Ebben a rovatunkban más országok életét tesszük nagyító alá. Most Csehországon van a sor, ahol régebben egy érdekes felmérést végeztek. Azt vizsgálták, hogy a nők mennyire elégedettek a házasságukkal. Az eredmény nem túl vidám.
Az online kérdőívre 2193 férjes asszony válaszolt. Kiderült, hogy közel 20 százalékuk legszívesebben azonnal elválna, 25 százalékuk pedig gyakran gondol a válásra. Az utóbbi években sokkal több nő adja be a válókeresetet, mint férfi. Feltehetjük hát a kérdést: Miért elégedetlenek a nők a házasságukkal? (Az eredményeket azért ismertetjük, mert nagymértékben vonatkoznak a mi viszonyainkra is.)
A kérdések
A kérdőív a következő kérdéseket tette fel: Ki gondozza a gyerekeket? Kinek a gondja a háztartás? Kivel és mivel töltené szívesen a szabadidejét? Szívesen szexel a férjével? Megcsalta-e a férjét? Miért marad együtt a férjével, ha nem boldog? Íme, a válaszok.
– Tizennégy éve vagyok férjnél. Van két gyönyörű gyerekem és olyan férjem, akit tizennégy éve irigyel minden barátnőm: megbízható, kiszámítható, felelősségteljes, jóképű, szereti a családját, tudja kezelni a mosógépet, a mosogatógépet és a mikrohullámú sütőt is... Igen, még most is nagyon szeretem a férjemet. Igazán. A munkám is érdekes, van egy csomó barátunk. Városban élünk, hiszen mindig városban akartam lakni, a hobbijaimra is marad időm. Semmi se hiányzik, úgy tűnik. Nem értem, hogy az utóbbi időben mégis miért vagyok olyan fáradt és kedvetlen. Gyakran gondolok arra, hogy változtatni kellene. Nagyot változtatni... Igen, néha a válás is eszembe jut.
Hasonló gondolatok kavarognak a 10-20 éve férjnél levő nők fejében. A kérdőívre válaszoló nők 81 százaléka azt mondja, hogy nem bontaná fel a házasságát, ugyanakkor nem állítják azt sem, hogy boldogok a házasságukban.
A mai harminc-negyven éves férjes asszonyok elégedetlenek, szomorúak, kimerültek és dühösek. Miért? Mi történik a lakások bezárt ajtaja mögött? Mi játszódik le a konyhákban, a nappalikban, a hálószobákban?
Pihenés? Csak a család nélkül
Elvégezte mára eső családanyai és feleségi kötelezettségeit. Maradt egy kis szabadideje. Hogyan töltené el? Egyedül! Ezt válaszolta a nők 31 százaléka – 669 asszony legszívesebben egyedül lenne szombaton és vasárnap. 24 százalékuk a férjével és a gyerekeivel töltené a hétvégét, 21 százalék a barátnőjével. A végeredmény: mindenki szeretne egy kicsit egyedül lenni, függetlenül attól, hogy öt éve vagy több évtizede él házasságban.
Egyedül lenni. Sok mindenről árulkodik ez a kívánság, elsősorban is nagyfokú fáradtságról. A házasság a nő számára kimerítő. Meglepő, hogy még ma is milyen sok család él a hagyományos munkamegosztás szerint, amelyben a háztartás, a gyereknevelés és a család működtetése a nő feladata. Azt hihetnénk, hogy manapság a házaspárok igazságosabban osztják el egymás között a tennivalókat, azaz a családvezetéssel kapcsolatos kötelezettségeket. A kérdőív rávilágított arra, hogy ez koránt sincs így: a mai családokban még mindig a patriarchális rendszer van érvényben. Vannak olyan házasságok is, amelyekben a férj azért több feladatot vállal, ha mosogatást, hússzeletelést nem is. Az asszony mégis elfárad, kifacsartnak érzi magát. Milyen állapotban vannak azok az asszonyok, akiknek a férje egyáltalán nem segít? Akiknek főzni, mosni, bevásárolni, hivatalosan ügyeket intézni, szülői értekezletre járni, villanykörtét becsavarni mindig maguknak kell?
A kérdőívben a nőknek több mint a kétharmada azt válaszolta, hogy náluk a háztartás és minden, ami ezzel összefügg, női munkának számít. Csak a válaszolók egynegyede mondta azt, hogy a munkákat fele-fele alapon osztják el. A frissen férjhez mentek vannak a legjobb helyzetben. Akik régebben kötöttek házasságot, ott már régen kiosztották a kártyákat. A nők hátrányára, természetesen. Rájuk érvényes az az íratlan törvény, hogy a pisis pelenka, a cumisüveg, az első fogacska és az első szerelem egyedül az anyára tartozik. Ha azonban a nevelésről és a továbbtanulásról van szó, a nők ezt már megbeszélik a férjjel – a családok 70 százalékában közösen döntik el, milyen irányt vegyen a gyerek jövője. Ebben a férjek már nagyon is részt vesznek (legalább valamiben). Kész bolondokháza lenne a családban, ha minden gyerekcsíny, remény és csalódás az asszony vállát nyomná. Ez már igazán válóok lenne.
Ne veszítse el saját magát
Azokban a családokban, amelyekben a családi problémák megoldásától kezdve a házimunkán keresztül egészen a gyereknevelésig mindent a nő végez, szinte törvényszerűen az asszony lesz az, aki végül beadja a válókeresetet. A családok 80 százalékában ez így is történik.
Nagyon magas arányban a nők kezdeményezik a válást azokban a házasságokban is, amelyekben az asszonynak maximálisan alkalmazkodnia kellett a férj életformájához, viselkedéséhez, gondolkodásmódjához. A nők eleinte ezt fel se fogják, mert az alkalmazkodás nem fájdalmas. Magától értetődően, szinte örömmel alkalmazkodnak párjukhoz. Ha a férfi nem akar esténként sétálni, akkor nem mennek ki. Ha nem szeret kirándulni hétvégén, akkor nem kirándulnak. A nők ugyanígy lemondanak arról, hogy befejezzék az egyetemet, föladják jól fizető, kellemes munkahelyüket, beleegyeznek, hogy ne vörösbort igyanak ebéd után, hanem fehéret, ne a kedvenc filmjüket nézzék este, hanem a focimérkőzést, stb. Észre se veszik, és elmaradnak életükből azok a dolgok, amelyeket szerettek. S mi az eredmény? Szenvednek. Minél több a lemondás, annál intenzívebb a szenvedés. Rosszkedvűek lesznek, és a rossz hangulat eluralkodik a házon.
A kérdőív azt is megmutatta, hogy a nők nagy része elfojtja saját vágyait, sokszor olyannyira, hogy elveszítik önmagukat. A negyvenéves korosztálynál ez 8 százalékot tesz ki, a fiataloknál csupán 4-et. A régebben férjhez ment nők egynegyede írta azt, hogy „nagymértékben” alkalmazkodnia kellett a férjéhez.
A pszichológusok szerint a nők alkalmazkodása általános, és az alkalmazkodás mértéke a házasság hosszával egyenes arányban növekszik. Hogy miért alkalmazkodnak a nők? Leggyakrabban azért, mert szeretik a férjüket...
Hát a szerelem? És a szex?
A nőknek több mint egyharmada (akik azt válaszolták, hogy korábbi életcéljaikat, életmódjukat, vágyaikat elnyomva alkalmazkodtak a férjükhöz, a férjük családjához, esetleg az anyóshoz) bevallotta, hogy házasságuk alatt (legalább) egyszer beleszerettek egy másik férfiba. Tizenhárom százalékuk nemcsak egyszer, hanem többször is szerelmes lett. Elvesztett énünket nem tudjuk örökre eltemetni. Ha nem találjuk fel otthon, máshol keressük: egy másik férfi mellett, egy másik szerelemben, mással szexelve. A mai nemzedék már nem töpreng ezen annyit, mint nagyanyáink és dédanyáink.
A friss fiatalasszonyok korosztálya se kivétel. Az öt évnél kevesebb ideje férjezettek 13 százaléka nyíltan elismerte, hogy házasságán kívül szerelmi és szexuális kapcsolata volt (van) egy vagy több alkalommal. A százalékarány a házasság éveinek számával egyenes arányban növekszik. Ezen a területen érthető módon a negyvenes korosztály a legaktívabb: a férjezettek 32 százaléka hűtlen a férjéhez. A házasságból kikacsingató feleségek természetesen a váláson is gyakrabban gondolkodnak, mint a férjükhöz hű asszonyok. Más kérdés, hogy ha ezek az asszonyok elégedettek lennének otthoni nemi életükkel, elégedettek lennének-e magával a házassággal is. Megmentheti-e a szex a házasságot? A nem kielégítő szexuális élet következménye a nem működő házasság? Vagy a rosszul működő házasság következménye az elégtelen nemi élet?
– A szex nagy szerepet játszik a házasságban – mondja a pszichológus. – De nagyon körültekintőnek kell lennünk a tekintetben, hogy mi az ok, és mi az okozat. Csak annyit mondhatunk, hogy azok a nők, akik jól érzik magukat a férjükkel az ágyban, nem gondolnak a házasság felbontására. S fordítva: azok a nők, akik akár rögtön elválnának, csak egynegyed részben élvezik otthon az ágy örömeit. A többiek nem szeretnek szexelni a férjükkel, vagy egyáltalán nincs is köztük nemi kapcsolat.
Nők, akiket nem simogatnak, nem dédelgetnek, nem szeretnek... Szó, ami szó, a szex hozzátartozik a párkapcsolathoz. Ha akár a kapcsolattal, akár a szexszel valami baj van, az egész nem ér semmit, igaz-e?
Örökre egyedül
Képzelje el, hogy egyszer s mindenkorra véget vet minden szenvedésének, megaláztatásának, az örökös hadakozásnak, az unalomnak. Elválik. Mihez kezd újonnan megszerzett szabadságával, hol fog lakni, kivel fog élni?
EGYEDÜL AKAROK LENNI! Ezt válaszolta a fenti kérdésre a megkérdezett negyvenes nők egyharmada, az idősebbeknek pedig több mint a fele. Örökre egyedül? Simogatás, szeretet nélkül? Ezt elképzelni is nehéz, bár az embernek elakad a lélegzete, amikor hallja a nők szájából a tömény pesszimizmust, a hatalmas csalódást, amit a házasságuk jelentett nekik. A kérdőív válaszaiból azonban más is kiderül. Az, hogy a nők, bár csalódtak, és nem látják rózsásan a jövőt, idővel mégis társat akarnak keresni. Ha nem is az IGAZIT remélik megtalálni, abban azért reménykednek, hogy következő társuk legalább udvarias, rendes, gyakorlatias, humoros stb. lesz. Házasságra már nem, kötetlen együttélésre gondolnak.
Ez mind azt mutatja, hogy a nők kivétel nélkül önállóságra vágynak, és önállóak is. Már nem akarnak függeni a másiktól, a szokások és hagyományok már nem kötik őket oly mértékben, mint régen. Párkapcsolatra vágynak, amit azonban manapság sem könnyű megtalálni.
Önállóak vagyunk, igen. Ez talán azt is jelenti, hogy boldogabbak vagyunk – akár férjezetten, akár elváltan vagy önszántunkból egyedülállóan –, mint nagyanyáink voltak? Nem állíthatjuk, hogy régen a nők boldogabbak és elégedettebbek voltak a házasságban. Anthony Giddens angol szociológus írta le ezt az elrettentő mondatot: „Valahányszor azt gondoltam, hogy a hagyományos házasság a legjobb megoldás, eszembe jutott, mit mondott annak idején a nagynéném. Az övé volt a leghosszabb házasság, amiről tudomásom van, mert több mint hatvan évig élt együtt a férjével. Egyszer bevallotta nekem, hogy milyen mélyen boldogtalan volt házasságának egész ideje alatt. S az ő korában nem volt belőle menekülés...”
Ez a különbség köztünk és dédanyáink között. Hogy mi elmenekülhetünk.
