Édouard Manet a 19. század egyik legnagyobb impresszionista festője. A plain air mestere (sarkítva: szabadban való festés a műtermi helyett).
Manet legnagyobb vihart kavaró műve az Olympia. Az Olympia valójában egy reneszánsz festmény, a nagy mester, Tiziano Urbinói Vénuszának modern változata. Konkrét nőből – a szeretőjéből, a cseléd Victorine Meurentből alkotja meg a modern Vénuszt. Az eredmény: míg az Urbinói Vénusz a tökéletes – és szűzies – szépség megtestesítője, addig Manet Olympiája provokálóan erotikus.
Manet: Olympia
A két festményt összehasonlítva szembeszökő különbség, hogy Manet festménye „keményebb”, valamint hogy a test hangsúlyosabb. Milyen eszközökkel éri el ezt?
Figyeljük meg, Tiziano milyen lágyan, finoman árnyékolja a testet. Ehhez képest Manet körvonalai kemények: szinte egyetlen vonallal választja el a testet a környezettől.
Míg Tiziano a háttér felébe tökéletesen kidolgozott szobabelsőt rajzolt, addig Manet-nál a háttér homogén, és nagyon sötét. A testtől semmi nem vonja el a figyelmet – kivéve a néger szolgálót (ő tölti be Tiziano szobabelsőjének helyét), ámde ő is odaadóan a hölgy felé fordul. A szolga egyébként egyáltalán nem fontos: az arca szinte teljesen egybeolvad a háttérrel.
A cselédnél sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott a kezében tartott virágcsokor. Ám ez harmonizál Victorine virágmintás lepedőjével – kellemes keretet adva a női lábaknak... Ja, és ne felejtsük el megemlíteni: a virágcsokor éppen egy vonalban van a modell párnájával, amely (kis szimmetria segítségével) kiegyensúlyozza a képet. (Tizianónál ezt a szerepet a fehér ruhás, térdeplő alak tölti be).
Figyeljük meg Tiziano tökéletes modelljéhez képest Manet modelljének aránytalanságát: a lábai kissé rövidek, a keze sem a legszebb, legkecsesebb kéz a világon. Manet ugyanis a „hétköznapi” nőből akarja megalkotni a modern Vénuszt. Míg az Urbinói Vénusz kecses mozdulattal, „véletlenül” takarja el ölét, addig Victorine mozdulata nyers és agresszív: majdhogynem belemarkol saját húsába.
A kis fekete szalag „rafinált cucc”. Később így ír róla Michel Leiris író: „Az utolsó akadály a teljes meztelenségig.” A nyak köré tekert szalag még jobban lemezteleníti a testet, é s a kontraszt erejével kihangsúlyozza a bőr gyöngyház színű tónusát.
Tiziano: Urbinói Venus
Ej, de „rossz kislány” ez a Victorine, ennek aztán nem számít, mit tanított az anyukája! Azt teszi, amihez éppen kedve van: papucsban bújt az ágyba... Ám a papucs más üzenetet is hordoz. Ez a nő bármikor felkelhet a pamlagról, és szabad akaratából elmehet. Hogy honnan tudjuk, hogy szabad akaratából? Például abból, hogy Manet modellje félig ül – ebből a mozdulatból még bármi lehet. Nem úgy, mint Tizianóé, aki teljes átadással fekszik a pamlagon.
Az Urbinói Vénusz félrehajtja fejét,és kedvesen, hívogatóan – na jó, egy icipicit kacéran – néz ránk. Mintha egész, lágyan elomló testével, pirosodó ajkával valami ilyesmit mondana: „Gyere, kedves, nő vagyok, puha és kitárulkozó, fenntartások nélkül neked adom minden szépségemet!” Victorine pedig, ha megszólalna, valószínűleg ezt mondaná: „Vagyok, aki vagyok: rövid lábú, nem eszményi, mégis tökéletes és nőies. És azért adom magam neked, mert ma én is vágyom rád...” Tessék választani: kinek melyik variáció tetszik jobban?
Talán mondani sem kell, hogy az Olympia a maga idejében hatalmas botrányt kavart. Csak azért menekült meg a teljes megsemmisítéstől, mert a párizsi Szalonban (a kor leghíresebb kiállítótermében) olyan magasra akasztották, ahová a legrosszabb piktorok műveit sohasem. Manet életében a közönség nem értette meg festészetét, képein csak a régi mesterek nevetségessé tételét látták.
A két képen a két nő ugyanabban a pózban fekszik, szinte ugyanolyan ágyon, a háttérben talpig felöltözött cselédekkel. És mégis. Míg az Urbinói Vénuszt nézegetve megcsodáljuk a tökéletes szépséget és harmóniát, addig az Olympia kis híján belénk harap...
