki toboz és konzervnyitó formájú épületeket álmodik, s ezeknek tervezi meg az arculatát. Én nem ezt csinálom. A magyarországi terminológia engem építőmérnöknek nevezne. Itthon elterjedtebb a tervező elnevezés. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az építészmérnök mögött mindig egy csapat áll építőmérnökökből, statikusokból, villanyosokból, vizesekből, hőtechnikusokból, tűzbiztonságisokból. Egyszóval mi vagyunk a háttértáncosok, akiknek a munkájáról a laikus jóval kevesebbet hall. Én tűzvédelemmel is foglalkozom, ami egy nagyon száraz szakirány. Normák és törvények között szlalomozunk.

– Tehát ha jól értem, téged a norma betűje köt, nem álmodhatsz nagyot...

– Én is álmodom, csak kicsiben: kisebb családi házak és nyaralók tervezését azért elvállalom. Nagy üzletközpontok, gyártócsarnokok tűzbiztonsági tervezését is végzem, s ahhoz is kell némi kreativitás. A nagy beruházások elkészítése viszont már az építészmérnökök játékterepe...

– Csak hogy legyen elképzelésünk: például mire kell odafigyelni egy tűzbiztonsági tervezésnél?

– Kisebb házaknál fontos, hogy az épület legyen könnyen megközelíthető, magyarán legyen helye a tűzoltóautónak. Fontos, hogy biztosítva legyenek az oltáshoz szükséges feltételek – például legyen a közelben víz és a többi. Nagyobb objektumoknál pedig tűzi vízvezetékek, füstelvezetők tudják visszatartani a tüzet egy ideig, lehetővé téve a menekülést. Fontosak lehetnek a tűzgátló falak és a tűzvédő álmennyezetek is, ezek használata szakaszokra határolja az épületet, megakadályozva a tűz átcsapását.

nevery-kata-elegans.jpg
Kata igazi üzletasszonyként jelent meg az interjún

– Eszembe jutottak a régi panelházak: mennyire biztonságosak ezek tűzvédelmi szempontból?

– Már akkor is nagy súlyt fektettek a tűzvédelemre! A központi mag, a lépcsőház általában meglepően jól van kialakítva: sok helyen száraz felszálló vezetékek vannak beépítve, ezekre tűz esetén könnyű rákapcsolni a vizet, így a felső szinteken is lehet oltani. Persze az új épületek korszerűbbek, szigorúbb előírások mentén épültek.

– Hogy találja ki egy komáromi lány, hogy magasépítészetet fog tanulni, s ezen belül ilyen különös szakirányra specializálódik, mint a tűzvédelem?

– Apukám és nagypapám után én vagyok a harmadik generációs tervező a családban. Gyerekkorom óta azt láttam, hogy apukám rajzol – később eljártam vele a terepre –, de semmilyen nyomást nem gyakoroltak rám, hogy a nyomdokaikba kellene lépnem. Először a pszichológia érdekelt, végül mégis a brünni műszaki egyetemre jelentkezem. És milyen jól tettem!

Imádtam a sulit, és imádtam a brünni diákéletet. Aktív tagja voltam a Kafediknek, (Kazinczy Ferenc Diákkör – a szerk. megj.): minden bulin ott voltam, a rendezvényeken jegyet árultam. A mai napig visszavágyom Brünnbe, amelyik a világ legnagyobb faluja! A tűzvédelem egyébként az egyetemen tetszett meg.

– Feltételezem, hogy nem volt könnyű menet cseh nyelven lediplomázni...

– Nem a tanulás volt megterhelő, hanem hogy minden órára készülni kellett. Mint a középiskolában – ilyen értelemben tényleg húzósak voltak a szemeszterek. Amúgy szerencsés vagyok, mert ragadnak rám a nyelvek. Már a gimiben is jól tudtam szlovákul, a csehbe is hamar belerázódtam.

– Nem volt opció, hogy Brünnben maradj?

– Egy ideig úgy volt, hogy ott próbálok szerencsét. Mesterképzés után viszont nem sikerült  elhelyezkednem a szakmában, az előző gazdasági válság még éreztette a hatását. Így dolgoztam ügyfélszolgálatosként, számlázási osztályon, de ezek a kitérők is jók voltak valamire. Megtapasztaltam, mennyi empátia kell ahhoz, hogy az ember együtt tudjon működni egy másik emberrel. Később visszatértem doktoranduszképzésre, ám hamar rájöttem, hogy a kutatás nem az én terepem. Aztán otthon kaptam egy ajánlatot, amit nem lehetett visszautasítani: így otthagytam Brünnt, és hazaköltöztem. Ennek hét éve! Először Gútán dolgoztam egy tervezőirodában, majd kiváltottam a vállalkozói engedélyemet. Azóta a saját lábamon állok. Nincs főnök, aki kiosztaná a munkát: vagy megkeresnek, vagy én megyek a munka után.

hirlevel_web_banner_2_324.jpg

– Hogyan kell elképzelni egy megkeresést házépítés esetén?

– Sokan skiccel vagy magazinnal érkeznek: ezt és ezt szeretném! Szeretem, ha vannak konkrét elképzelések, hiszen a ház vagy a nyaraló a megbízó élettere lesz, ő tudja, napfényes konyhát akar reggel, vagy inkább napfényes nappalit. Ezután kezdődik a közös munka: készül egy elsődleges vázlat, majd jön az „ezt az ablakot ide tegyük”, „a hálót pedig inkább oda” fázis. Ha valakinek határozott elképzelései vannak, akár pár hét alatt is elkészülhet a tanulmányterv. De én azt mondom, hogy inkább órákig üljünk a papír fölött, mint az építkezésen derüljön ki, hogy valami mégsem tetszik.

Onnantól, hogy lezárul a tanulmányrajz, már csak apróságokon változtatok. Ezt a rajzot küldöm szét aztán a szakági tervezőknek, köztük a tűzbiztonságisoknak. Előfordul persze, hogy én csinálom meg a tűzvédelmet is.

– Maximalista vagy?

– Inkább lelkiismeretesnek mondanám magam. Ismerem a határaimat, diákként nem egyes osztályzatra gyúrtam, hanem a kitűzött cél volt a fontos. A mi szakmánkban két dologra kell odafigyelni: az egyik, hogy alapos munkát adjunk le, a másik, hogy tartani tudjuk a határidőket. Én is hajtok persze az utolsó pillanatban, hiszen ha nem lenne utolsó pillanat, nem tudnánk elkészülni.

– Hogy tudnád jellemezni a stílusodat? Van olyan építész vagy tervező, akinek a munkáját különösen kedveled?

– Elrendezésben és a műszaki megoldások terén is az egyszerűségre törekszem, nem szeretem túlbonyolítani a dolgokat. A szellős, jól átlátható terek állnak közel hozzám, nem a csúcsos, cakkos, cirádás megoldások. Számomra a funkció és a tartalom az elsődleges. A felvidéki építészek közül Smidt Tamás stílusát szeretem. Nála a forma soha nem megy a funkció rovására, és nagyon természetközeliek az épületei.

– Melyik eddigi munkád a legkedvesebb számodra?

– Életem első családi háza, amit még az egyetem alatt terveztem, amikor gyakornok voltam egy újvári tervezőirodában. Nem volt benne nagy virtuozitás, de az első mégiscsak az első. S hogy mi a kedvencem? A gótikus katedrálisoktól kezdve a historizáló polgári házakig mindent meg tudok csodálni, de ha egy épületet mégis ki kellene emelni, akkor a brünni Tugendhat-villát említeném. Az utcáról nézve csak egy modern háznak látszik, pedig olyan formabontó műszaki megoldások vannak benne, amitől az embernek a 21. században is leesik az álla. Az 1930-as években épült, lenyűgöző épület, minden tekintetben megelőzte a korát. Nemrég felújították, de sajnos, mire eljutottam volna megnézni, beütött a korona.

villa.jpg
A brünni Tugendhat-villa, amelyik a modernizmus első hírnöke Csehországban, és negyedik a világon! Eredetileg egy textilgyárosnak épült, egy Ludwig Mies van der Rohe nevű német építész tervezte. Hatalmas üvegfelületek által egyesül a kinti természettel, a nagy üvegablakok közül minden második gombnyomásra eltűnik a padlóban. A födémeket pedig acélváz tartja...

– Ha azt mondjuk, építőmérnök, a többség férfit képzel maga elé. Mennyire könnyű nőként érvényesülni ebben a szakmában? Hol van az üvegplafon, ahonnan nincs tovább?

– Tíz évvel ezelőtt a szakon majdnem 50-50% volt a nemek közötti arány, maximum 60-40% a fiúk javára. Semmiképp sem mondanám, hogy ez egy férfiak által uralt szakma. Lehet persze, hogy később ők a dominánsabbak, és több köztük a nagy tervező, hisz a nőket egy ideig leköti a család. Mindenesetre engem soha nem ért negatív megkülönböztetés nő voltom miatt. Olyan persze volt, hogy mikor a kolléganőmmel betipegtünk a műhelycsarnokba mérni, a férfiak felkapták a fejüket, hogy mit csinál itt ez a két szőke lány. De ebben nincs semmi ördögtől való.

– Hogy néz ki egy átlagos napod?

– Hála istennek, nincs átlagos napom. Annyi biztos, hogy reggel bemegyek az irodámba, és főzök egy kávét. Kávé nélkül nem indulhat a nap. Aztán rajzolok, számolok, műszaki szövegeket írok, ímélezek, számlázok – mikor mire van szükség. Szerencsére annyi megbízásom van, hogy a nyugdíjas apukámat is behívtam, úgyhogy most már ketten dolgozunk. Egész jól tudunk együttműködni, elfogadta, hogy most már én adom meg az irányt.

Kikapcsolódás terén pedig sok mindent szeretek csinálni: imádok olvasni, társasozni, a lockdown alatt pedig újra elkezdtem festeni.

– Gondolom, mert táncolni nem lehetett... Mióta táncolsz?

– Alapiskolában jártam néptáncra, de az áttörés középiskolás koromban történt, amikor egy nyári táborozás alkalmával megismerkedtem a zselízi Kincső Néptáncegyüttessel. Ők vezettek be a hagyományőrzés kultúrájába, velük jutottam el Erdélybe. Náluk láttam, hogyan néz ki egy igazi néptánctábor. Aztán elkerültem az egyetemre, és ott a Kafedik berkein belül néhányan kitaláltuk, hogy tök jó lenne együtt táncolni. Meg is alapítottuk a beszédes nevű Borvirág Néptánckört. Ez végleg felültetett arra a hullámra, amin azóta is utazom. Hazaköltözésem után nem volt kérdés, hogy folytatom. Beléptem a komáromi Feszty-táncegyüttesbe, ezt dolgozó felnőttek, szülők, nagyszülők látogatják – bizony vannak 60 év fölötti „fiúink” is! Három éve aztán megismerkedtem a dél-komáromi Garabonciás Folklór tagjaival, azóta ott is táncolok. Az én csoportomban a lányok közt én vagyok a korelnök, de egészen pici, ovis csoportunk is van. Ebből is látszik, hogy a tánc kortól függetlenül mindenkinek való!

– Mit jelent számodra a tánc, s hogyan éled meg a hiányát?

– A tánc óriási erőket szabadít fel bennem. Az ember néhány órára félreteszi a hétköznapok gondját-baját, és csak a lépésekre fókuszál. Az egész egy nagy közösségi élmény, erőt és energiát ad, feltölt. Normál esetben heti kétszer két és fél órát próbálok a Fesztyben, a Garabonciásban pedig egyszer kettőt. A lezárások alatt bicikliztem, görkorcsolyáztam, s a nordic walkinggal is megpróbálkoztam, de a táncot és a közösséget nem pótolhatja semmi.

porgos.jpg

– Gondolom, barátságok is szövődnek egy-egy ilyen közösségben…

– Barátságok és „kevésbé” barátságok is, ahogy mindenütt, ahol összejönnek az emberek. A tánc összehoz minket! A Borvirág tagjaival például a mai napig tartjuk a kapcsolatot – pedig az együttes már rég feloszlott, s Brünntől Budapestig mindenütt lakunk. Vagy nézzünk csak meg egy táncháztalálkozót: vadidegenek táncolnak vadidegenekkel, s mosolyognak egymásra – az egész olyan, mint egy népi diszkó. A tánc hálót sző az ember köré, ami megtart. Akinek van hozzá affinitása, nyugodtan keressen fel egy tánccsoportot, garantáltan beszippantja ez a közeg.

– Milyen gyakran léptek fel? Milyen típusú rendezvényeken lehet megnézni titeket?

– A Fesztyvel ritkábban, a Garabonciással többet – ez ki is fejezi a két tánccsoport közti különbséget. A Fesztyben örömtáncolás van, nincs nyomás a műsorkészítés miatt, míg a Garabonciásban a gyakori fellépések másfajta munkafolyamatot követelnek meg. Legtöbbször falunapokra, kültéri rendezvényekre, esetleg bálok megnyitására hívnak bennünket, de adtunk már műsort céges partin is. Egy koreográfia átlag nyolc percig tart, de van, ahová több koreográfiát és zenekari blokkokat is viszünk.

A fellépéseknek talán az öltözködés része a leghúzósabb: sokszor szűkös helyen, sötétben, maximum három perc alatt kell átöltözni, holott 4-5 szoknyát viselünk. Mindegyiket alaposan be kell húzni, mert sajnos, előfordult már, hogy egy-egy szoknya leesett tánc közben. De ugyanígy kendő is akadt már fenn faágon és szalag is csavarodott a lány hajából a fiú kezére. Ezek nélkül a bakik nélkül nem megy. 

– Hogy állsz az énekléssel?

– A zenekarnak van énekes csalogánya, de mi is éneklünk tánc közben – amihez persze az is kell, hogy az ember bírja szusszal a kettőt. Én szeretek énekelni, egyedül a színpadon viszont zavarban lennék. Ha sokan vagyunk, elbújik a hang, így kevésbé képzett hanggal is nyugodtan énekelhet valaki egy tánccsoportban. Csujogatni szintén szoktunk, de ezt a hangulat hozza: erőltetni nem lehet, mert nagyon érződik, ha nem természetes.

– A néptánccal a magyar kultúrát és hagyományt is ápolod, terjeszted. Fontos számodra ez az aspektus?

– Nagyon! De ahogy az élet minden területén, itt is a mérsékletességet pártolom. Nem szeretem, amikor az ember a „háztetőről kiabálja”, hogy magyar. Ez bensőséges dolog, amit valaki vagy érez, vagy nem. Van, aki az öltözékével is kommunikálja, van, aki nem, de az utóbbi ettől nem lesz kevésbé magyar. S attól sem, ha a boldogságát esetleg külföldön találja meg: én sem voltam kevésbé magyar akkor, amikor Brünnben éltem.

nevery-kata-nepviselet-kendo.jpg

– A fásult emberek időhiányra hivatkozva nem kezdenek bele új hobbikba. Te ezzel szemben energikus vagy, s jól menedzseled az idődet. Mi táplálja benned a hajtóerőt?

– Szerintem a hobbi a hajtóerő. Szerencsésnek tartom magam, mert olyan munkám van, amit szeretek: néha persze bennem is felmerül, hogy itthagyok mindent, és elmegyek cowboynak, de ezt alighanem mindegyikünk megéli. A táncra úgy tekintek, mint önmagamra fordított időre: az ott kapott energiát aztán vissza tudom forgatni a kinti életlembe. De úgy gondolom, mindegy, hogy az ember táncol vagy épp gyufából épít Colosseumot: a lényeg, hogy találja meg azt, amiből töltekezni tud.

– Fiatal felnőttként ha tanácsolhatnál valamit a következő generációnak, mi lenne az?

– Nem kenyerem a nemzeti identitás felé terelni a szót, de szlovákiai magyarként a 21. században speciális helyzetben vagyunk. Talán azt tanácsolnám – nem mintha én lennék az, aki megmondja a tutit –, hogy tegyük magunkévá Széchenyi mondását, miszerint nyelvében él a nemzet. Beszéljük a nyelvünket, mert hiába van a könyvespolcunkon Radnóti meg Márai: ha nem fogjuk a magyar nyelvet használni, archaizálódik, a múlt részévé válik. Mi lehetünk a kapocs múlt és jövő között. Ha pedig elvonatkoztatunk a nemzetiségi kérdésektől, azt tanácsolnám, hogy ne vegyék túl komolyan sem önmagunkat, sem az életet. Lényegesen megkönnyíti ugyanis a mindennapokat, ha az ember a dolgokat kacagva, öniróniával fogja fel. 

Olláry Ildikó
Kapcsolódó írásunk