A bűbájosok, boszorkányok, javasasszonyok szerves részét képezték az emberi társadalmaknak, létükről már az antik irodalom és Mózes is beszámolnak. Különleges figyelmet azonban csak a középkori s a kora újkori Európában kaptak. Ekkoriban ahhoz, hogy a közösség szemében valaki ártó szándékú boszorkánnyá váljon, igazán kevés dologra volt szükség.

A középkor embere rengeteg olyan jelenséggel találta szembe magát, amit nem tudott megmagyarázni. Aszályos évszakok, jégesők, kártevők által elpusztított termés, titokzatos betegségek és a magas csecsemőhalálozás – a kor embere mindezzel szemben tehetetlen maradt. A boszorkányperek száma általában a kaotikus események, háborúk és járványok idején szaporodott kiugróan meg. Egyszerűen azért, mert a megviselt közösségeknek bűnbakra volt szüksége.

A boszorkányvád gyakran olyan hétköznapi helyzetből pattant ki, mint például a szomszédság. Az irigység szülte döntések – nem adok a hozzám forduló, kéregető szomszédasszonynak – gyakran eredményeztek pereket. Az elutasított szomszédasszony ugyanis elkeseredésében szitkozódott, s ha a későbbiekben úgy tűnt, hogy az átkoknak valamiféle foganatja van (mondjuk, a lelkiismeret okozta álmatlanság), boszorkányként vádolták be a kellemetlen kéregetőt, azt állítva, hogy mágikus eszközökkel próbált bosszút állni. Ez lehet a magyarázat arra, hogy a boszorkányként bevádoltak közt oly sok az egyedül élő özvegyasszony vagy az átlagosnál is szegényebb családok nőtagjai. A boszorkányperek vádlottjainak másik jellegzetes csoportját alkotják azok a személyek, akiknek valamiféle tudományuk (gyógyítók, bábák, javasasszonyok) volt. Ők a jobb megélhetés reményében vádolták meg a konkurenciát különféle praktikák gyakorlásával. Szerencsétlenségükre azonban a vád gyakran a saját fejükre szállt vissza.

A szent és a boszorkány
A 13-14. században egyre nőtt az olyan női misztikusok száma, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek Jézussal, s magukon viselték a krisztusi szenvedés stigmáit. Egyre gyarapodott azok száma is, akik csodás látomásaikról számoltak be környezetüknek. Az ilyen, ámulatba ejtő állítások azonban sokakban keltettek gyanakvást, és sok esetben csalással, eretnekséggel, sőt boszorkánysággal kezdték vádolni a szenteket. Így történhetett meg, hogy a 14. század legismertebb és legbefolyásosabb női vizionáriusainak, Szent Brigittának és Sziénai Szent Katalinnak több ízben is egyházi bíróság előtt kellett számot adniuk látomásaikról. A legismertebb azonban az orléans-i szűz, vagyis Jeanne d´Arc története, aki a százéves háború idején látomásaival győzelemre vezette a franciákat. A vereséget szenvedő angolok meggyőződéssel hirdették, hogy az egyszerű parasztlány látomásai az ördögtől valóak. A boszorkányság vádját nem sikerült ugyan rábizonyítani – máglyahalálra „csak” eretnekség miatt ítélték –, az utókor mégis sokáig boszorkányként emlegette.

S hogy miért találunk a boszorkánysággal gyanúsítottak közt jobbára nőket? A női természetet – érzékenysége okán – különösen nyitottnak tartották a természetfelettivel való kapcsolatra. (Ennek köszönhetően a női látnokokat tisztelettel övezték.) A boszorkányvádak – ugyanezért! – a gyengébbik nemben látták az ördög kedves szövetségesét. Ahogy egy korabeli tudományos munkából megtudhatjuk, a férfi természettől illatos, a „nő pedig bővelkedik az ürülékben, havibajának köszönhetően rossz szagot áraszt, mindent megront, s mindennek megsemmisíti erejét és természetes tulajdonságait.” A korabeli gondolkodás szerint az ördög a bujaság ura, a nő pedig az ő cinkosaként téríti le a férfit az üdvösség útjáról. Gondoljunk csak Éva anyánkra, aki az almával bűnbe vitte az első férfit.

Azt tartották, hogy a boszorkányok közös rendezvényeken, az ún. boszorkányszombatok alkalmával hódolnak uruknak, a sátánnak, akit odaadásuk jeleként az alfelén csókolnak meg. A gondos korabeli jegyzőkönyveknek hála, azt is tudjuk, hogyan történtek ezek az orgiák: „Az elnöklő ördög eloltja a lámpást, és elkiáltja magát: Keveredjetek, keveredjetek! S amikor ezt meghallják, szeretkezni kezd férfi a nővel és férfi a férfival, apa a lányával, fiú az anyjával, fivér a húgával s az egyneműek egymással, tekintet nélkül a természet rendjére.” Az orgiamotívum mellett a boszorkányszombatok visszatérő elemei a gyermekgyilkosságok. Szerencsétlen asszonyokat azzal vádolták, hogy gyermekeket öltek meg, maradványaikból pedig különféle ártó porokat, bájitalokat, kenőcsöket kevertek. S ha ez nem lenne elég, húsukat nyárson megsütötték, és lakmároztak belőle. Ezeket a tetteket kínzások közepette a vádlottak szájába adták, akik bármit bevallottak volna szabadulásuk reményében. Ám a bírák nem elégedtek meg ennyivel: azt is részletesen tudni szerették volna, hogyan került sor az ördöggel való közösülésre. A nyomás alatt kínjában több vádlott is azt vallotta, hogy az intim kapcsolat fájdalmat okozott számukra, mivel a sátánnak jeges, rücskös pénisze volt.

boszorkanyok_indit.jpg

Nagyon érdekes, hogy abban az időben, mikor a meztelen testeket a kényes részeken még a festményeken is utólagosan el kellett takarni (pl. a Sixtus-kápolnában), a boszorkányperek vádlottjait meztelenül állították bíráik elé. Egész testüket gondosan leborotválták, hogy tüzetesen megvizsgálhassák, magukon viselik-e az ördög jelét, az ún. boszorkánypecsétet, mely nem más, mint egy tűszúrásra érzéketlen, anyajegyszerű folt. Ha a vizsgálatot végzők valami gyanúsat találtak, szegény vádlottakat összevissza szurkálták. A vizsgálatok során különös figyelmet szenteltek az intim testrészeknek, mivel ezekben fészkel a démon a legszívesebben. Mielőtt még az jutna eszükbe, hogy a bírák bizonyosan jól érezték magukat a vizsgálódás közben, ki kell, hogy ábrándítsam Önöket. A perbe fogott vádlottak többsége ugyanis megtébolyodott, fonnyadt testű vénasszony volt – annyira megkínozták őket.

Boszorkányüldözés a korabeli Magyarországon
A feljegyzések szerint az első boszorkányperekre a királyi Magyarországon a 15. században került sor. Elsőként a nagyszámú német lakosú felvidéki városokból (Pozsony, Selmecbánya, Lőcse) maradtak ránk feljegyzések. (A Felvidéken egyébként a Mohácstól a 17. század végéig terjedő időszakban összesen 160 fő került boszorkányság vádjával bíróság elé, többek közt a Csallóközben is.) Az országban tevékenykedtek ún. boszorkányazonosítók is, akik az egyszerű falusi lakosság körében keresték a démonok által megrontott személyeket. A 18. század első feléből származó legtöbb híradásban ilyen tisztségben egy bizonyos, táltosi képességekkel rendelkező Fejér Anók szerepel. Képességei azonban – még ha jóra használta is őket – nem jelentettek védelmet számára. Húszéves ténykedés után őt is perbe fogták. 

Az egyik legemlékezetesebb boszorkányper Szegeden folyt le. 1728 nyarán 12 boszorkányt égettek meg a városnak ma Boszorkányszigetnek nevezett részén. A vádlottak közt találjuk a város egyik előkelő és vagyonos polgárát, az egykori főbírót, a 82 éves Rózsa Dánielt, akit rangja miatt egyenesen a boszorkányszervezet vezetésével gyanúsítottak meg. Szegény öregember a kínzókamrában mindent bevallott, amit bírái hallani akartak. Vallomása szerint társaival együtt egy akó pénzért hét esztendőre eladták a csapadékot a töröknek. Az esőt pedig egy zacskóba kötötte el, amelyet hordói alá rejtett.

Összeállította: L. Horváth Katalin