Mi történik, ha egy életen át igyekszünk mindenkinek megfelelni – csak éppen önmagunknak nem? Ha minden mosoly mögött ott lapul a félelem, hogy valaki csalódni fog bennünk? A „jó kislányok” világában a legnagyobb bűn az, ha nem elég kedvesek, nem elég tökéletesek stb. valaki más megítélése szerint.
De mi lenne, ha megtanulnánk, hogy néha csalódást okozni nem tragédia, hanem felszabadulás? Egy olvasónk őszinte és elgondolkodtató vallomása következik arról az életről, amit a saját megfelelési kényszere szorít keretek közé...
Élet állandó félelemben
Egész életemben azon igyekeztem, hogy senkinek ne okozzak csalódást. Főleg ne a nagymamámnak, aki kisiskolás koromban arra kényszerített, hogy egész fejezeteket tanuljak meg fejből a János vitézből csak azért, hogy az igazgatónőnek bebizonyíthassa, milyen jó képességű gyerek vagyok. Vagy az anyukámnak, aki vele ellentétben nem szerette a strébereket. Neki azt kellett eljátszanom, hogy nekem semmi nem nehéz, minden könnyen megy.
A tanáraimnak sem szerettem csalódást okozni az iskolában vagy a főnökeimnek a munkahelyemen, akik olyan valakinek tartottak, akire lehet számítani. Vagy a szerelmeimnek, akik „normális” nőt kívántak maguk mellett látni. És nem akartam csalódást okozni a barátaimnak, a tanítványaimnak, a háziorvosomnak, a fogorvosomnak, a lépcsőházbizalminak a bérházunkban, a taxisofőrnek, a csomagomat hozó gyorsfutárnak, az elárusítónőnek a szupermarketben – és természetesen a gyerekeimnek sem.
Ez a csalódást elkerülő igyekezet gyakran dilemmába sodor. A barátnőim csalódottak, ha éjfél előtt megbontom a társaságot azzal, hogy haza kell mennem. De ha velük maradok végig, kora hajnalig, akkor meg a férjem csalódott otthon.
S akkor még nem szóltam arról, hogy igyekszem nem okozni csalódást magamnak (bár a magamnak okozott csalódás kevésbé fáj, mint a másoknak okozott).
Igenis okozzunk csalódást!
Ezért határozottan föllelkesített Oliver Burkeman angol újságíró véleménye, aki létfontosságú tulajdonságnak tartja a csalódásokozás művészetét, és azt ajánlja, gyakoroljuk minél gyakrabban. Jó pontot kellene adni magunknak minden egyes alkalommal, amikor huszonnégy órán belül legalább egyszer csalódást tudtunk okozni valakinek. Ő a felhívását elsősorban azoknak címezte, akik vért izzadva igyekeznek, hogy a többiek megbízhatónak tartsák őket. Olyanoknak, akik éjt nappallá téve törik magukat, hogy bebizonyítsák, nekik is van helyük a nap alatt, akik számára minden elfogadás újabb lökés afelé, hogy soha senkinek ne okozzanak csalódást. Kettős eredménye van az említett gyakorlásnak. Egyrészt az ember rájön, hogy képes elviselni a környezete negatív reakcióját, másrészt azt is megtapasztalja, hogy általában nem is érkezik ilyen negatív reakció.
Fumitake Koga és Ichiro Kishimi japán szerzők Vállald fel bátran önmagad című könyvükben azt írják, hogy a mi feladatunk nem az, hogy kitaláljuk mások érzelmeit, például a kiábrándulást vagy a haragot, és magunkra vállaljuk a felelősséget. A mi dolgunk az, hogy megoldjuk a saját problémáinkat, és feloldjuk a szorongást, amit a „csalódás okozása” miatt érzünk.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy legyünk kíméletlenek és önzők. A legtöbb ember (főleg nő) esetében ez azt jelenti, hogy csak egy apró lépést kell tenni előre a két véglet, a „kegyetlen egoista” és a „mindenkinek megfelelni akaró ember” között húzódó határsávon, és akkor máris szabadabban lélegezhetünk, és olyan dolgokat tehetünk, amelyeknek örülni tudunk.
Ezenkívül ez elismerése annak is, hogy néha igenis lehet másoknak csalódást okozni. Szabad felismerni saját határainkat, lehetőségeinket, tökéletlenségeinket, más szóval kifejezhetjük, hogy mi is emberi lények vagyunk. Mert abban a pillanatban, amikor ezt meg tudjuk érteni, az élet igazán érdekessé válik.
