Szerelembe esni nem mindig könnyű, főleg ha már túl vagyunk néhány csalódáson. A járvány uralta hétköznapokban még az ismerkedés is valóságos kihívássá vált. 

De a szükség kényszert szül, a bezártság idején pedig egyre többen fordultak a sokszor lesajnált társkereső oldalakhoz. Az örök kérdés továbbra is fennáll: megtalálhatjuk-e az igazit a Tinderen? Olvassák el két igaz történetünket.

viszlatfinal.png

Éva története

A vírus előtti időszámítás idején izgalmas kettős életet éltem. A szüleim és a rokonság rendre sajnálgatott, hogy „jaj, szegénynek lelépett a férje, nevelheti egyedül a gyereket”. Nem tagadom, évekbe telt, míg összekaptam magam, és lelkileg is helyrejöttem. Sokat segített, hogy elkezdtem tornára járni, ahol egy fantasztikus közösségre leltem. Ráadásul a csapatban többségben voltunk mi, elvált nők. Biztattuk, segítettük és bátorítottuk egymást. A fiam közben a saját lábára állt, és a barátnőjével együtt külföldre költözött. Én pedig – miközben mindenki azt gondolta, hogy bánatomban esténként zokogva rágom a párnám csücskét – húzogattam a Tinderen a pasikat jobbra-balra, vagy épp beadtam a derekamat az ismerőseimnek, akik szerint meg kell ismernem Marci új kollégáját, a teremőr unokaöccsét, a zöldséges keresztfiát, a pizzafutár mostohaapját, a harangozó másodszülöttjét, a DJ nagypapáját, és így tovább.

Már kezdtem úgy érezni, hogy mindenkinek van egy eddig nem ismert titkos élete, mely házasságközvetítésből, kerítésből és vakrandik szervezéséből áll. Persze mindenki intelligensnek, okosnak, jól neveltnek, műveltnek, segítőkésznek és hihetetlenül jóképűnek volt beállítva. Jó, hát legyen, gondoltam, elvégre évszázadokon át így köttettek a házasságok. Így aztán sikerült megismerkednem egy még nálam is alacsonyabb, Napóleon-szindrómás halbiológussal, aki egész este csak a kínai és a magyar busák közti különbségekről és a sugarasúszójú halak természetes és mesterséges szaporodásáról tartott – jórészt latin nyelvű –előadást, egy (egyébként tényleg jóképű) programozóval, akinek minden pórusából áradt az áporodott nikotinszag. A körmei már narancssárgák voltak, az ingén pedig annyi hamu égette lyuk volt, mint egy békebeli szúnyoghálón, miközben minden fejtegetését azzal zárta, hogy „remélem, megbocsátod, ha most kiugrok elszívni egy cigit”.

Neki megbocsátottam, de az edzőterem-tulajdonos testépítőnek – aki, miközben szemrehányó tekintettel számolgatta cézársalátám kalóriáit, folyamatosan a karizmaim, vállizmaim, nyakizmaim tónusának feszesítési tervét ecsetelte – már nem. Még a desszert előtt egyszerűen faképnél hagytam. Voltak viszont olyanok is, akiknél én hullottam ki már az első rostán: „Felépítettem a karrierem, megteremtettem az anyagi hátteret, de család nélkül mindez nem ér semmit. Úgy gondolom, ideje megnősülnöm, hogy minél előbb bele tudjunk fogni a gyerekprojektbe. Nincs igazam?!” „Anyám egy fantasztikus asszony, majd meglátod, milyen jól megleszünk hármasban!” „Egy nő ne a munkában akarjon kiteljesedni, hanem a konyhában!”

Nem, nem és nem. Már kezdtem feladni és beletörődni, hogy itt a vég, és örök szeretőként fogok meghalni, amikor jött a járvány, és hirtelen fellendültek a társkereső oldalak.

Szerintem a pasik bepánikoltak, hogy a vesztegzár alatt nem lesz kihez szólniuk vagy kivel összebújniuk, mert egyszeriben boldog-boldogtalan beregisztrált. Azt már korábban megtanultam, hogy ezzel szemben nem érdemes nagy elvárásokat támasztani. A helyzet azonban megváltozott. Míg korábban mindenki már az első találkozás előtt fejest akart ugrani az ágyamba, most óvatosabbak lettek. Sokan csak beszélgetőtársat kerestek.

Így találtunk egymásra Misivel. Bevallom, az első találkozás után – mivel rettenetesen zavart, hogy alacsonyabb nálam –, majdnem megírtam neki, hogy felejtős a történet. De annyira kedves volt, hogy nem akartam megbántani. Egyébként is rég nem dobott nekem a gép olyan pasit, akivel ennyire egy hullámhosszon lettünk volna. Gondoltam, adok neki még egy esélyt. Aztán még egyet és még egyet. Azóta töröltük a Tindert. Már nincs szükségünk online izgalomra, már nincs szükségünk a vadászat izgalmára. Megtaláltuk, akit és amit kerestünk...

2_7.png

A szív nem hazudik!

Az elmúlt harminckét év során többször is azt gondoltam magamról, hogy boldog vagyok, de most utólag már tudom, hogy az, amit éreztem, meg sem közelítette az igazi boldogságot. Csak a morzsái voltak: finom, édes kis morzsák, amiket felcsipegettem az éppen aktuális pasim mellett. Sok csajszival szemben én nyerő helyzetben voltam, mert egy bank ügyfélszolgálatán dolgoztam, és bizony sok ügyfél írt rám a közösségi oldalakon. Kapcsolatból kapcsolatba sodródtam, remélve, hogy egyszer végre megtalálom azt a férfit, aki mellett elalvás előtt nem azon fogom törni a fejemet, hogy az, amit érzek, szerelem-e, vagy csak fellángolás. Ma már tudom, ha ez a kérdés egyáltalán felmerül, akkor megette a fene.

Négy évvel ezelőtt, egy esős reggelen Balázs – akiért rajongott családom apraja-nagyja, de még nagyimék morcos, öreg kutyája is – vitt el munkába. Ahogy a pocsolyákat kerülgetve a távolodó kocsi után néztem, egyszer csak bevillant: lehet, hogy szimplán csak belőlem hiányzik a szeretet képessége, és azért nem tudom őt úgy szeretni azzal a szerelemmel, ami a filmekben és a könyvekben van. Ha megkéri a kezemet, mert már többször célozgatott rá, igent mondok, ­döntöttem el magamban, miközben raktam be a pénzt a kasszába.

Amikor befejeztem, láttam, hogy az új igazgató, aki aznap kezdett, az osztályvezetővel tárgyal. És akkor az iroda üvegfalán keresztül felém pillantott. Nem, nem legeltette rajtam a szemét, egyszerűen csak végigpásztázta az ügyfélfogadó termet a tekintetével. Ami bennem ott és akkor lezajlott, azt a földtörténeti ősrobbanáshoz tudnám hasonlítani. Érdekes, hogy míg ugyanaz a helyzet az egyik emberben nem hagy semmiféle nyomot, a másik embernek az egész életét megváltoztatja.

Onnantól kezdve remegő gyomorral mentem munkába, és alig vártam azt a percet, amikor jól szabott öltönyében, hosszú lépteivel elmegy az asztalom előtt, és odaköszön.

Testem legkisebb porcikája is remegett a vágytól, a szerelemtől. Csak rá tudtam gondolni. Balázs hamar észrevette, hogy megváltoztam, mert folyamatosan fáradtságra, fejfájásra hivatkozva kibújtam az öleléséből. Ha mégis szexeltünk, képzeletben a főnökömmel voltam. Úgy éreztem, két férfit csalok meg egyszerre. Szenvedtem, mint a kutya. Közben megtudtam, hogy boldogan él a második feleségével, akivel van egy óvodáskorú kislánya. Esélyem sincs, gondoltam. Meg egyébként sem pályáztam a szeretői posztra. Arra soha.  

hirlevel_web_banner_1_240.jpg

Aztán egy csapatépítő tréningen este a vacsoránál kicsit mindenki többet ivott a kelleténél. Kimentem a panzió elé levegőzni. Pont kint cigizett. Ahogy megláttam, vissza akartam menni, amikor utánam szólt. „Adrika, miért félsz tőlem?” A mondás szerint borban az igazság, de úgy néz ki, hogy ez a Baileysre is igaz, mert azt válaszoltam rá, hogy „Én nem tőled, hanem saját magamtól félek!” Közelebb lépett, mintha meg akart volna ölelni vagy csókolni, de meggondolta magát. Kihátrált a helyzetből. Ettől kezdve azonban egy vadász tekintetével nézett rám. Még két hónapig szenvedtem, majd felmondtam. De kiverni a fejemből nem tudtam. Ha véletlenül megláttam, napokig nem bírtam aludni. Végül már kerültem a volt munkahelyem környékét is, nehogy összefussak vele. Balázzsal pedig szakítottam. Végtelenül megértő volt, amikor elmondtam neki az érzéseimet. Már két és fél éve voltam egyedül, amikor felforgatta életünket a járvány.

Az első hullám idején aztán egyszer csak rám írt. Ő. El sem tudod képzelni, mit éreztem...

Gyűlöltem és imádtam. Azt hittem, belepusztulok. Lavinaként temetett maga alá a szerelem. Elkezdtünk chatelni, és megírta, hogy ő ugyanúgy érzett, csak akkoriban a kislánya miatt még reménykedett, hogy helyre tudja hozni a házasságát. A válása óta pedig arra várt, hogy összefutunk, és személyesen teheti meg a kezdő lépéseket. A koronavírus azonban közbeszólt. Ősszel, amikor ismét rosszabbodott a helyzet, úgy döntöttünk, hogy mi ezt együtt akarjuk átvészelni. Összeköltöztünk. Tegnap kint sétáltunk a Duna-parton. Nem hiszem, hogy az öreg folyó mentén valahol is volt nálam boldogabb nő.

Janković Nóra
Kapcsolódó írásunk