Dr. Fischer Eszter Berlinben élő magyar pszichológus, török és arab gyerekek által látogatott iskolákban dolgozik iskolapszichológusként. Nem szakította meg magyarországi kapcsolatait sem: a Szabad Iskolákért Alapítvány keretében tanácsadást tart mozaikcsaládban élők számára.
– Miért kezdett foglalkozni a mozaikcsaládokkal?
– Az ötlet onnan jött, hogy míg Németországban elég sok ismeretterjesztő irodalmat találtam erről, itthon viszont ez egy elhanyagolt terület. Úgy gondoltam, érdemes írni róla egy könyvet. Mert mifelénk ez a téma még mindig tabu. Valahogy még nem dőlt el, hogy a társadalom mit vár el ezektől a családoktól. Ha nem gondolkodunk el ezen, akkor mindenki azt hiszi: csak neki van baja az egésszel. Mert a családtagok sokszor bűntudattal küzdenek, személyes kudarcnak tekintik azt, ami pedig közös gond. Például hogy a házastárs gyerekével való kapcsolat felépítése többéves folyamat. Jóindulatú emberek tapasztalatlanságukban azt gondolják: szégyen az, ha pár hét után nem érzik közelállónak társuk gyerekét, nem szeretetet éreznek, hanem ingerültséget, és ez bűntudatot kelt bennük. Fontosnak tartom, hogy elfogadjuk, a gyerekkel való kapcsolat kiépítése lassú dolog, és semmiképpen sem a szülői szerep mintájára kellene kialakítani.
– Miért van az, hogy amiről nem szeretünk beszélni, arra inkább szavakat sem keresünk? Itt van például a mozaikcsalád tagjainak a megnevezése. A mostoha vagy a nevelőszülő szavak nem éppen hízelgőek.
– A régi „mostoha” tabun nem tudunk túllépni! Összeismerkedik egy férfi és egy nő, szerelmi kapcsolatra lépnek. Ha egyiküknek gyereke van, beindul a kényszer, hogy a kapcsolatot a gyerek oldaláról is megfogalmazzák. „Hallom, új apukád van” – mondják a gyereknek. Pedig nincs neki új apukája, megvan mindkét szülője, esetleg csak az anyja férjhez ment. De mije is neki ez az új férfi? Nem tudni, majd idővel kialakul. Az a nehéz a mozaikcsaládoknál, hogy az elején nem világosak a szerepek: nem egyértelmű, ki milyen szerepet tölthet be a másik életében.
Ám mindenki arra törekszik, hogy a jól ismert szerepek mintájára képzeljük el a dolgot. Tehát nem az anya szeretőjéről van szó, á dehogy, hanem új apukáról, aki, mivel nem vér szerinti, mostoha. Ám a népmesék világából ismert, hogy a „mostoha” szó a nem szeretetet jelenti -- ezért ettől menekülünk. Nem mostoha, nem új apuka vagy anyuka, hanem valami más.
– Gyakran tapasztalom, hogy a gyerek apunak, anyunak szólítja szülője új élettársát. Vagy inkább így követelik tőle?
– A szülő új társának apuzása és anyuzása a valóság meghamisítása -- és tükrözi azt a nyomást, hogy úgy kell tenni, mintha egy átlagos családról lenne szó. A gyereknek nem apja és nem anyja az új partner. Ha már valami mintákhoz közelítünk, akkor jobb, ha a mostohaszülő és gyerek viszonya a közeli rokoni kapcsolat mintájára alakul. A párunk odafigyelhet a gyerekünkre -- de például nem írja elő, mit tanuljon, mit sportoljon, hogyan öltözzön. Támogat a gyereknevelésben, de nem szól bele. Egy nagybácsi lehet ilyen: elviszi szánkázni a gyereket, rászól, hogy ne szaladjon le az úttestre, de nem mondja meg azt, hogy hány órára menjen haza. Az apunak és anyunak szólítás őszintetlenség, ráadásul nagyon megterheli a gyereket, mert lojalitás-konfliktusba löki.
– A gyerekek sokszor azért nem merik megkedvelni szülőjük új párját, mert úgy érzik: ezzel elárulják a másik szülőt. Ha tehát az új partnert apunak kell szólítani, akkor ez a gyereket megerősíti abban, hogy elárulja a saját apját. Ha nem kell apunak szólítani, hanem Jánosnak, akkor őbenne ez nem jelenti azt, hogyha Jánost szereti, akkor bántja az apját. Csak hát persze sokszor abba ütközünk bele, hogy a sértett elvált felek ki szeretnék szorítani a másikat a gyerek életéből. Pszichológusként kimondhatom: ez mindenkinek hátrányára szolgál. A gyereknek biztosan nem tesz jót, mert zavarja az identitását. A gyerek kevesebb időt tölt azontúl együtt a szülővel, mert nem minden elvált szülő akar, és tud foglalkozni a gyerekével -- de az embernek ismernie kell a gyökereit. Ki az én anyám, ki az apám: ezt akkor is tudni kell, ha soha nem is találkozik vele.
–Talán leghamarabb a pedagógusok érzik meg, hogy egyik-másik diákjuknak családi gondjai vannak…
– Én ezt a másik oldaláról közelíteném meg. A gyerekre azért megpróbálnak odafigyelni a felnőttek, hiszen arról már eleget hallhattak, hogy milyen nehéz elvált szülők gyerekének lenni. Ám ha létrejön egy új család, az úgynevezett mozaik- vagy patchwork-család, akkor abban mindenkinek meg kell találnia a helyét. Nem tesz jót az egyensúlynak, ha az egyik tagra úgy fókuszálunk, hogy közben a másik el van hanyagolva. Sokszor lehet látni, hogy a törést a legkevésbé önérvényesítő tag szenvedi meg. Például az a jóindulatú nő, aki megpróbál a férje kedvére tenni, s ezáltal túlterheli magát érzelmileg, miközben az ő jogos érdekeire a többiek nincsenek tekintettel. Nem könnyű dolog egy mozaikcsaládot felépíteni. Közhelyekkel szokás elintézni a dolgot: „Hiszen tudta, hogy gyereke van! A gyerek érdeke az első!” – szokás ilyenkor mondani. Igen, a nő tudta, hogy partnerének gyereke van, de nem biztos, hogy tisztában volt azzal, mit is jelent mindez. S egyáltalán nem jelenti azt, hogy neki ettől fogva érdek nélküli személlyé kell változnia.
Dr. Fischer Eszter pszichológus
– Ön szerint tehát elsősorban a nő kerül hátrányos helyzetbe?
-- Azért ezt így nem mondanám! Az kerül hátrányos helyzetbe, aki adott esetben legkevésbé tudja saját érdekeit képviselni. Nagyon sokszor a gyerek! Előfordul, hogy a felnőttek kíméletlenül átgázolnak rajta. Ahogy az is, hogy az új kapcsolatban élő szülő őrlődik és vergődik. De az sem ritka, ha valaki nagyon megértő és segítőkész, és ebből lesznek a bajok. Nem lehet egyértelműen kijelenteni, mi a tipikus.
– Tapasztalatai alapján hogyan látja: sejti-e a többség, mire vállalkozik?
– Egyértelműen kijelenthetem: senki nem sejti! Eleve senki nem számit arra a banalitásra, hogy az érzelmek nem irányíthatóak. Közhely, hogy a szerelem mindenen átsegít, tehát azt gondolhatják, hogy nem lehet semmi komolyabb probléma, ha szeretik egymást. Emellett kedves és rendes embernek látják magukat, aki szereti a gyerekeket. Ezen közhelyek miatt egyáltalán nem látják át előre a dolgokat! A legprivátabb élet mindennapjaiban jelentkeznek a problémák, méghozzá tömegesen. És attól, hogy ennyire nem számit rá senki, ez kudarcérzéssel, bűntudattal párosul. Haraggal a másik ellen vagy rosszabb esetben társa gyereke ellen, mert azt gondolja, hogy a gyerek különlegesen rossz tulajdonságai miatt vannak nehézségeik. Ez most úgy hangozhat, mintha nem is lenne a mozaikcsaládnál borzalmasabb valami, ami természetesen nem igaz! Nagyon jól működő mozaikcsaládok vannak, jól működő második kapcsolatok, csak semmi nem hullik az ölünkbe ingyen.
– Mennyire tartósak ezek a kapcsolatok?
– Statisztikában nem vagyok erős, de amennyire én tudom: a második házasságok még gyakrabban bomlanak fel, mint az elsők.
Sokáig az volt a benyomásom, hogy a hosszabb ideje együtt élő mozaikcsaládok már jól működnek, de sok kapcsolat megszakad, ha nem sikerül összeegyeztetni a gyerek és a párkapcsolat összhangját.
– Ki lehet-e mondani azt, ha a férfit vagy nőt idegesíti, zavarja partnere gyereke, ha nem kedveli, nem szereti túlságosan?
– Fordítva közelíteném meg a dolgot: el se induljunk azzal, hogy a társ gyerekét szeretni KELL. Tudomásul kell venni, hogy az a gyerek van, az a gyerek mindig is lesz, együtt kell vele élni, bele kell tudni kalkulálni az életükbe. Ez sok lemondással jár az első pillanattól kezdve! Nincs szabadon megtervezhető hétvége, nincsenek szabadon megtervezhető ünnepek, nincs az a romantikus elképzelés, hogy a partnerem életében én vagyok a legfontosabb. Nagyon-nagyon sok teherrel jár! És a szülőnek tudatosítania kell, hogy a társa mindezt csupán az ő kedvéért vállalja. Tulajdonképpen méltányolni kell azt, aki gyerekkel együtt elfogad egy másik embert. És ekkor elindulhat az elfogadás folyamata a gyerekkel. Tapintatosan és óvatosan meg kell tudni fogalmazni az igényt, hogy szükség van páros együttlétre is. Kimondható az is, hogy a gyerek gyakori ottléte megterhelő.
– Ám nehéz megtalálni az egyensúlyt! Én két szélsőséges viselkedéssel szoktam találkozni. A nők egy része rettenetesen igyekszik, próbálkozik, miközben magába fojtja az összes frusztrációt. Ki sem meri nyitni a száját egy picit sem, magában őrlődik, és szenved. Eszembe jut egy család, ahol az elvált férfi összeköltözött az élettársával és a férfi három gyereke minden hétvégét náluk töltött. A fiatal, tapasztalatlan élettárs ellátta a három gyereket. Egyetlen szabad perce nem maradt, miközben sem a gyerekek, sem a férj nem törődtek vele. A nő élete úgy zajlott, hogy hét közben a munkahelyén dolgozott rengeteget, hétvégén pedig otthon, miközben férje és annak gyerekei cselédként kezelték. A másik viselkedés: ha valamennyire már sikerült bevallani, hogy a gyerek megterhelő, akkor előfordulhat, hogy a gyerek igényein keresztülgázolnak. Találkoztam esetekkel, amikor a nők érzelmi alapon azt követelték: a férfi jóformán semmi időt nem töltsön a gyerekével. Egy fiatalasszonyt nagyon zavart, hogy a férje késő estig 14 éves fiával foglalkozik, őrá pedig nem figyel. Nagy együttérzéssel hallgattam, mígnem ki nem derült, hogy kéthetente csupán egyetlen ilyen este van, amikor a fiú együtt lehet az apjával.
-- Az új partner mellett a volt társ, a gyerek másik szülője is keményen bekavarhat a dolgok alakulásába…
– Talán az a legnehezebb, hogy a mozaikcsalád építésénél magunkkal cipeljük az előző kapcsolatok terhét is. Elindul egy rivalizálás – a túl engedékeny, de a túl erőszakos is rosszul járhat. Sokszor az új feleségek arról panaszkodnak, hogyha derék férjük segíti régi családját is, azok kihasználják őt, szinte minden kiégett villanykörte miatt ugrasztják. Ez nagy féltékenységet vált ki az új partnerből, válaszút elé állítja a férfit: döntse már el végre, hova is tartozik! Nem jó, ha ez harccá változik! Fontos rámutatni arra is, mennyire nehéz a férfiaknak a két gyerekcsoport közötti helyzete.
– Nem szoktunk belegondolni abba, hogy nem könnyű annak a férfinak, aki elkerül a gyerekeitől. Ráadásul ha egy gyerekes nőt vesz el, akkor át kell élnie azt, hogy idegen gyerekeknek nyújtja azt nap mint nap, amit a sajátjainak nem. Én mesét olvasok ennek a gyereknek, miközben az én gyerekemnek egy idegen férfi olvas? Vagy esetleg senki sem! Ez érzelmileg nagyon megterhelő helyzet. Ebből következhet akár az is, hogy a férfi leszakítja magát a gyerekeiről, és azt mondja: „Én már nem tartozom ide!” Amivel aztán nagy kárt okoz. Vagy úgy dönt, hogy érzelmileg nem megy bele az új gyerekekkel való kapcsolatba, mert azt árulásnak érzi. Ez dilemma, amivel nap mint nap együtt kell élni.
Egy biztos: ez sokkal nehezebb műfaj, mintsem az emberek általában gondolják. Nagy életművésznek kell lennie annak, aki ezt jól tudja csinálni!
– Meglátásom szerint hiába akar az egyik bármit is, ha a társa nem partner ebben!
-- A probléma még mélyebbről jön! Azt szoktam mondani: az érzelmi kérdések szándékkal nem befolyásolható dolgok. Szándékkal a viselkedést lehet befolyásolni, a helyzetet, a körülményeket, de az érzelmeket nem. Ezekben a kapcsolatokban gyakori szemrehányás, hogy „mert te nem szereted a gyereket”. A másik, a mostoha pedig rémülten bizonygatja, hogy szereti. Azt a vádat, hogy „nem szereted”, nem szabad megfogalmazni! A szeretet nem irányítható -- és nem is elvárható dolog. A körülmények alakításában kell a partner segítsége, de az érzések irányításában mindannyian tehetetlenek vagyunk. A vád és a védekezés is abszurd. Nem lehet számon kérni, hogy valaki szeresse a másikat.
– Mikor tudunk túllépni a probléma tabuizálásán?
– Ha sokat beszélünk róla! Egy fiatal nő panaszolta, hogy a mikor a barátjának megemlítette, hogy milyen nehezére esik ez a helyzet, a barátja szemrehányóan megintette: „Mit akarsz, hisz ez egy olyan helyes gyerek!” Pedig ő nem a gyerekre panaszkodott, hanem a helyzetre. És ezt sokan átélik! Bárkire lehet panaszkodni, apósra, anyósra, házastársa, saját gyerekre is, de mostohagyerekre nem. Ilyenkor jön a fentebb már leírt mondat: „Hiszen tudtad, hogy gyereke van!” Ez igaz, valóban tudta. De azért ez nem azt jelenti, hogy ettől fogva glóriás szentnek kell lenni! Én tabukat próbálok döntögetni! Azért is lett a könyvem címe Modern mostohák, mert ők nem árva gyerekeket nevelnek, hanem elvált szülővel lépnek kapcsolatba.
– Köszönöm a beszélgetést!
Bernád Emese
