A tévében ment egy minisorozat, az Öltések közt az idő. Ez egy olyan sorozat volt, ami után vettem magamnak egy ruhát. A főhőse egy spanyol varrónő, aki sikkes toaletteket viselt. Olyan ruhákat, melyeket nem lehet megvenni csak úgy az üzletben. Olyan ruhákat, melyekhez varrónőt kell keresni.

Nem járnak könnyű idők a varrónőkre – a tisztes iparosok mára feladták, kiszálltak, mert nem győzték a versenyt a fast fashion dömpingjével. Igaz, hogy a Zara-ruhák zöme elszabott, elnagyolt kacatáru – az árukkal viszont nem lehet versenyezni. Varróműhelyből mára csak mutatóba maradt néhány, pedig ők őrzik a kincset, a mesterségbeli tudást és egyfajta, a békebeli világból itt maradt tartást. A szakma nimbusza mégis porban hever, mert nem lehet belőle megélni, ugyanis eltűntek a kliensek. A mai fiatalok soha életükben nem jártak varrónőnél, fogalmuk sincs, hogyan krétáz és fércel Mari néni – nem, nem az asztalon, hanem próba közben, rajtunk. S pont ettől tökéletesen alakra szabott a ruha, mert szó szerint rajtunk szabják, vagyis ránk szabják.

varronok-kezdo.jpg

Az utolsó komáromi szabóműhely

Komárom történelmi városközpontjában, az egyik ház előtt cégér hirdeti, hogy az emeleten szabóműhely üzemel – a város utolsó szabóműhelye! Sokszor jártam már itt, de újra és újra lenyűgöz a varroda közepén elterülő, két méternél is nagyobb szabászasztal és a műhelyben uralkodó katonás rend. Az állványokon és a polcokon egymás mellett sorakoznak a már kész vagy épp javításra váró ruhadarabok. Aki itt öltések között múlatja az időt, az Szabó Judit (58) és lánya, Szeles Andrea (40). Igen, egy családi iparosműhelybe csöppentünk.

„Anyuval nem köldökzsinórral, hanem centiméterrel voltunk összekötve” – mondja mosolyogva Andrea, aki számára nem volt kérdés, hogy követi édesanyja nyomdokait, és ő is varrónőnek áll. Azóta együtt dolgoznak, nagy szakértelemmel, s hírük szájról szájra terjed. Vajon mi változott azóta, hogy először kezükbe vették az ollót és a mérőszalagot? Erről kérdeztük őket.

Judit: A rendszerváltás előtt, de még huszonöt évvel ezelőtt is, amikor megnyitottam a szabóságunkat, más volt a nők viszonya a divathoz. Jól ismerték az anyagokat, tudták az egyes textilfajták nevét, tapintásra felismerték a finom gyapjút. A szocializmus éveiben a cseh textilipar ontotta a szöveteket és a kötött kelméket, mert a textiliparnak nagy hagyománya volt Csehországban. Nagy volt a választék, és amikor árut kaptak, hosszú sorok kígyóztak a méteráruosztályokon. A konfekciókínálat viszont siralmas volt, a készen vett ruhák se stílusosak nem voltak, se sikkesek. Így aztán mindenki „varratott”. A stílusos nő szalonba járt, a többiek pedig kézről kézre adták a Burdát, vagy az Otto- és a Neckermann- katalógusokból lesték ki az új divatot.

Ment a „sufnituning” is, sokaknak volt otthon varrógépük, ezért a jó szabásminta kincset ért: nagy becsben tartották, az amatőr varrónők kézről kézre adták. Mindenesetre a szakmának nagy presztízse volt, a jó iparost, női szabót és varrónőt megbecsülték.   

– Manapság egyik nő gardróbjából sem hiányozhat a farmer. Akkoriban mi számított alapdarabnak?

Judit: – A legelegánsabban az irodai alkalmazottak és a diplomás nők öltözködtek, a tanítónők például nagyon adtak magukra. Rengeteg kosztümöt (dzsörzéből, bukléból, gyapjúból, szövetből), alkalmi kosztümöt és vasárnapi ruhát szabtam-varrtam akkoriban. Az emberek megadták a módját, még egy baráti, rokoni látogatásra is szépen felöltöztek. Az 50-60 éves városi nők pedig nadrágkosztümöt vagy szövetnadrágot viseltek – sötétebb színekben. A blúzok már színesek voltak, világosak és változatos fazonúak. Falun megint más volt a helyzet, ott ötven felett a nők már csak egyszerű szabásvonalú, sötétebb ruhákat hordtak.

Andrea: – Az idősebbek sokszor hoznak 30-40 éves ruhákat átalakításra, és szinte hihetetlen, hogy azok a régi szövetek és kelmék mennyire tartósak még ma is. Manapság a ruhaanyagok sokkal-sokkal silányabbak. Nem mondom, hogy mind kacat, mert kerül azért a kezünkbe jó szövet is. De hétköznapokon a legtöbben már (ahogyan mi is) farmert vagy lezser nadrágokat hordunk, trikókkal, tunikákkal párosítva. Nagyot változott a világ: az öltözködésünk hozzáidomult a rohanó élettempónkhoz. Kevés az a hely, ahova igazán kiöltözünk, a pandémia pedig a teljes lezserség felé vitte el a divatot.

szabo-judit-szeles-andrea-varronok.jpg
Szabó Judit (58) és lánya, Szeles Andrea (40)

– Ez azt is jelenti, hogy igénytelenebbül öltözködünk?

Judit: Azt nem mondanám. Inkább praktikusabban, lazán és színesen. Ma már az én korosztályom is merészen és magabiztosan viseli az erős, élénkebb színeket és a feltűnő mintákat. A korhatáros színek ideje lejárt.  Ahány ember megfordul nálunk, annyiféle ruhát hoz. De legyen az nőies, sportos, elegáns, folklór stílusú, általában a kényelmesség, a viselhetőség a fő szempont. Vannak páran, akiknek különleges stílusuk van: mint annak a kedves hölgynek, aki nagy rajongója Dollynak. Legutóbb egy ugyanolyan kiskabátot készítettünk neki, mint amit a művésznőn látott. Ami viszont teljesen kikopott, az a klasszikus kosztüm és a férfiöltöny. Nincs rá igény. Meg sem tudnám mondani, mikor varrtunk utoljára öltönyt. Jó pár éve. De már akkor nehezen tudtuk beszerezni hozzá a vásznat meg az anyaghoz passzoló gombokat. Csak a méretre igazítás maradt.

Andrea: – Alkalmi ruhához sokszor hozott anyagból dolgozunk. Most nagy divat a koszorúslányruha: az amerikai filmekből lesték el a lányok, loknik, húzások és izgalmas fazonok a jellemzőek rájuk. Igényes darabok, öröm varrni őket, akárcsak a menyasszonyi ruhákat. A pandémia előtti időkben sok alkalmi megrendelést kaptunk. Ma már az egyszerűbb, letisztultabb vonalvezetésű, elegánsabb ruhák futnak – és nem a királylányos, habos-babos csodák.

Ehhez a szakmához nem elég a munkát szeretni, az embereket is szeretni kell. Talán ezért van az, hogy a méretre szabott ruhát jobban értékelik a kliensek, mint a készen vett tucatdarabokat. Itt nem kísért a bizonytalanság, amit sokszor vásárlás közben érez az ember.

– A kliensek kikérik a varrónő tanácsát, vagy már kész elképzeléssel kopogtatnak be?

Judit: – Mindig az a legjobb, amikor a kliens tudja, mit akar. Egy jó varrónőnek jó emberismerőnek kell lennie – és előny, ha jó beszélőkéje is van. A kliens nem mindig választ jól, nem mindig hoz jó anyagot vagy választ hozzá illő szabást. Rossz érzés, ha a végén a ruha nem illik a vendéghez, nem alkot egységet vele. Kicsit csalódottak vagyunk olyankor. Elvész az alkotói sikerélmény, ami ennek a munkának a sava-borsa. Ugyanez történik akkor is, ha valaki nem akar próbálni. Nagy öröm, amikor úgy áll valakin a ruha, mintha ráöntötték volna.

– Manapság a varrónők már csak javításokat vállalnak, szabni szinte senki nem akar. Mi ennek az oka?

Andrea: A ruha fazonját a szabás adja meg. Anyu ebben fantasztikus. Megcsinálom én is, de neki nagyobb a tapasztalata. Talán kicsit türelmesebb is. A szabás időigényes feladat. Még mielőtt bármit is kezdenénk az anyaggal, felgőzöljük. Ebből látjuk, hogy majd a mosásnál összemegy-e, és ha igen, akkor nagyjából mennyit. Első lépésben a szabásmintát mindig fejben tervezzük meg, figyelve a szálirányra. Ez az, amire sokszor nem figyelnek a tömeggyártásnál – aztán első mosás után deformálódnak a felsők. Ha az anyag nagy mintás vagy csíkos, figyelünk arra is, hogy az oldalsó varrásnál illeszkedjen a minta. A következő lépésben a kliens méretei alapján selyempapírra elkészítjük a szabásmintát, amit átviszünk az anyagra, majd kivágjuk. Azokon a részeken, ahol biztosan tudjuk, hogy nem kell majd rajta változtatni, összevarrjuk, a többit férceljük – és csak a próba után varrjuk össze. Igyekszünk elkerülni a fejtést.

hirlevel_web_banner_1_103.jpg

– Ha valaki önökhöz jön ruhát készíttetni, akkor szinte minden porcikájáról méretet vesznek. Az átlagos nők mennyire egyeznek a konfekcióméretekkel?

Judit: Nagyon kevéssé. A mindenki számára elérhető márkák szinte kivétel nélkül legalább 175 cm-es magasságra szabják a termékeiket. Rengeteg nadrágot hoznak rövidítésre. A kliens megveszi a két számmal nagyobb ruhát is abban a hiszemben, hogy a nagyból ripsz-ropsz lehet kisebbet csinálni. Lehet, ám ha nem szedjük szét és szabjuk át, akkor soha nem lesz tökéletes. A legtöbb könnyű anyagot – mint a selyem, puplin, muszlin, viszkóz – nagy munka szétfejteni. Minden mozdulatra ügyelni kell, hogy ne sérüljön a kelme.

Andrea: Mi maximalisták vagyunk, talán túlságosan is. Mindig arra törekszünk, hogy amit kiadunk a kezünkből, az tökéletes legyen. A klienst lemérjük válltól derékig, majd külön a váll szélességét, a mellrészt, az ujjak hosszát, a derékrészt, a csípőszélességet, és megbeszéljük, milyenre szeretné a hosszát. Megesett, hogy valaki nem jött időben próbálni, és mire megjelent nálunk, picit lefogyott. Ilyenkor korrigálunk. Ha egy centin múlik, akkor egy centin, de ha buggyan, vagy valahol eláll a blúz vagy ruha, az csúnya. Figyelni szoktunk arra is, ha valakinek az egyik válla vagy a csípője alacsonyabban van: ilyenkor igazítunk. Pont ez a különbség a méretre készített ruha és a konfekció között: a konfekciógyártásnál mindent egy kaptafára készítenek. 

– Megvan a saját vendégkörük?

Judit: Szeretnek minket a nők, rengeteg kliensünk van. Ehhez a szakmához nem elég a munkát szeretni, az embereket is szeretni kell. A ruhapróba eleve bizalmi viszonyt feltételez: megmutatom neked, hogy mi nem passzol rajtam, cserébe te elkendőzöd az aránytalanságaimat, s a végeredmény csodálatos lesz! Egy csodaszép ruha!

Az átlagos nők közül csak nagyon kevesen egyeznek meg a konfekciómérettel: a mindenki számára elérhető márkák szinte kivétel nélkül 175 cm-es magasságra szabják a termékeiket. Ha buggyan, vagy valahol eláll egy blúz vagy egy ruha, az rendezetlen benyomást kelt. A jó varrónő figyel arra, ha valakinek az egyik válla vagy a csípője alacsonyabban van. A konfekciógyártásnál bezzeg mindent egy kaptafára készítenek!

– Van olyan része a munkájuknak, amit nem szeretnek?

Andrea: Nekem ilyen a gombvarrás. Anyu meg azért nem rajong, ha nagyobb szériát kell varrnunk valamiből – a múltkor éppen egy csapatnyi cserkészinget készítettünk. Sokszor a lakástextíliákból is szériákat varrunk. Minden feladat más, változnak a lakástrendek is. Most egy gyönyörűséges vintage anyagból készítünk komplett szettet, ágytakarót, díszpárnákat és sötétítőfüggönyöket. Kreatív munka a miénk. Én kiskoromtól varrónő akartam lenni. Azt szoktam mondani, hogy anyuval nem köldökzsinórral, hanem centiméterrel voltunk összekötve. Az iskoláim elvégzése után hívtak tanítani, de én csak itt, a szabászatban, a varrógép mellett tudtam elképzelni a mindennapjaimat.

Judit: – Jó nekünk így együtt. Szerintem addig fogok dolgozni, ameddig csak bírok. Idén negyven éve, hogy képzett varrónőként kiléptem az iskolából. Alapiskolás koromban ugyan az volt az álmom, hogy a trencséni textilipari szakközépiskola ruhatervezés–szabászat szakán tanulok majd tovább. Ám sokan voltunk testvérek, nagy érvágás lett volna a családnak. Lemondtam róla, de a mai napig ott motoszkál bennem, pontosabban bennünk, mert Andreával már számtalanszor álmodoztunk róla, hogy elindítunk egy saját márkát. Kis szériás saját tervezésű ruhákkal. Csak azt már ketten nem győznénk, varrónőket meg már nem is képeznek a környékünkön. Lehet, hogy egyszer összeszedjük a bátorságunkat, és belevágunk. Ám ha nem sikerül, akkor sem fogok bánkódni, mert elmondhatom, hogy olyan munkám van, amit szeretek.

Jankovic Nóra