Nem is tudom, hol kezdjem el a „mi” közös történetünket. (Aki régóta családra vágyik, annak a „mi” az Én+Te+picurt jelenti.) Az igazat megvallva, azt hittem, hogy a gyermekvállalás hipp-hoppra sikerül, hiszen minden barátnőmnek olyan könnyen összejött. 

A barátnők még ki se mondták, hogy „Vágjunk bele!”, s már babával a pocakban korzóztak a városban. Nekünk nem ment ilyen egyszerűen… Ám a végén sikerült. Kicsattantunk a boldogságtól. Minden rózsaszín volt körülöttünk. A 10. hétben jártunk, kontrollra mentünk. Meg se fordult a fejemben, hogy Bogyó a pocakomban bajban lehet. Pedig abban volt. Elküldtek a kórházba részletes UH-vizsgálatra. Szerdai nap volt, másnap ünnep, hosszú hétvége. Megmozgattunk mindent, hogy még aznap bevegyenek. Egy anya nem várhat egy percet sem, ha bajban van a gyermeke. „Nem mozog, nincs szívhang” – szólt hozzám az orvos. „Sajnálom.” Majd tapintatosan visszavonult. 

A testi seb hamar begyógyul, a lelki néha soha. Utána azt hittem, nekünk a párommal már nem lehet soha többé babánk! Utazgattunk ide-oda, sok közös estét töltöttünk együtt. Tavaszillatú március volt. Épp a városban jártam, a gyógyszertár mellett. Megálltam. Gondoltam, veszek egy terhességi tesztet. Hátha... Pedig megígértem, hogy nem fogok hazardírozni... Kibontottam, és nyertem. Két csík! Mit csináljak? Új esélyt kaptunk az égiektől. Alig mertem közölni a párommal. Nem vagyok jó titoktartásban, este kitettem eléje a tesztet. Nézegette, majd viccesen megkérdezte: „Akkor most nyertünk a lottón?” „Igen, de a főnyereményt már nem veszi el senki!” – szóltam vissza.

Orvosi vizsgálatok hada következett. Minden rendben. Majd gratulációk hada. Én éjszakánként még mindig felriadtam. Féltem. Találtam Pesten egy klinikát. Az UH-n minden rendben, a vérteszt eredményére várni kellett két hetet. Egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán kaptam tőlük egy fotót a 13 hetes pocaklakóról, még hűtőmágnest is készítettek róla (a mai napig a frizsiderajtón díszeleg). Olyan jó érzés látni! Tudtam, hogy jól érzi magát a pocakomban. Én pedig napról napra egyre rosszabbul voltam. Rosszullétek, fáradtság, érzékenység… Azt mondták, ne aggódjak, a reggeli rosszullétek a 16. hét után elmúlnak. Csak nekem nem reggeli rosszulléteim voltak, hanem egész naposak. Közben közölték, hogy minden bizonnyal kislány lesz. Honnan tudják ezt ilyen hamar megállapítani? Teljesen mindegy, mi annak örülünk, hogy Babóca egészséges. Egyre jobban kerekedtem, ám rosszulléteim a terhességem végéig kitartottak. Látni lehetett rajtam, hogy áldott állapotba kerültem. A terhes nőnek alapvetően mindenki ezt a négy kérdést teszi fel: 1. Hányadik hónapban jársz? 2. Mikorra vagy kiírva? 3. Tudjátok már a nemét? 

A 4. kérdés kétesélyes volt. Vagy arról faggattak, hogy vannak-e rosszulléteim, vagy azt tudakolták, hogy kívángatok-e. Nem vettem tehernek a kérdést, sugárzó mosollyal válaszoltam. Sorjáztak a további kérdések. És ha kisfiú lesz? Mit szeretnétek jobban? Istenem, hogy lehet ilyet kérdezni?! Ez nem kívánságműsor! 

babapocak.jpg

Egyre nehezebb volt a munkahelyemen helytállni. Pedagógus vagyok egy szakközépiskolában. Csupa fiút tanítok. Egy vérbeli úriember nem viselkedik olyan figyelmesen, mint ahogy ezek a suhancok viselkedtek velem szemben. Pedig gyakran szó nélkül kirohantam az órákról. A biztonság kedvéért mindig küldtek utánam valakit, hogy minden rendben van-e a tanárnővel. Minden áldott nap a fehér porcelánisten előtt fohászkodtam. Legyen már vége! Naponta többször is ott térdepeltem előtte. Mindent kihánytam, kivéve a vajas kenyeret. A doktor úr szerint a hányás jó dolog, mert az azt jelenti, hogy minden rendben folyik a pocakomban... Ezzel nem igazán értettem egyet, de ő biztosan tudja, hiszen doki. Aztán véget vetett a gyötrelmeimnek. Úgy gondolta, legjobb lesz nekem és a babának is, ha otthon pihenek. Erre a párom elvitt minket Szicíliába. Jót tett a klímaváltozás, kivirultam, büszkén hordtam a pocakomat. A sármos olasz pasik pedig szemüket összecsippentve méregettek. Az egyik étteremben még zenéltek is nekünk. Csodálatos volt! És főznöm sem kellett. (Otthon még a hűtőt se tudtam kinyitni. Volt olyan nap, mikor a házba se tudtam bemenni a konyhai szagok miatt. Szörnyű ezekre a napokra még visszagondolni is.) 

A rokonság hétről hétre a pocakomat vizslatta. Merthogy a pocak formája elárulja a baba nemét. Megállapították, hogy kisfiam lesz, mivel olyan előrenyúló hasam van, nem pedig szélesen elterülő. Azzal fokozták, hogy ha az édeset kívánom, akkor lányom lesz, ha pedig a savanyút, akkor kisfiam. Jaj, ne! Édesszájú voltam mindig, de most gondolni sem tudtam a színes fagyikra. A savanyúság sem ment le a torkomon. A népi kitalálónak még dolgoznia kell kicsit az elméleten. Ha a babának fütyije lesz, akkor fiú, ha nunija, akkor kislány, és slussz-passz! 

Hittem az UH-nak, de azért csak óvatosan vásároltuk a rózsaszín babakelengyét. Hátha téved a gép. Aztán jött a következő állomás. Mi legyen a neve? Stílusosan olyan keresztnevet próbáltunk keresni, ami egybecseng a vezetéknévvel. Elővettük a naptárt, és haladtunk napról napra, hétről hétre. Fruzsina, Veronika, Adél, Csenge, Anna, Dóra… Február 9. Abigél. Abigél, hm, ritka szép név. Kiböngésztem az eredetét. Egyébként már akkor szimpatikus volt, mikor Szabó Magda Abigéljét olvastam. Abigél jelentése: édesapja öröme. Na, ő igazán az (lesz)! Így ezt választottuk. Onnantól kezdve a pocaklakó az Abigél nevet viselte.

Közeledtünk a terhességem végéhez. Hogyan szüljek? Nálam a császár nem luxus volt. A doktor úr javasolta, hogy elkerüljük a kockázatot. Először nagyon megijedtem. Eszembe jutott az a fájdalmas nap, mikor az első pocaklakótól elválasztottak. Megállapították, hogy a szülést a 38. hétre kell betervezni, mert Abigél már türelmetlenül várakozik a kapunál. Az örömhírt szerdán közölték velem (igen, pont szerdán, azon a napon, amikor anno a terhességemet is megszakították, s amit pont ezért megutáltam!). Vasárnap szülünk. Hatalmas forróság öntött el, izzadt a kezem, mint aki vizsgára készül. „De, doktor úr, az 4 nap múlva lesz!” – szóltam vissza. „Na, kedves anyuci! Érezze jól magát, élvezze ki a hátralévő napokat, mert utána már nem a szíve alatt fogja hordani a gyermekét, hanem a szívéhez szorítva.” Megkérdeztem, mit tehetek és mit nem vasárnapig. Aztán eszembe jutott, hogy péntekre beterveztünk egy gasztroestet, hogy végigkóstoljam a francia konyha ínyencségeit. A doktor úr elmosolyodott, majd hozzátette: „Nyugodtan lakjon jól. Sőt, nekem is hozzon be egy kis maradékot.” 
 

„Úgy nézek a hasamon vízszintesen húzódó rövidke vágásra, mint egy tetoválásra, amit mindig is szerettem volna magamra varratni”

 

Rohamosan teltek a napok. Vasárnap reggel fél nyolcra kell bent lenni... A doktor úr itt lesz, és vár rám. Első voltam a sorban. Talán jobb is így, mert nem szeretek várakozni, stresszes leszek tőle. Pont ezért érek mindenhová késve. Most is késtünk kicsit. A párom idegesebb volt, mint én. Körülöttem vajúdó nők vártak a sorukra. Fájdalomkiáltásoktól zengett az osztály. Elgondolkodtam: belegondolt már valaki abba, milyen nehéz munka lehet megszületni? A szülés kapcsán mindenki az anyáról beszél, arról a pár órás szenvedésről, amit utána úgyis elfelejtünk. De mi történik a babával? Ő mit érezhet? Más világba csöppen, elválasztják az édesanyjától. Zajjal és zsivajjal van tele a füle, hirtelen meg kell tanulnia a tüdőcskéjével lélegezni… Aztán ott van a szülőszoba erős fénye, szinte vakít... 

Hirtelen beszólítottak. Bekísértek a vajúdószobába, hogy ott várakozzak, míg előkészítik nekem a terepet. Verejtékeztem, vagyis inkább csurgott rólam a víz. Majd betoltak a műtőbe. Jött az altatóorvos, rám nézett: „Maga zuhanyozott, vagy mitől ilyen vizes?” Remegve felnevettem, és próbáltam megmagyarázni, mitől olyan vizes a hátam. „Nagyon félek!” – szóltam. Az orvosom megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, jó kezekben vagyunk. Az asszisztensek próbáltak jobb kedvre deríteni. Viccelődtek velem az egész beavatkozás alatt, teljesen elvették az eszemet. A szüléshez bemosakodott az egyik kedves ismerősöm, aki ápoló a kórházban. Ott volt akkor is, mikor elveszítettük az első pocaklakót, és most is velem lesz, fogja majd a kezemet. 

És akkor elkezdődött. Egyfolytában figyelmeztettem körülöttem az orvosokat, hogy érzem a lábamat, nem zsibbadt el, szerintem még ne kezdjenek bele. Rám mosolyogtak, nyugodjak meg, már rég belekezdtek. Közben kérdezgették, mit érzek. Igazából semmit. Olyan volt, mintha valaki masszírozná a pocakomat. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt az egész. A párom alig felért a kávézóból, már szóltak neki, hogy bejöhet. Világra jött a kislányunk! Megmasszírozzák a pocakomat, aztán felcsendül a babasírás. Az érzéstelenítőktől kábán fel sem fogtam, hogy az én kislányom sír. Mikor megmutatták, csak annyit tudtam mondani, hogy milyen szép kislány. Azt hittem, hogy sokáig feküdtem a műtőasztalon, közben negyedórán belül megszületett a kislányunk. Az első kontaktust az édesapjával vette fel. A párom ott várt beöltözve, majd a kezébe adták a gyermeket. Nem tudom, mit érezhetett… Leírhatatlan csoda volt... Aztán megmosdatták a kicsit, felöltöztették, és vitték a többi csecsemőhöz. Engem pedig a folyosón várt életem szerelme. Akkor éreztem igazán, mennyire szeretem őt, és ezt az érzést viszontláttam az ő szemében is. Könnyes volt. 

Gyermekünk születése után minden megváltozott: ő apa lett, én anya... Pár nap elteltével értünk jött apa, összepakoltunk, és utaztunk haza. 
Innen datálódnak Abigéllel való kalandos napjaim. 
 

A néphit azt állítja, hogy meglátszik az anyán minden ételnek, gyümölcsnek az alakja, amit megkíván, vagy az állatok képe, amik meglepték. Ezért régen a várandós nők vigyáztak arra, hogy ne üssék meg magukat, mert az ütés anyajegy formájában a gyereken megmutatkozhat. Micsoda gondolat, szép gondolat, hogy jelet kapok az édesanyától, miután a köldökzsinór elszakadt

Írta Varga Henrietta, aki most kismama