Megfigyelték már? Vannak emberek, akik mindig derűt sugároznak. Olyanok, mint a napocskák.

Közéjük tartozik Pézman Andrea képzőművész, a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola tanársegédje. Ugyanaz a derű árad belőle, mint alkotásaiból.

vegtelen-konyv-pezman-andrea.jpg
(© bazis.me)

– Nem mondom, hogy nekem nincsenek rossz napjaim, de nem vagyok az az ember, aki számára minden probléma – kezdi. – Szerencsés vagyok, mert nem voltak igazán nagy kudarcok az életemben. Mindig jó emberek vettek körül. Amikor Komáromból felkerültem Pozsonyba, ott is jó barátokra találtam. 

– Várostervezés és urbanisztika szakon diplomáztál az építészeti főiskolán, majd jelentkeztél a képzőművészeti főiskolára, grafika szakra. Nem találtad meg a helyed a választott hivatásodban?

– Én már óvodásként is rajzoltam. Később két különleges ember diákja lettem.  A képzőművészeti alapiskolában Szilva József tanár úré, a gimnáziumban pedig Platzner Tiboré.

A mai napig hálával gondolok rájuk, mert megtanítottak gondolkodni, nemcsak nézni, hanem látni is. A képzőművészeti főiskolára nem vettek fel, így lettem építész.

– Rád különösen érvényes a mondás, hogy ha az ember nagyon akar valamit, akkor azt előbb-utóbb eléri. De miért pont a grafika fogott meg?

– Ez hosszú folyamat volt. Úgy éreztem, a grafika eszközeivel tudom a legjobban kifejezni a gondolataimat, vizualizálni azokat a témákat, amelyek érdekelnek. A Bird flying (Repülő madár) az első művészkönyvem, amelyet még egyetemista koromban szitanyomattal készítettem. Az ember által alkotott építészet stabilitását és a madarak – a természet – szabadságát állítja egymással szembe és egymás mellé.

– Ez a könyv több díjat is hozott neked.

– Amikor először megtudtam, hogy díjat nyertem vele, roppantul meglepődtem. Viszont ennek a sikernek köszönhettem, hogy doktoranduszként ott maradhattam az egyetemen. Jó érzés az elismerés, mert a grafika a képzőművészet mostohagyereke, ma sokkal nagyobb az érdeklődés például a kortárs festészet iránt. A művészkönyveket inkább gyűjtők, valamint külföldi műértők vásárolják. 

vegtelen-konyv-kezdo.jpg
3D>html< (végtelen könyv)

– Most min dolgozol?

– Egyre jobban foglalkoztat az internet térhódítása, hatalma az életünk felett. Már a barátok sem látogatják egymást: inkább chatelünk és e-mailezünk, a Facebookon üzengetünk: és tesszük mindezt egy új, életidegen nyelvezeten. Úgy érzem, ezáltal nem csupán saját azonosságunkat, identitásunkat veszítjük el, hanem az anyanyelvünkét is. Az identitás kérdése egyébként nem csak engem foglalkoztat. Ez lesz a témája a TRANSCOM.hu kiállításnak is, mely augusztusban kerül megrendezésre a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában – öt ország tizenegy kortárs képzőművésznőjének részvételével.

– Az utóbbi években sok kiállításon voltak láthatók a műveid, Mexikótól kezdve Amerikán át Dániáig. Ezeken személyesen is részt veszel?

– Anyagilag nem győzném. A kontinensen túl még soha nem voltam. Ilyenkor diplomáciai postával küldjük el a kiállított anyagot. Az én alkotásaim nagyrészt papírból vannak, így kis helyen elférnek, könnyen szállíthatóak. A kiállítások – annak ellenére, hogy szakmai szempontból fontosak – emberileg nem jelentenek olyan sokat.

Igazán emlékezetes számomra a komáromi kiállításom volt, ahol ott voltak a szüleim, a testvéreim és mindenki, aki nekem fontos. Én igazán átélni az örömet csak akkor tudom, ha van kivel megosztani.

– És a családodon kívül van még valaki, akivel meg tudod osztani az érzéseid?

– Arra gondolsz, van-e párom? Igen, már négy éve vagyunk együtt. Egymásra találtunk. Tudjuk, a képzőművészet nemcsak munka, hanem elhivatottság is, nem lehet alkotni napi négy órában. Viszont ha a nő családra vágyik, akkor kompromisszumot kell kötnie. Tudom, nehéz lesz. Azt viszont elképzelni sem tudom, hogy lemondjak az anyaságról.

– És az alkotásról, a művészetről?

– Ezen már eltöprengtem. A párom jelenleg a banki szektorban dolgozik, miközben másodéves a főiskolán, missziós és karitatív munkaerő szakon. És ezzel kapcsolatban felmerült bennem a kérdés: ha majd ki akarna menni külföldre, akkor képes lennék-e mindennek hátat fordítani? Majd meglátjuk.

hirlevel_web_banner_2_473.jpg

– Az alkotás pszichikailag megterhelő. Hogy szoktál pihenni?

– A végletek embere vagyok. Néha magányra, máskor meg társaságra vágyom. De amire bármikor kapható vagyok, az a sport. Apukám és két bátyám mellett annak idején megtanultam focizni, hokizni, pingpongozni. Majd atletizáltam, versenyszerűen teniszeztem, és túráztam.  Az egyetemi éveim alatt barátaimmal belekóstoltam az úgynevezett via ferratás túrázásba is: másztam hegyet a Dolomitokban, jártam gleccsereken a francia Alpokban. Csodálatos érzés, mert az ember így közel kerül a természethez, szinte részévé válik, másrészt próbára teheti önmagát, saját testi-lelki erejét. Az élményekből pedig még sokáig építkezhet.

Janković Nóra
Kapcsolódó írásunk 
Cookies