Sok ember, ha sikertelen, vagy csupán az élete kis szeletével elégedett, morcosan hibáztatja a sorsot és a környezetét. Meg sem fordul a fejében, hogy felvegye az elébe dobott kesztyűt, és harcoljon. Álmaiért, céljaiért, egy teljesebb életért. Vannak kivételek.
Jarábik Gabriella, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatónője jó példa erre. Negyven éve, hogy megalapította a fókusz irodalmi színpadot.
(© ma7.sk)
– Annak idején, amikor leérettségiztem a lévai óvónőképzőben – kezdi Gabriella –, és helyszűke miatt nem vettek fel a Komenský Egyetem néprajz szakára, mérhetetlen csalódottság és düh volt bennem. Úgy éreztem: én arra születtem, hogy a hagyományok ápolásával szolgáljam a magyarságot. Ráadásul otthon, Csúzon esélyem sem volt, hogy állást találjak. Egy nap aztán a komáromi állomáson találkoztam két volt iskolatársammal, Kiss Katalinnal és Sárai Saroltával, akik Dunaszerdahelyre indultak állásnézőbe. Velük tartottam. És mindhárman szerencsével jártunk. Én egy csodaszép Duna menti faluban, Vajkán kaptam óvónői állást.
– És még abban az évben, 1970-ben megalapították a Fókusz Irodalmi Színpadot...
– Szerettem a kicsikkel lenni. Közben megjártam a szamárlétrát. Voltam igazgatónő, metodikus, tanfelügyelő. Miután befejeztem a főiskolát, átkerültem az iskolaügyre, később pedig a kulturális minisztériumba. S hogy miért is indítottuk el a Fókuszt? Sacival és Katival úgy gondoltuk, folytatni kellene a színjátszást, amit középiskolás korunkban annyira élveztünk. Igazság szerint hiányzott a színpad, és mivel mindig nyüzsgő, szervező emberke voltam, nem sokáig tétováztam.
A Dunaszerdahelyi Járási Népművelődési Központ munkatársai mindenben támogattak bennünket. Később ügyünkhöz többek közt csatlakozott Tóth László író, Kanovits György újságíró, Kuczmann András tanár is.
– Alig telt el egy esztendő, és az Erőlködés című oratóriummal megnyerték a Jókai Napok nagydíját. Majd jött tíz, elismerésekben, díjakban gazdag év. Aztán hirtelen, a siker csúcsán feloszlottak. Mi volt a háttérben?
– Férjhez mentem, megszülettek kétpetéjű ikerfiaim, Imre és Balázs, és a többiek is rendre családot alapítottak. Egyre nehezebb volt egyeztetni. A férjem, Jarábik Imre zenei munkatársként gyakran részt vett a próbákon, hát egyre nagyobb gondot okozott, kire bízzuk a gyerekeket. Közben azt is látni lehetett, hogy az irodalmi színpadi mozgalom kifullad. Mi is éreztük, hogy többet, jobbat már nem tudunk adni. Ezért úgy döntöttünk, hogy méltó módon, a csúcson hagyjuk abba. Végül egy nagy sikerű zenés vígjátékkal a Handabasával lezártuk életünknek ezt a fejezetét.
Jarábik Gabriella
– Nem sokáig ült tétlenül, szinte azonnal belefogott a kis Fókusz elindításába.
– Igen, mert a fiaimat is a színpad felé akartam terelgetni. Életemben először (és utoljára) elmentem toborozni. A következő próbán majd hetven gyerek tolongott a színpadon. Egy hónap után lemorzsolódtak harmincra, csak az igazán elhivatottak maradtak. Aztán a kicsi gyerekekből nagy gyerekek lettek, és a kezdeti mesedaraboktól eljutottunk a komoly, elgondolkodtató előadásokig (Örkény Bevégezetlen ragozása vagy Orwell Állatfarmja). A kiscsoportból diákszínpad lett, de csak jöttek a jelentkezők a kiscsoportba... Megpróbáltam a lehetetlent: folyamatosan két csoporttal dolgozni. Óriási és kimondhatatlanul fárasztó munka volt. Hat év után kénytelen-kelletlen búcsút vettem a diákszínjátszóktól. Most már nyolcadik éve csak a gyermekszínjátszókkal foglalkozom. Jól döntöttem.
– Nem fárasztó tizenvalahány kiskamasszal együttműködni?
– Nem. Ha valaki nem hatalmi pozícióból viszonyul hozzájuk, akkor meg tudjuk találni a közös hangot. Én hagyom őket kibontakozni.
Tehetségesek, hihetetlenül kreatívak. Engem rendkívüli módon feltölt a közös gondolkodás. Mert attól, hogy én vagyok a dramaturg, a rendező – a színjátszás még csapatmunka.
– Negyven év. Rengeteg bemutató, sikerek, díjak – ez az, ami látszik. Közben pedig viaskodott a próbahelyért, a finanszírozásért, a kultúra elismertetéséért. Soha nem fáradt bele?
– Dehogynem. Többször is éreztem, hogy elfogyott az erőm. De nem abban láttam a megoldást, hogy „leteszem a lantot”. Az idősebbik fiam, Imre súlyos autóbalesete után kimondtam, hogy vége. Ennyi volt. De az akkori gimis csoport, Veszprémi Judittal az élen egy emberként mellém állt. Bátorítottak, biztattak, marasztaltak.
– És maradt. Mint ahogyan a munkahelyén, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában is nem mindennapi nehézségekkel kellett megküzdenie, hogy a semmiből teremtse meg Pozsony közepén a magyarság múltjának-jelenének emlékházát.
– Jövőre lesz egy évtizede, hogy papíron megszületett a magyar nemzetiségi múzeum. Annak idején senki sem akarta elvállalni az igazgatói posztot, hiszen egy intézményt beindítani nem egyszerű. Először kialakult a dokumentációs osztály, majd egy év sem telt bele, s már munkatársakat toboroztunk. Nagy szerencse, hogy sikerült megkapni a pozsonyi vár tövében lévő Brämer-kúriát, ahol Magyarok Szlovákiában címmel állandó kiállítás várja a látogatókat. Az épületben lehetőségünk van időszakos kiállítások rendezésére is. Tematikai kiállításainkat idén a rozsnyói bányászmúzeum vándorkiállításával indítottuk. Májusban pedig a gömöri tájegység múltját, hagyományait, az ottani céhek, kézművesek munkásságát bemutató átfogó kiállítás megnyitását tervezzük. Célunk, hogy a magyarlakta tájegységeket külön is bemutassuk. Feladat van bőven. A magyar szellemi múlttal büszkélkedő két irodalmi emlékhely gondozása is a mi feladatunk. Nagy munka áll mögöttünk.
– Nem lehet könnyű mindennek megfelelni!
– Bizony nem, hiszen mindkettő felújításra szorult. Az alsósztregovai Madách-kastély felújítására, ahol az oroszlánbarlangként is ismert dolgozószoba található, hat év után szereztünk pénzt. Most az átépítési terv elfogadására várunk. Az irodalmi múzeum mellett szeretnénk konferenciatermet, előadótermet és kávéházat is működtetni, az egyik szárnyban pedig vendégszobák kialakítását tervezzük. Munkánkat a helybéliekkel is el kellett fogadtatni, mert ki gondolná, hogy Madách Imre szülőfalujában csupán egyetlen ember, a kolléganőnk beszéli a magyar nyelvet. A másik ránk bízott emlékhelyen, a szklabonyai Mikszáth-emlékháznál is ugyanez a helyzet. Ez a felújítása óta állandó jelleggel nyitva tart.
– Család, munka, irodalmi színpad... Hogy lehet mindezt győzni?
– Segítséggel. Szerencsére sokaktól kaptam. Ha nem állna mellettem harminckilenc éve egy olyan férj, aki velem együtt gondolkodik, és úgy tud a társam lenni, hogy közben mérhetetlen szabadságot ad, akkor nagy valószínűséggel nem tarthatnék itt. Hiszen ha kacskaringós utakon is, de megvalósítottam azt, amit csitri lányként elterveztem
