Gyerekkorunkban mindig arra tanítottak bennünket, hogy szeressük és tiszteljük az állatokat. A kutya az ember leghűségesebb társa – mondogatták a szüleink ‒, de azért legyünk óvatosak is vele, mert bármennyire odaadó és jóravaló jószág is, attól még kutya marad. Ezt a tényt azóta sem felejtettem el, és elsőkézből tanultam meg, mennyire igaz.
Gyerekként a falunk összes kóborkutyusát, szerencsétlen, kidobott kis jószágát befogtam és hazavittem. Egy tömbházban éltünk, ahol nem maradhattak, de a szüleim mindig találtak új otthont az ebeknek. Az egyik kölyök a szomszédunknál kötött ki, s élete végéig boldog otthonra lelt, ahol mindig meglátogathattam. Én is kértem a szüleimet, hogy tartsuk meg az egyik hazavitt kutyust, de sajnos gyerekként nagyon allergiás voltam, s az ekcémámnak sem tett jót a kutyaszőr. A családunk addig nem fogadott örökbe kutyát, amíg kertes házba nem költöztünk. Csak azután érkezett meg hozzánk a menhelyről Rony, a golden retriver és cocker spániel keverék.
Fotó: Cséfalvay András
Ez a történet azonban nem róla szól, hanem a tágabb értelemben vett családi kutyánkkal megesett balesetről. Róla és a gyermekemről.
A fiam és a kutyák
Fogalmam sincs, mi az oka, de kisfiam sosem bízott igazán a kutyákban, kicsi kora óta tart tőlük. Egyedül Ronyt engedte közel magához, a többi eb, lehetett akármilyen szelíd, nem nyerte el a tetszését.
Legutóbb a barátainknál voltunk látogatóban, s megkértük őket, hogy a hatalmas, de annál cukibb bernáthegyit ne engedjék a hátsó udvarba, mert az ötéves kisfiunk fél tőle. Nagyon kedvesen eleget is tettek a kérésünknek. Nem bizonygatták, hogy márpedig a kutyus nem bánt, hanem fontosnak tartották, hogy a gyerek biztonságban érezze magát. Emlékszem, azon viccelődtünk, hogy a kutya az alacsony hátsó kerítést biztosan át tudná ugrani. Magunk sem gondoltuk, hogy egy óra múlva valóban ez történik majd.
A gyerekeink az udvaron játszottak, a kifiam épp a fára akasztott hintát szerette volna kipróbálni, amikor hirtelen felsikított. Ahogy odakaptuk a fejünket, láttuk, hogy a bernáthegyi rohan feléje.
Nagyon megijedtünk, a kutya azonban nem tett semmit. Lefékezett a fiam előtt, oldalra csapta a nagy, buksi fejét, kinyújtotta a nyelvét, és farkcsóválva tudatta a kisfiammal, hogy tőle bizony nem kell félni. Átöleltem a reszkető fiamat, és lassan odavezettem a kutyához, hogy megsimogassa. A bernáthegyi, mintha érzékelte volna a pillanat fontosságát, mozdulatlanul hagyta, hogy óvatosan hozzáérjünk. Úgy tűnt, ő is azt szeretné, hogy a kisfiam legyőzze a félelmét.
Az a bizonyos szombati nap
A férjem gyakran dolgozik hétvégén is, tehát amikor éppen szabadnapos, azt igyekszünk mindig aktívan együtt tölteni. Sokszor szánjuk ezeket a napokat a nagyszülőkre vagy a barátainkra, de azon a szombaton csak négyesben szerettünkvolna lenni. A férjem, aki nagy hobbihorgász, elhatározta, hogy a fiunkat is megtanítja a horgászás minden csínjára-bínjára.
Korán reggel elautóztunk egészen a Vág folyóig. Csodás nap volt. Élveztük a csendet és az együttlétet. A kislányom összeszedte a parton fellelhető összes kagylót, miközben a fiam percenkét húzta ki a horgászbotját a vízből, hátha fogott valamit. Persze ilyen tempóban esélye sem volt a halnak horogra akadni, de nem is ez volt a lényeg, hanem az együtt töltött idő. Végül üres kézzel távoztunk, már ha nem számítjuk azt a rengeteg kagylót, amit találtunk.
Nem harap, csak megkóstol
Helyszűke miatt a horgászfelszerelést nem otthon, hanem a nagyszülők fészerében tároljuk. Most is odavittük. Náluk is van kutya, egy játékos labrador, aki szeret ugrálni. A lányom imádja a jószágot, de a fiam retteg tőle. A kutya sohasem bántott senkit, még a tolvajt is beengedné a házba ‒ ennek ellenére muszáj addig elzárva tartani, amíg kisfiam az udvaron játszik. Többször próbáltam már megbarátkoztatni vele, és néha meg is simogatta, de egyedül sosem megy a közelébe. Talán nem is baj, mindig jobb félni, mint megijedni. Fél óra múlva tanultam meg ezt csak igazán.
Az eset
Mikor végre kipakoltuk a rengeteg horgászholmit az autóból, átmentünk a szomszédos házba, ahol a gyerekek dédapja él. Náluk egy kis keverék kutyus van. Folyton ficánkol, és mindenkitől simogatást követel, de csak akkor, amikor ő szeretné. Nem túl nagy, mégis a derekam magasságáig képes felugrani. Olyan, mint egy ugró bolha. A gyerekek egész életükben ismerték őt, és ő is a gyerekeket. Sohasem volt vele gond, csak vigyázni kellett, hová lépünk, mert folyton láb alatt volt. Éppen ezért állok még most is értetlenül a történtek előtt.
Kinn beszélgettünk az udvaron egy padon ülve. A kislányom összevissza futkározott, a kisfiam azonban hazakívánkozott. Mondtam is neki, szóljon az apukájának, hogy induljunk. Felállt, s bement a nyári konyhába, ahol apja a nagymamájával beszélgetett. Fél perc múlva ki is jött onnan, és megállt a pad szélénél.
Csak azt láttam, ahogy ott áll és felém néz. Nem tett semmi mást. A kutya abban a pillanatban ugrott felé. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy a fiam ajka sikolyt formál. Azonnal felpattantam, hogy elérjem őt. Nem volt erőteljes harapás, de a fiam megijedt, és próbálta kiszabadítani a kezét. Ettől a kutya vérszemet kapott, és még jobban ráharapott. A fiam és én is felsikoltottunk. A hangzavarra kijött a férjem és az anyósom is. Én a fiamat téptem ki a kutya szorításából, a férjem és az anyja pedig a kutyával hadakozott, aki időközben teljesen bekattant.
Felkaptam a gyereket, és berohantam vele a házba. Elhúztam a kis kezét a sérülésről. Láttam az első harapás okozta fognyomokat, amelyek még nem szakították át a bőrt. De ott volt a másik seb is. Ekkor ért oda hozzánk a férjem és az anyósom, aki nővér. Pont ügyeletbe indult aznap. Mondta, hogy azonnal ki kell tisztítani a sebet, aztán irány a kórház.
A kórházban
Az anyósommal együtt mentünk be a kórházba, hogy azonnal ellássák a sérülést. Kértem a férjemet, hogy menjen be ő a fiunkkal, én addig kint vártam a nővérszobában a lányunkkal. Nem hittem, hogy elég erős tudok maradni, engem a kisebb „bibik” is ki tudnak borítani, nem beszélve arról, hogy ápolókként ők ketten sokkal tapasztaltabbak ilyen helyzetekben.
A nővérszobából is hallani lehetett, ahogy kisfiam sikít fájdalmában. Peroxiddal fertőtlenítették a sebeit. Én közben zokogtam. Nem is sejtettem, hogy csak ezután jön a neheze. A fertőtlenítés ugyanis nem volt elég.
Ki kellett takarítani a sebből a salakanyagokat, hogy ne maradjon benne semmiféle szennyeződés. Ezután dréncsövetszúrtak bele, ezen keresztül távozik a sebből a szivárgó genny és egyéb folyadék. Mikor mindezzel megvoltak, bekötözték a kezét.
Amikor bementem a kisfiamhoz, teljesen kikészülve feküdt az ágyon. A karomba vettem, és magammal vittem a nővérszobába, amíg a férjem a papírokra és a további teendőkre várt. Én addig leültem a kisfiammal egy kanapéra, ott dajkáltam őt, amíg a kimerültségtől álomba nem merült. Éreztem, hogy a teste lángol. A sokkhatástól, a fájdalomtól és a kimerültségtől belázasodott. Az orvos antibiotikumot és fájdalomcsillapítót írt fel, valamint elrendelte, hogy másnap okvetlenül vissza kell őt vinnünk.
Egy héten keresztül majdnem minden nap voltunk a kórházban. A sebeit folyamatosan tisztítani, a dréncsövet pedig cserélni kellett, nehogy elfertőződjön a sérülés. Időbe telt, míg teljesen begyógyult, de talán az, hogy a lelki seb is beforrjon, tovább fog tartani.
Szerencse a szerencsétlenségben
Bár megtörtént ez a baleset, én mégis két kezemet összeszorítva áldom az Urat, mert sokkal nagyobb baj is lehetett volna. Szerencsénk volt! Szerencsénk volt, mert a kutyus, aki megharapta, be volt oltva. Szerencsénk volt, mert a fiam pont két héttel az eset előtt kapta meg a tetanusz elleni védőoltást. Azért is szerencsénk volt, mert nem hajolt le kutyához, így nem az arca sérült meg, és a kutya nem harapott át sem eret, sem ideget. Egy azonban biztos: a fiam örök életében félt a kutyáktól, s ez már talán sosem fog változni.
S a tanulság az, hogy valóban jobb félni, mint megijedni.
