A pozitív értelem
A kételkedő közép-európai ember nem szereti a ragyogó fogpasztamosolyt. Azt mondja, valahogy jobban szereti az őszinteséget, még ha kellemetlen vagy bántó is. Merthogy az legalább igaz.
Igazság utáni vágyunk azonban sokszor tévútra visz bennünket. A valóság meglepő módon gyakorta nem valóságos! Sok súlyos gyerekkori fájdalmat hordozunk magunkban, amelyek meggátolnak bennünket abban, hogy élvezzük az életünket, holott csak a képzeletünkben élnek. Vagy ki ne ismerné a makacsul visszatérő szomorú gondolatokat? Shirzad Chamine amerikai pszichológus, a Positive Intelligence bestseller szerzője biztosan ismeri ezt az érzést, hiszen maga is megküzdött a démonaival. Szegénysorú, babonás családban nőtt fel, amelyet születése után sorra értek a tragédiák. Szülei kutatták a szerencsétlenségek okát, és a maguk korlátolt világában arra a következtetésre jutottak, hogy a kis Shirzad születése hozta rájuk a bajokat. Micsoda érzés lehetett egy kisfiúnak ezzel a tudattal élni…
Shirzadnak sikerült leszámolnia a démonokkal. Pszichológus lett, és a pozitív gondolkodást propagálja Amerika-szerte. Elsősorban a bíráló belső hanggal foglalkozik, amely valamennyiünk lelkében ott él.

Ez a felforgató hang
gyerekkorunktól fogva bennünk él. Ez a hang ilyen kijelentéseket tesz: „a főnök mind buta”, „a férfiak gazemberek”. De saját magunkat is kritizálja („ehhez nincs elég eszed”), a körülményeinket szintúgy („peched van, hogy ilyen porfészekben születtél”). Néha mártírt csinál belőlünk („túl finom vagy ehhez a durva világhoz”), néha gyávának tüntet fel („nem vagyok boldog ezzel az emberrel, viszont ő is több, mint a semmi, ki kell bírnom vele, mert mit szólnának az emberek, ha elválnék?”). Néha arra kényszerít, hogy terrorizáljuk környezetünket („ha nem leszek kemény, eltaposnak a többiek”). Nem hagyja, hogy nyugodtan éljünk. Gyerekkorunkban sokszor használtak az intelmei, hiszen így tanultuk meg, hogy mi a jó, és mi a rossz. De amint felnövünk, és a saját lábunkra állunk, kordában kell tartani a bestiát.
Hogyan? Jó példa erre Magda Vášáryová, az egykori filmcsillag, később politikus esete. Egyszer egy újságíró megkérdezte tőle, hogyan tudott ünnepelt sztárból (ő volt a szlovák Marilyn Monroe) festetlen arcú, kosztümös diplomatává válni, akit sokan nem szeretnek. A színésznő értetlenül mondta: „Nem vagyok kisgyerek, hogy ilyen semmiségek befolyásolják az életemet.” Egyszerűen úgy él, ahogy helyesnek tartja. Azt csinálja, ami értelmet ad az életének, és figyelmen kívül hagyja a kételyeket: Megéri ezt a munkát végeznem? Az emberek jobban szeretik a nővéremet, aki megmaradt a színészi pályán? Nem kellene botoxinjekcióval rendbe hozatnom az arcomat? Sajnos, erre a belső békére kevés embernek sikerül szert tennie. Oprah Winfrey amerikai tévés műsorvezetőnek nehéz gyerekkora volt – egy néger gettóban nőtt fel, és kislány korában többször megerőszakolták. Ennek ellenére a világ legjobban fizetett műsorvezetője volt…

web-bannerek-hirlevel-02_0.jpg

„A te dolgod, nénikém!”
Nem könnyű ellenállni a negatív hangoknak, hiszen a világban több a rossz, mint a jó. Andrea is majdnem áldozatul esett a gyalázkodó hangoknak. „A nagynéném, aki tizennégy éves koromig nevelt, nem volt hajlandó eljönni az esküvőmre, mert valamiben ellentmondtam neki, s ezt nagyon a szívére vette. Pár nappal az esküvő előtt tudtam meg, hogy nem lesz ott. Nem hagyott nyugodni a dolog, éjjel-nappal ezen rágódtam, végül már többet foglalkoztam vele, mint a saját esküvőmmel.” Andrea nagy problémáját végül a nagyanyja oldotta meg, akinek a vállán kisírta magát. A nagyi elmesélt néhány történetet a nagynéni gyerekkorából, amelyekből kiderült, hogy a baj nem Andreával, hanem a nagynénivel van.  Andrea egy nagy doboz süteményt küldött a nagynénjének, és nem érdekelte, hogy esetleg a kutyájának adja. A lelke megkönnyebbült.
A világ ugyanis mindig olyan, amilyen. Függetlenül attól, hogy bánkódunk miatta, vagy örülünk neki. A nagynéni se így, se úgy nem jött volna el az esküvőre. Vagy: az édesapánk azt gondolja rólunk, hogy nem fogjuk vinni semmire. Na és? Ezek a gondolatok csak akkor fájnak, ha foglalkozunk velük.

Vissza a lélek nyugalmához
Többféle módszer is van arra, hogyan hallgattathatjuk el a negatív belső hangokat. Nézzük például a buddhistákat, akik a légzésükre összpontosítják figyelmüket, és minden más gondolatot kisöpörnek a fejükből. A keresztény vallásban is van megfelelője: egyes misztikus irányzatok követői zarándoklatok alkalmával ugyanazt az egy mondatot ismételik: Uram, Jézusom, irgalmazz lelkemnek. Ez betölti a szellemüket – és a belső hang megnyugszik…
Aki nem hisz Istenben, megpróbálkozhat a meditációval. Vagy a valóság megfigyelésével. Thomas Moore angol író azt állítja, hogy bármilyen egyszerű dolgot tüzetesen végiggondolhatunk. Például azt, ahogyan a lift fölrepít bennünket a tizedik emeletre. Hát nem csodálatos az utazás fölfelé? Vagy ha valakivel beszédbe elegyedünk, ne csak arra várjunk, mikor jutunk végre mi is szóhoz. Minden érzékszervünkkel figyeljünk a másikra. Vajon hogy érezném magamat, ha „én nem én lennék, hanem ő”? A módszert követve sokkal jobban megérthetjük a minket körülvevő világot. 
Varga Klára

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg

Új Nő csapata