József Attila: A Dunánál
(részlet)

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

A középiskolai irodalom-tanárnőnk mesélte nekünk, hogy volt egyszer egy ember, aki szeretett volna egy olyan mondatot gravíroztatni a gyűrűjébe, amire ha ránéz, és szomorú, akkor kicsit javítsa fel a kedvét, ám ha túláradóan boldog, és szárnyakat növeszt, akkor azért ez a mondat emlékeztesse őt arra is, hogy az öröm és a siker nem állandó. El is ment egy kézműveshez, és a segítségét kérte, de az a fejét csóválta. Ám a férfi addig-addig kérlelte őt, míg a kézműves elvállta a feladatot. Néhány hét elteltével pedig elkészült a gyűrű, melybe ez a mondat került: Elmúlt. A férfi pedig olyannyira hálás volt, hogy a háromszorosát fizette a kézművesnek.

November első napjaiban mindannyian elérzékenyülünk egy kicsikét a múlandóság miatt. Szeretteinkre gondolunk, a temetőket járjuk, virágot teszünk az elhunytak sírjára, és gyertyát gyújtunk a holt lelkekért. Eszünkbe jut Szent Ágoston levele az elmúlásról, és könnybe lábad a szemünk. (A halál nem jelent semmit.// Csupán átmentem a másik oldalra. //Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy. // Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.”)

elmul.jpg

Imáinkat mormoljuk, miközben számon kérjük a jóistent. Miért vette el tőlünk szeretteinket? Miért ilyen hamar? Miért ilyen körülmények között? S ekkor, ami néha egészen távolinak tűnt az éltünkben – az elmúlás, a gyász, és a halál –, azok most mind egyszerre kopogtatnak az ajtónkon. Nem szégyen bevallani saját magunknak és másoknak sem, hogy fájdalomban élünk. Természetes, hogy hiányoznak nekünk azok, akiket elveszítettünk.

Pont ezek miatt a veszteségeink miatt az idei hosszú hétvégén hívjuk össze a családot, a rokonainkat és a barátokat. A halált, sajnos, egyikünk sem kerülheti el, ezért ezt a kis időt, amit addig a családdal tölthetünk, tegyük igazán emlékezetessé. Törődjünk az elmúlással, emlékezzünk együtt szeretteinkre, és legfőképp adjunk hálát azért, amink van. Hiszen minden múlandó: ahogy a jó, úgy a rossz is. Ez az élet természetes körforgása. Még ha ezt sokszor oly nehéz is elfogadni.

Derzsi Bernadett