Európa egy-két évtizede hatalmas problémával küzd: a nők nem szülnek. A népesség csökken, és a statisztikák azzal riogatnak, hogy ha a mi korosztályunk megöregszik, nem lesz, aki eltartson bennünket.
Nálunk egy családban az egy-két gyermek az általános, ez pedig a népességszaporulat szempontjából vajmi kevés. S hogy mi ennek az oka? „Természetesen“ a nő – hallani gyakran. Mert a nő nem tesz eleget természet adta kötelességének, mert férfi akar lenni, mert karrierista – de legfőképpen, mert lusta és önző!
Bezzeg régen! Milyen jó volt! Mennyi gyereket szültek a boldog asszonyok! Ez volt dédanyáink életének nagy öröme. Más nem is nagyon lehetett, hiszen nem dolgozhattak. Nem tanulhattak, nem próbálhatták ki képességeiket, nem mutathatták meg, milyen tehetségesek. Más szempontokból viszont mégis szerencsésebbek voltak tőlünk. Nagy családban éltek, nagymamákkal, testvérekkel, azoknak gyerekeivel körülvéve. Igaz, hogy otthon voltak, mégsem voltak egyedül, hiszen a kisgyermeken kívül volt kihez szólniuk.
A gyermekeket közösen nevelték, közösen főztek, takarítottak, és ha mégsem, akkor elosztották egymás között a tennivalókat. Estefelé a szomszédasszonyokkal pletykálkodtak, akik hasonló gondokkal küszködtek, mint ők. A férjük is (többnyire) hozzájuk érkezett haza a földekről vagy a hivatalból. És még valami a népességszaporulat mellett szólt: dédanyáinknak fogalmuk sem volt arról, hogyan védekezzenek. Ha jött a gyerek, nem volt mit tenni: szülni kellett, akár tízszer-tizenkétszer is.
Anyáinkkal már más volt a helyzet. (Talán ők jártak a legrosszabbul.) Kivívták maguknak az emancipációt – úgyhogy kétszer annyi munka zúdult a nyakukba. Dolgozhattak, szülhettek, és kiszolgálhatták a férfiakat. Mert kiderült, hogy minden női munka: a gyereknevelés, a mosogatás, a porszívózás és minden más. Regényeket lehetne írni az ötvenes-hatvanas évekbeli nőkről, akik miután hullafáradtan hazaértek a munkából, elkezdték a „második műszakot“.
Ünnepelt színésznőkről, akik az előadás után, éjjel tizenegykor nekiláttak mosogatni. Nagy szaktekintélynek örvendő orvosnőkről, akik ha többnapos konferenciára utaztak, előre kikészítették a polcra a gyerekek és a férj az alsóneműit, a hűtőszekrénybe pedig az ételt, hogy csak melegíteni kelljen.
Mérnöknőkről, akik az üléseken kávét szolgáltak fel férfi kollégáiknak (hiszen ez női munka!) – aztán rohantak az óvodába a gyerekekért. És nőkről, akik úgy érezték, mindent megtettek – mégis megcsalták, otthagyták őket. Anyáink dolgoztak, dolgoztak és dolgoztak: jóformán a semmiért. Sorsukat azonban, ha volt elég bátorságuk, már maguk is meghatározhatták.
A mai nő tanult édesanyja hibáiból. Valóra akarja váltani az álmait. És nem akarja fél életét a konyhában leélni, nem akar teljesen kimerülni, s ha mégis így alakul az élete, nem hiszi, hogy mindehhez mosolyognia kell.
A mai fiatal nők helyzete – habár sok szempontból sokkal jobb, mint anyáinké – egyáltalán nem egyszerű. Az elvárások rendkívül stresszelőek. Elsősorban nézzen ki jól. Legyen sportos. Nem árt, ha főiskolai végzettséggel rendelkezik, de legalábbis érettségizzen, tudjon nyelveket. Csináljon karriert, legyen pénze, autója, önálló élete. És – szüljön gyerekeket. Ne egyet vagy kettőt, hanem legalább hármat, mert csak akkor növekedik a népesség.
Csak arról nem szól a fáma, hogy mikor és miből. A mai társadalom, miközben unszolja a nőket a gyerekszülésre, egyáltalán nem anya- és gyermekközpontú. Persze, a nő feladhatná saját magát. Szülhetne három-négy gyereket, vállalhatná, hogy teljesen kiesik a munkából, és anyagilag egy életre kiszolgáltatottá válik. Nem véletlen, hogy a mai nő ezt már nem akarja. Bár igazából nincs választása, hiszen a biztonsága megszűnt: nincs rá semmi garancia, hogy a férje egy életre mellette marad. (Majd minden harmadik házasság válással végződik.) Ha pedig nem maradnak együtt, akkor a következő években általában a nőnek kell előteremtenie a kenyérre valót, és felnevelni a gyerekeket.
Kezdjük talán rögtön azzal, hogy egy kismamának Szlovákiában hány euróból kell(ene) megélnie. Mennyire taksálja az állam az anyaságot. Pedig a kismamák reggeltől estig dolgoznak, éppúgy, mint az apukák – legföljebb az ő munkájuk nem annyira látványos. Miért van az, hogy a férfiak nyolc-tíz óra munkáért fizetést kapnak, a nők pedig huszonnégy órai készültségre szinte semennyit? Vagy az anyaság nem válik a társadalom hasznára? Nem eléggé kifizetődő?
Az anyaségiból a nő megveheti a pelenkát, és ha nem szoptat, majdnem a bébitápszert is. A kérdés már csak az: miből veszi meg a többit? Tud-e költeni a kismama saját magára? El tud-e menni fodrászhoz, kozmetikushoz, hogy „versenyképes“ tudjon maradni a többi nővel, aki körülveszi a férjét?
Mert manapság egyre gyakoribb, hogy az apukának szeretője is van a böfiszagú feleség mellett. (Gondoljunk bele: hány ilyen férjet ismerünk?) Ezért a mai feleség számára létfontosságú, hogy ő is bomba nő tudjon maradni. Ehhez viszont pénz kell. Ezt pedig a férjtől (partnertől) kell kérnie, aki vagy ad pénzt „a semmiségekre“, vagy nem ad. De a megalázó szájhúzogatást vagy megjegyzéseket a nő legtöbbször nem ússza meg.
Meggyőződésem, hogy hazánkban csak azok a nők tudják magukat jól érezni a gyermekgondozás idején, akiknek felelősségteljes, szeretetteljes hozzáállású, vagy másképpen: családközpontú férjük van. Természetesen vannak ilyen férfiak. Besegítenek a háztartásban, pelenkáznak, helyeslik, ha a feleségük néha „kikapcsolódik“ baba nélkül. És hazahozza a pénzt, nem dugja el külön, titkos számlákra.
Nálunk az átlagbér nagyon alacsony. A magyarlakta, kevésbé iparosodott vidékeken különösen. Ebből meg a gyermekgondozási segélyből, főleg, ha lakásra is spórolnak – hiszen a Szlovákiában a fiatal házasokat támogató kölcsönök nevetségesek –, nehezen tud kijönni egy kis család. Szilvi például ezért nem szül még egy gyereket. Pedig ha valaki, ő aztán mindig nagy családról álmodott! A kis Katica már négyéves, jó lenne egy testvérke, Szilviék azonban másfél szobás lakásban élnek. És Szilvi nemrég állást kapott, jó fizetéssel. Nem akarja feladni. És nem is adhatja fel. Másfél szobás lakásba ugyanis nem lehet még egy gyereket szülni.
De vajon hány családra jellemző, hogy a férfi nem adja haza a fizetését? Él, mint Marci Hevesen, a felesége meg kínlódik a négyezer koronából! Katit például a gyermekgondozás idején szabályosan fogva tartotta a férje: nem engedte fodrászhoz (lenőtt hajjal járkált), lánykori ruháiban járt – mert mindez pénzbe kerül. Az ő pénzébe. Katinak még a háztartásra is „kérnie“ kellett, mert a férjének nem jutott eszébe, hogy enni is kell. És azt is meg kell említeni, hogy azok a férfiak, akik verik a feleségüket, az első pofont gyakran a terhesség alatt adják.
Aztán beszélni kell arról is, hogy rengeteg anyukának manapság nincs meg a biztonságos lelki háttere. Azokra a „családokra“ gondolunk, amelyekben a fiatalok különböző megfontolásokból nem házasodtak össze. Zsuzsiék például a pénz miatt nem keltek egybe. Mert ha nincs papír, nagyobb a támogatás! Az állam a különélőket – és nem a családokat támogatja. Úgyhogy Zsuzsi együtt él Petivel, Peti szüleinek átalakított házrészében. A kicsi már ötéves. Az idők és érzelmek változnak – Peti már nem akarja feleségül venni Zsuzsit. Zsuzsi pedig rájött, hogy nincs semmije, se munkája, se lakása, se diplomája, se férje – „csak“ egy gyereke. Hogy akar-e még gyereket szülni? Nem valószínű.
A kismamák nehézségeinek sora ezzel egyáltalán nem fejeződött be. Nem beszéltünk a szülést követő depresszióról, a bezártság érzéséről. A babakocsikkal való közlekedés lehetetlenségéről. A művészekről, a sportolókról vagy a vezető állást betöltő nőkről, akiknek rendkívül nehéz „kimaradni“, majd „visszarázódni“ a munkába. Később meg a gyermekmegőrzés gondjairól.
Természetesen minden nehézséget érdemes vállalni egy gyermek szeretetéért. Mert az anyaság érzésénél semmi sem csodálatosabb. Mégis minden ellene dolgozik.
A világ úgy tesz, mintha a nő szabadon választhatna – pedig egyáltalán nincs választása. Ha szül, a kiszolgáltatottságot választja, legalábbis évek hosszú sorára. (Hacsak nem áll mellette vállvetve a férje, hacsak nem keres eleget a férje. De ma már semmi nem tart örökké. A házasságok sem, így a nő nem lehet biztos abban, hogy egy-két év múlva nem hagyják-e magára.) Ezért nem kell elítélni azokat a fiatal nőket, akik csak egy gyermeket szülnek. Vagy egyet sem.
Ha az állam azt akarja, hogy a népesség növekedjék, akkor ideje elgondolkodni afölött, mennyire becsüljük meg a nőket – és az anyaságot. És ideje a hozzáálláson változtatni. Mint teljes jogú embernek, a nőnek is joga van döntenie saját életéről. Arról, hogy akar-e és mikor akar szülni, a gyereknevelést választja-e, vagy inkább a karriert, esetleg mind a kettő mellett dönt. Sokat beszélünk arról, hogy csökken a gyerekvállalási kedv. Ennek egyik fő oka, hogy a nők mint életadók nem kapnak kellő elismerést és segítséget az államtól.
