Amikor sok évvel ezelőtt Ázsia partjait elérte egy gyilkos cunami, emberek százezrei haltak meg. Ezzel szemben számos bennszülött megmenekült – a mentőosztagok a fákon kuporogva találtak rájuk –, és sok állat is. Semmiféle mérőműszerük nem volt, ami a földrengést előre jelezte volna, sem riasztóberendezésük, semmi hasonló. Az mentette meg őket, hogy figyelni tudtak a természet jelzéseire, az intő jeleket jól értelmezték, és levonták belőlük a megfelelő következtetéseket. Tudták, hogy ha a tenger visszahúzódik onnan, ahol mindig hullámozni szokott, és az állatok eltűnnek, akkor nincs mire várni.
S talán még valami segíthetett nekik. Az ösztön? A megérzés? Vagy mint Hamlet mondja: „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes…”? Valószínűleg Klára is jobban tette volna, ha a megérzésére hallgat.
(© The World In Their Art / tumblr)
– Nyolc évvel ezelőtt nyolcéves kislányomat kórházba kellett vinnem, egy egyszerű kis műtétre. Előtte való éjjel szörnyű álmom volt. A beavatkozás nem sikerült, a kislányom majdnem meghalt, és hetekig lábadozott utána. Mennyivel jobban tettem volna, ha hallgatok az álmomra, és nem viszem be a lányomat a kórházba!
Van egy másik története is:
– A nagymamámnak is volt egy különös álma. Valaki csengetett nála a bejárati ajtón. Amikor kinyitotta, a bátyja állt a küszöbön. A bátyja, aki évek óta Kanadában élt. Nem szólt egy szót sem, csak intett a nagyinak, azután szertefoszlott az alakja. Pár nap múlva távirat jött, hogy a bátyja meghalt. Eljött hozzám elbúcsúzni, mondta a nagyi. Valahonnan az éterből fogtam a jelet, hogy meghalt. De nekem is volt a nagyival kapcsolatban egy megérzésem. Napok óta ő járt a fejemben. Szomorú voltam, és azon tűnődtem, hogy mennyire megöregedtünk. Még sírtam is ezen. Másnap reggel fogtam magam, és elutaztam a hozzá. Jól tettem, mert szegényke egész éjjel nem aludt. Rettenetes epegörcse volt, végül epehólyag-gyulladással került kórházba.
A modern ember elkényelmesedett, sokszor úgy véli, nincs szüksége bizonytalan sejtésekre. Már nem az életünk a tét: nem ugranak ránk kardfogú tigrisek sem éhes kannibálok, nem kell „megsejteni”, kitalálni, milyen idő lesz, mit fogunk enni holnap.
Intuíció, sejtés, figyelmeztetés
Hasonló esetek százszámra történnek. Előfordul, hogy valaki nem tudja rászánni magát, hogy ma elmenjen piláteszre, inkább futni megy helyette a parkba, és találkozik valakivel, aki élete nagy szerelme lesz. Megesik, hogy a turista korán reggel lecsapja az ébresztőóra csengőjét, elalszik, és lekési a vonatot, amely pedig kisiklik.
Első pillanatban nincs magyarázat ezekre az esetekre. A tudósok azonban azt állítják, hogy van. David Myers, a Hope College pszichológusa szerint a sejtések az agyféltekékkel függenek össze. A jobb agyféltekénk tökéletesen felfog mindent, ami körülöttünk történik, a bal azonban nem képes feldolgozni az összes információt. Az eredmény a rácsodálkozás: „Jé, én ezt előre tudtam…” Állítólag a dopamin nevű neurotranszmitternek (ingerületátvivő anyagnak) köszönhetjük, hogy a közelgő eseményt megérezzük, mert a dopamin megbízhatóan letapogatja az eseményt még azelőtt, mielőtt az megtörténik.
Tudományos kísérletek bizonyítják, hogy az érzelmek előbb „tudnak”, mint az értelem. Például van olyan eset, hogy az eszünk szerint helyesen cselekszünk, viszont belül valami azt kiáltja: Ne tedd! Ne menj oda! Gyere vissza! Fuss! A primitív törzsek tagjai hallgatnak az érzelmeik szavára – mi viszont az észt helyezzük minden fölé. Bennünk is össze szokott verekedni az érzelem és az értelem. Ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy „olyan furcsa érzésem van”...
A modern ember eltompult
A pszichológusok szerint az érzelmek és a sejtések között világos összefüggés fedezhető fel. Sajnos, a késői korokban éppen a megérzés képességét veszítettük el. Őseink a túlélésük érdekében rendkívüli érzékenységgel tapogatták le környezetüket, s a jelzések alapján tudták, mikor közeledik a vérszomjas szomszéd, a kegyetlenül hideg tél vagy a halált hozó pestis.
Agyunk szüntelen milliónyi híradást kap belsőnk működéséről, például arról, hogy vízhiányban szenvedünk, ezért szomjasak vagyunk. De nemcsak a belsőnkről, hanem a külvilágról is, sőt, az én és a nem én kapcsolatáról is számtalan információt kapunk. S agyunk az információk kilencvenkilenc százalékát tudat alatt dolgozza fel.
Manapság le vannak fojtva az érzékeink, az ízérzékelésünk is. A következő egyszerű kísérlet egyetlen hét alatt jelentősen növeli az érzékenységünket az ételek ízére.
A rizsdiéta hozzásegít bennünket ahhoz, hogy újra érezzük az ételek igazi ízét. A diéta abból áll, hogy reggelire elfogyasztunk ½ pohár sótlan főtt rizst. A tízórai 1/2 pohár aprított gyümölcs vagy zöldség, az ebéd ½ pohár sótlan főtt rizs, az uzsonna 1/2 pohár zöldség vagy gyümölcs, a vacsora 1/2 pohár sótlan főtt rizs. Inni bármit és bármennyit szabad, csak só ne legyen benne.
Három nap alatt 1 kilót fogyunk, mert távozik szervezetünkből a só által lekötött víz. A negyedik napon megszűnik az éhségérzet. Egy hét alatt megszabadulunk 2 kilótól, és újra érezni fogjuk minden étel eredeti ízét. Ízlelésünk – megszabadulva a túlsózott élelmiszerek átkától – teljes gazdagságában újjáéled.
