Régen minden más volt! Pál Margit néni Tajtiból imádkozik a mostani anyukákért. Margit néni meggyőződése, hogy az ő világa tökéletesebb világ volt, mint a mostani. Ha a „régieknek” lehetőségük adódna időutazásra, ugyancsak elcsodálkoznának! Ma többet költenek az emberek, mint gyűjtenek, minden gombnyomásra működik, az apa pelenkáz, az anya keresi a pénzt, a templom műemlék, nem istenháza többé, imádkozásra pedig nincs idő...

Margit néni még azt a női generációt képviseli, amelyik nem magáért imádkozik a templomban. Nem rúzsozta a száját, a családot mindig kiszolgálta és magánál előrébb sorolta.

A 81 éves Pál Margit Tajtiban él. Egyszerű falusi asszony módjára felnevelt két gyermeket, és a saját női szerepét soha nem kérdőjelezte meg. Olyan világban élt, amiben a nemek közötti béke ára az volt, hogy a nő a saját érdekét mindig a háttérbe szorította. 

palmargit.jpg
Minden reggelt és estét a miatyánkkal, az üdvözléggyel, a hiszekeggyel kezdem, elmondom a tízparancsolatot, ötparancsolatot, a hét szentséget, a hét fő bűnt, az úrangyalát. Napközben pedig vasárnap mondom a dicsőséges olvasót, hétfőn az örvendeteset, kedden a fájdalmasat, szerdán az örvendeteset, csütörtökön az oltáriszentségét és a világosság olvasóját is, pénteken a fájdalmasat, és szombaton az örvendeteset. Ez a mai világ lelkiekben szegény, és mindenki csak magára gondol. Nagyon szegény világnak kell eljönnie ahhoz, hogy a mai emberek rászoruljanak az imádságokra...

 

Lesz még ilyen nemzedék, mint a maguké volt?

– Már más a világ. Mi nagyon jó nevelést kaptunk a szüleinktől. Ha vendég jött a házhoz, meg kellett várnunk, hogy az asztalról először a vendég fogyasszon, s csak utána mi. Illemre, szerénységre tanítottak. Ruhánk se volt annyi: volt egy nagyünneplő, melyet csak nagyobb ünnepre vettünk fel, vasárnapi ruhánk is volt, és a viselős, a hétköznapi.

Miben másak a mai lányok?

– Nem vagyok kibékülve azzal, hogy házasság nélkül csak úgy összeállnak. Fontosnak tartom az Isten színe előtti esküt. Gyermekeim, unokáim meg vannak esküdve. A keresztelő, áldozás, bérmálkozás, házasság régen nagyon fontos volt. A mi családunk ezt még betartja. Ám a mai fiatalok már nem tartják fontosnak. Régen az újszülött babákat is születésük után 3-4 hétre megkereszteltették, most meg 3-4 hónapot is várnak vele. Régen ki se mehetett a fiatalasszony a házból, míg meg nem keresztelték a kisbabát. Mikor megkeresztelték, akkor már kivihette az udvarra és a faluba sétálni. A gyónást is fontos volt elvégezni, pláne nagy ünnepekre. Úgy tartják, hogy ha kilencszer gyónunk és áldozunk a hónap első péntekjén, akkor szentségek nélkül nem múlunk ki a világból. 

Hogyan találta meg élete párját?

– A szüleim nem szóltak bele, kit választok. Volt Ceredről egy legény, akivel meg voltam elégedve, de az államhatár elválasztott minket. Hat évig leveleztünk, aztán abbamaradt. Utána már nem mentem ilyen messze, csak egy kerítés választott el a férjemtől, mivel szomszédok voltunk. A kertben, a kerítés mentén végig-hosszig sétáltunk. Így udvarolt. Meg mulatságokba jártunk szülői kísérettel, de onnét is legkésőbb fél egykor már menni kellett haza. Csak a táncparketten lehettünk egymás közelében. Aztán már mikor komolyabbra fordult az udvarlás, kitűztük a lakodalmat. Az én időmben 18-22 év között mentek férjhez a lányok. Nem 30-40 éves korban szültek a nők. Mindennek megvan a maga ideje, a gyermekvállalásnak is.

 

„Olyan akartam lenni, mint az édesanyám"

 

Mit gondol, ma miért vállalnak később gyermeket a fiatalok?

– Nem igyekeznek, hogy család legyen, gyerek legyen. A régiek úgy tartották, hogy a gyerek Isten áldása. Ma egy-két gyereket terveznek be, és azzal kész. Mi kilencen voltunk testvérek. Már csak hárman vagyunk, de köztünk harag, viszály sosem volt. Mindig ott segítettünk egymásnak, ahol tudtunk, de a kapálásban a legtöbbet. Régen a családok együtt éltek, egymást segítették. Az én édesanyám is a szomszédban lakott, a gyerekeket ráhagytam, míg én mentem a JRD-be (szövetkezetbe) dolgozni. Voltak állataink – csirkék, disznók, libák, kacsák, nyulak, tehén –, azokat reggel és este el kellett látni, utána jött a házimunka. Régen nem egy gombnyomásra működött a sütés, főzés, mosás, takarítás. Éppen elég dolga volt az asszonynak a család mellett.

Mit szól az apasági szabadsághoz?

– Régen a férfiak nem pólyázták, tisztába se tették a babákat. Az egyik unokámnak nemrég született kisfia. Meglepődtem, mikor láttam, hogy férfi létére ő cserélte ki a baba pelenkáját. Az én időmben a férfinak más munkája volt, mint a pelenkacsere. Az asszony dolga volt, hogy ellássa a gyermeket. Az én időmben szabadságot se adtak az édesanyáknak, nem úgy, mint most, három évet. Nekem édesanyám volt a segítségem. Két gyermekem van, Tibor és Ágnes. Mindig jól elvoltak a nagymamával. Én is olyan akartam lenni, mint az édesanyám volt. Szerettem az unokáimmal lenni. Zoltán unokám nálam tanult meg járni. Imádkozni tanítottam őket, versekre, meséltem nekik, és a templomba is elvittem őket. 

Véleménye szerint jó az, ha a fiatalok külön élnek a szülőktől?

– Nem. Jobb, ha együtt vannak. Én a fiam családjával élek egy portán. Ha bármi probléma adódik, akkor tudunk egymáson segíteni. 

– Mit gondol, mivel tud a legjobban segíteni?

– A Jézus szíve olvasóját minden nap elmondom a családomért. Volt olyan is, mikor a gyerekek kicsik voltak, hogy kimentem a kertbe imádkozni, hogy senki ne zavarjon. A böjti időszakban pedig a keresztutat is mondom, szerdán és pénteken pedig böjtöt tartok, nem eszek húsos-zsíros ételt. Itt, Tajtiban a falu szeret a templomba járni. Az idősebbek imádkozni is összejárnak. Ám a fiatal generáció azt mondja, hogy minek, nincs rá idő… Nem jól gondolkodnak. Régen több volt a dolog, és mégis elértünk a templomba. Régen, míg a határ nem választott el minket, Ceredre jártunk misére, mert az közvetlen Tajti mellett van. Ám a határzárás után minden megváltozott, ez is. Gyalog jártunk a három kilométerrel odébb eső Egyházasbástba, mert Tajtinak nem volt temploma. Esőben, hóban, sárban, de mindig ott voltunk. Aztán 2000-ben megépült a templomunk. 

Varga Henrietta • fotó: Schnelczer Zoltán

web-bannerek-hirlevel-01_4.jpg