Azt mondják ránk, nőkre, hogy gyorsan változik a hangulatunk. „Nagybőgésből a nagyröhögésbe.” Ismerős. Sőt! Visszafele is megy. Sokszor igazi ok sincs. Persze mindig van mire ráfogni. Egy film, egy fotó is képes előcsalni a könnyeinket. Én legtöbbször hagyom, hogy kimenjen, aminek ki kell. Sírás, nevetés, mindkettő… Mindegy.
Főleg azokban az időkben jó ez a felszabadulás, amikor nem egy, hanem egy egész csapat madár ül a vállunkra. Amikor minden túlfeszül. Jön az ünnep, névnap, szülinap, s készülnünk kellene. Nem (csak) a nagytakarításra értem ezt, vagyis igen. A nagytakarításra. Kívül-belül. Megtisztulásra, megújulásra, újrakezdésre.
(© Virgilio Guidi)
Csak ülünk és sírunk!
Ehelyett azonban egy vidám napon, amikor már a nap is besüt az ablakon, azon kapjuk magunkat, hogy ülünk és sírunk. A földbe döngölnek a külső események, a politikai és háborús hírek. Mostanában már nap mint nap. De földbe döngölnek a mindennapok is. Nem állhatunk le! Tele vagyunk feladattal, ránk vetülő elvárásokkal, határidőkkel, elvégzendőkkel, be- és leadandókkal, fizetendőkkel és sok-sok befejeznivalóval. Telnek a cetlik és post-itek, hosszú a lista, de kevés a pipa. Nincs a gondolatnak vége, az egyik a másikba fut.
Másoknak bezzeg kijött a lépés – érezzük, gondoljuk a posztokat nézegetve, meg hogy mi nem ünnepelünk, nem lazulunk. Mielőtt utálni kezdenénk mindent és mindenkit, valahonnan az égből, egy szájból, egy szövegből elénk kerül egy szó: HÁLA.
Kicsit elcsépeltnek tűnik a szó és jelentése is, és arra gondolunk: mit segít rajtunk a hála ezekben az időkben? Vajon jól csináljuk? Valóban hálásak vagyunk? Kitakaródzunk a sok cetliből? Megnézzük, megfogjuk, megérintjük, megpusziljuk azt, akiért vagy amiért hálásak lehetünk? Nehéz dolog. Főleg annak, aki alkatilag főleg csak a sötétet veszi észre. Nem látja a gyertyát, meggyújtani végképp nem jut eszébe.
Pedig az lenne az igazi ünnep. A gyertyagyújtás. Legyen az húsvét, búcsú, jeles ünnep, születésnap, vendégfogadó névnap vagy karácsony.
Álljunk meg, pihenjünk, vagy csak csináljunk mást, mint eddig minden nap. Lássuk meg a madarakat, a rügyeket és virágokat, a gyerekeket, az életet! És sírjunk! Vagy nevessünk! Vagy mindkettőt.
