Anyák és lányaik jelentkeztek felhívásunkra, hogy beszéljenek a kettejüket összefűző csodálatos kapcsolatról. Arról, hogy milyen szép, amikor anya és lánya mindenben támogatják egymást.
A sok hasonlóság mellett nagy különbségek is vannak az anyák nemzedéke és a mai lányok között. Például, hogy az anyák java része már a húszas évei elején szült – a nő feláldozta az életét, karrierjét a család oltárán. De nem is érezték áldozatnak, mert akkor ez így volt természetes. A szocializmus idején például nem is volt nagy választása a nőnek: egyetlen sín futott előtte, s mindenki ugyanarra a vonatra szállt fel.
Ma már több sín fut a láynyok előtt, kinyílt a világ, és a mai lányok egyre kevésbé várhatják el, hogy majd a férjük eltartja őket. (Rengeteg a válás, sőt, a mai fiatalok csak összecuccolnak, a férfiak nemigen akarnak nősülni.)
A lánynak tehát a 20-as és a 30-as évei között tanulnia, pályát választania, pályaívet elkezdenie kell. Mert aki kimarad, az lemarad. Ezért a mai lányok később szülnek, később alapítanak családot. Huszonévesen a tanulásnak, a karrierépítésnek élnek, világot látnak. A családi élet – talán, mert olyan komoly dolog, és érett gondolkodást igényel – áttolódik a harmincas éveikre.
Riportunkban kiderül, mennyire más életpálya-modellt fut be az anya és lánya. Három nagyon kedves és őszinte anya-lánya párossal beszélgettünk a mai lányokról és a régi anyákról.
Bálint Angelika (44) és lánya, Bálint Angelika (22) Szentpéterről
A faluban egyszerűen csak Angelikáknak hívják őket. Mindig aktívak, legyen az falunap vagy szüreti ünnepség szervezése. Szeretnek együtt kirándulni, színházba járni. Szívesen hordanak szép ruhákat, s ha fazonban nem is, színben gyakran öltöznek össze. A két Angelika nemcsak anya és lánya, hanem nagyon jó barátnők is. Sőt, ők azt is elmondhatják magukról, hogy már dolgoztak együtt: az anyuka a képviselőtestület tagja és a posta főnöknője, a lánya pedig nyaranta idénymunkában levélkihordó.
– A komáromi magyar gimnáziumban érettségiztem, majd felvettek a nyitrai főiskolára. Matematikatanár szerettem volna lenni – mondja Angelika, a mosolygós édesanya. – Közben szerelmes lettem, otthagytam az iskolát, és férjhez mentem. Egy évig kultúrfelelős voltam a falunkban, aztán édesanyám, aki akkoriban a komáromi posta alkalmazottja volt, beszervezett maga mellé, és évekig dolgoztam a pénzosztályon. Onnan mentem 22 évesen gyermekgondozási szabadságra. Éppen annyi idős voltam akkor, mint most a lányom. (Furcsa lenne, ha a lányom is 22 évesen szülne... Igazság szerint fiatalnak érzem magam a nagymamasághoz.) Angi születése után ismét állapotos lettem, és megszületett a fiam. Összesen három évig voltam otthon a két gyerekkel. Amikor a fiam kétéves múlt, a faluban megüresedett egy kézbesítői állás, és azonnal elfogadtam. Azóta a helyi postán dolgozom. Közben felépítkeztünk, közben cukrászkodtam is, hogy kiegészítsem a bevételünket.
A postán minden továbbképzésen helytálltam, és édesanyám halála után megpályáztam a postafőnöki állást. Kicsit sajnálom, hogy nem fejeztem be a főiskolát. Csak az vigasztal, hogy a lányomnak sikerült.
Az ifjabb Angelika sorsa így alakult
– Úgy gondoltam, nem követem anyukám példáját. Nem gimnáziumba jelentkeztem, hogy legyen a kezemben szakma is. Az érsekújvári kereskedelmi szakközépiskolába jártam. Mára már tudom, hogy a számok és a könyvelés távol állnak tőlem, de tapasztalatnak jó volt. Igazából anyu álmát valósítom meg, hiszen alsó tagozatos tanítónak tanulok a komáromi Selye János Egyetemen. Szeretnék tanítani. A táncoktatásban már ki is próbáltam magam: három évig zumbáztam, és tanítottam már modern táncot is, de a folklórban is otthon vagyok. A magánéletem jól alakul: három hónapja menyasszony vagyok. A kedvesem komáromi, asztalosként dolgozik. Egy barátunk hozott össze bennünket. A beszélgetéseket kávézás követte, aztán közös kirándulások – és két év után megkérte a kezem. Most az összeszokás „folyamatában“ vagyunk, lassan összeköltöztünk. Mindenekelőtt szeretném befejezni az egyetemet, egy kis karriert építeni, világot látni, hisz még bőven van időnk. A vonat megvár! Házasságot és gyereket egyelőre nem tervezünk. Azt vallom: annak is majd eljön egyszer az ideje.
Wágner Ivett (46) és Bordács Wágner Ivett (26) Komáromból
Nagyon jó kapcsolatban vannak, szinte mindenben egyetértenek. Ivi igazán tündéri kislány volt, akinek elég volt egyszer elmondani valamit, és szót fogadott. Ahogy felcseperedett, úgy „váltott“ az anya-lánya kapcsolat – a kis korkülönbségnek köszönhetően – szinte már-már barátnői viszonyra. A lány másfél éve férjhez ment, azóta a fiatalok a saját életüket élik. Anya és lánya napi szinten beszélnek. Minden szombaton találkoznak Irénkénél, az anyuka édesanyjánál, aki tyúkanyóként gyűjti maga köré lányait. A női asztalnál helye van a legidősebb lányunokájának is. A délelőtti közös kávézáson megtárgyalják, kivel mi történt a héten.
– Az ógyallai óvónőképzőben érettségiztem. Túl sokan végeztünk, gyerek meg kevés volt, hát nem tudtam elhelyezkedni – meséli Ivett, az anyuka a régi időkről. – Az érettségi után egy évvel férjhez mentem, és húszéves koromban megszületett a lányom. Két hónapos volt, amikor a nevelőnői továbbképzést befejeztem. Később a Komáromi járás iskoláiban dolgoztam nevelőnőként, a kislányom pedig bölcsődébe került. Végül a Komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Speciális Alapiskolában állandósítottak. Onnan mentem huszonnégy éves koromban gyermekgondozási szabadságra a kisfiammal. Utána még egy darabig ott dolgoztam, majd átmentem a Béke utcai óvodába. Itt tizenhárom évig óvónő, majd igazgatóhelyettes voltam. 25 éves pedagógiai munkám megbecsüléseképpen megkaptam az év pedagógusa címet a várostól. Erre büszke vagyok! A speciális iskolát annak idején nagyon megszerettem, ezért nemrégiben nagy fába vágtam a fejszémet: munka mellett elvégeztem a gyógypedagógia szakot a pozsonyi Comenius Egyetemen! A gyerekek nagyok voltak, hát úgy gondoltam, ennyit tehetek magamért.
Tavaly szeptembertől képesített gyógypedagógusként dolgozom a komáromi speciális alapiskolában. Az én életemben minden fordítva történt: először jött a családalapítás, aztán a karrier – és a továbbképzést is kipipálhatom. Bíztam bene, hogy az iskolát még az unokák érkezése előtt befejezem. Most már készen állok segíteni a fiataloknak – a babavárásban.
Bordács Wágner Ivett története
– A komáromi gimnáziumban érettségiztem, utána a Selye János Egyetemen tanultam. Nehezen döntöttem a folytatásról, végül az otthoni egyetemet választottam, mert nem szerettem volna elszakadni a családtól. Két éve magiszteri végzettségű közgazdász vagyok. Tizenkilenc éves voltam, amikor megismertem a páromat. Hét éve vagyunk együtt, ebből másfél éve házasok. Elrepült az idő. Majd háromnegyed évig nem találtam munkát. Végül sikerült révbe érnem: Dél-Komáromban dolgozom irodavezetőként egy energiai tanúsítványokkal foglalkozó vállalatnál. Most, hogy végre van munkám, egy ideig még dolgozni szeretnék. Harmincéves koromig jó lenne kicsit utazgatni. A rövid távú tervek között szerepel egy baba is, de csak később, kicsit később!
Vadkerti Erika (47) és Vadkerti Réka (24) Fűrről
Igazi, szeretetteljes anya-lánya kapcsolat az övék. A cserfes Réka támaszt talál határozott, jó humorú édesanyjában. Rengeteg kedves közös élményük és történetük van. Nagy ötletelők: Réka kitalálja, Erika megvalósítja a közös álmot. Gyakran meglepik egymást. Erika szívesen köt, horgolt fülbevalókat készít, de ötletes tortákat is süt. Réka sok „főzési fortélyt” ellesett az édesanyjától. Ha egy ékszer megtetszik nekik, mindjárt kettőt vásárolnak belőle: most is „egybeöltöztek” a fotózáshoz.
– Tizenkilenc évesen elvégeztem a középiskolát, azután munkába léptem – kezd a történetbe Erika. – Húszévesen férjhez mentem, huszonegy évesen megszületett az első gyermekem, Tibor, utána huszonhárom éves koromban megszületett Réka lányom. Mire a huszonnégy éves kort elértem (annyi most a lányom), nekem már két apró gyerekem volt!Természetesen akkor más idők jártak, mint mostanság. Én huszonnégy évesen, családanyaként fokozott felelősségtudattal éltem. Mi valahogy hamarabb felnőttünk, mint a mai lányok, akik ebben a korban még főiskolára járnak, és a fiatalok gondtalan életét élik. A baráti körünkben is ugyanez volt a leosztás: mindenhol gyors egymásutánban jött a két gyerek, beleértünk a szerepeinkbe. Miután letelt a gyermekgondozási szabadság, visszamentem dolgozni. Jöttek a napi gondok, ahogy az már lenni szokott.
Két gyerekemet elnézve, nekik abban a korukban születik meg majd az első gyerekük, amikor én már a harmadikat szültem: Balázs fiamat harminchárom évesen. Ma már az első babát is általában harminc fölött szülik.
Így vall magáról Réka
– Mindig tanulós gyerek voltam. Érsekújvárott érettségiztem a kereskedelmi szakközépiskolában, könyvelőnek tanultam ki. Ezután elkerültem Pozsonyba, ahol jelenleg a közgazdasági egyetem hallgatója vagyok. Huszonnégy éves vagyok, de még nem akarok gyereket. Talán, mert a mai férfiak nem olyanok, mint édesapám, aki már akkor komoly, megfontolt ember volt: tudott felelősséget vállalni. Mert családot tartani felelősség! Még annyi mindent szeretnék: tanulni, dolgozni, és majd utána gondolkozom a „babaprogramon”. A családról azt gondolom, hogy nehéz megtalálni azt a férfit, férjet, akit keresek. Apu után valahogy nem születtek igazi férfiak. Magasra tette a mércét! A tréfát félretéve: harminc éves koromig szeretnék gyereket szülni. Mert utána – látjuk az öcsém példáján! – már talán késő lesz. Nem akarok görbebottal menni a gyerekem szalagavatójára... Az öcsém, aki tíz évvel fiatalabb nálam, gyakran anyunak szólít. Szóval, azért gyakorolom az anyaszerepet, de még nem állok készen rá...
