Szépek és okosak, mindenki azt hiszi róluk, hogy boldogok. Akkor mégis miért tesznek kárt a saját testükben?
A szakemberek újfajta függőségnek nevezik a jelenséget. A neve: önsebzés. A szakirodalom tizenkét évvel ezelőtt kezdett foglalkozni vele, amikor Lady Diana nyilvánosan elismerte, hogy időnként önmaga ellen fordul. „Annyi fájdalom gyűlik össze az emberben itt legbelül, hogy kinn, a testén tesz kárt” – mondta egyszer a BBC egyik adásában. A nézőket sokkolta ez a mondat. Addig tabutéma volt, hogy vannak olyan emberek, akik önmaguk ellen fordulnak. S akkor egyszeriben ilyesmit mond a mindenki által csodált, intelligens és gyönyörű Diana, sokak bálványa! Ma már közismert, hogy ez a jelenség nem is olyan ritka, sőt egyre terjed.
„Kétségbeesésem néha olyan nagy volt, hogy a lelki fájdalmat csak testivel tudtam enyhíteni. Máskor viszont annyira fásult voltam, tennem kellett valamit ahhoz, hogy úgy érezzem: élek” – mondja Brigitta, aki szintén kárt szokott tenni magában. Hasonló vallomásokkal tele van az internet. Ilyesmit olvasni vagy hallani egy cseppet sem kellemes. „Egyszer olyan mélyen megvágtam magam, hogy el kellett mennem orvoshoz összevarratni. Ma már megszabadultam ettől a kényszertől. Sok vitás kérdést elrendeztem magamban, belenyugodtam, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. Már nem vagyok maximalista magammal szemben, és vigyázok, hogy ne kerüljek extrém helyzetekbe” – vallotta be Nóri.
Érthetetlen, sőt rémisztő a gondolat, hogy valaki önmagában tesz kárt, hiszen a fájdalomtól való félelem alapvető emberi tulajdonság. Karen Contario, a SAFE Alternatives program vezetőjének kutatásaiból kiderül, hogy az önmagában kárt tevő személy általában a közép- vagy felső középosztályból származó, intelligens, érzékeny nő, akinek kevés az önbizalma. „Az önmaguk ellen fordulás általában serdülőkorban kezdődik a lányoknál, abban a kaotikus, zűrzavaros életkorban, amikor az érzelmek a leghevesebbek, az önbizalom viszont a legkevesebb.
Olyan esetek is előfordulnak, amikor az érintett huszonöt éves korában sebzi meg először önmagát. Ebben az esetben a serdülőkor utózöngéiről beszélünk. Az önsebzés a fiatalkor bármelyik időszakában megjelenhet, és nagyon kevéssé valószínű, hogy felnőttkorban is előfordul” – mondja a pszichológus.
„Tizenhét éves koromban, a nyári szünet alatt sebeztem meg magamat először. Magamon kívül voltam a kétségbeeséstől, és azt akartam, hogy érjen már véget a fájdalom, amelyet az egyedüllét miatt éreztem. Nem okoztam mély sérüléseket, de ez is elég volt ahhoz, hogy megkönnyebbüljek – meséli Brigitta. – Mivel nyár volt, és látszottak a sebek, mindenkinek azt mondtam, hogy egy bokor karcolta össze a karomat. Később azonban már takargattam őket.”
Diana hercegnő nem az egyedüli híresség, aki tett azért, hogy a jelenség napvilágra kerüljön, és nyilvános vita tárgya lehessen. Angelina Jolie tizenhárom éves volt, amikor először tett kárt magában, és ez a szokása tizenhat éves koráig megmaradt. Később ő is nyíltan beszélt róla: „Szerettem volna érezni valamit, új érzéseket kerestem, romantikusan érdekes elképzeléseim voltak a vérről. Sokszor megsebeztem magamat. Ma már tudom, hogy minden egyes alkalom segélykiáltás volt.”
Christina Ricci karján is apró sebhelyek láthatók. Ő is beszélt arról, hogy fiatalabb korában kárt tett magában. Saját bevallása szerint akkor kezdte, amikor fel akarta kelteni a fiúk figyelmét, vagy dühös volt amiatt, hogy nem elég szép. „Idegességemben csináltam, és utána megnyugodtam. Szörnyű módja annak, hogy az ember jól érezze magát. Agyunkban két rész van, és az egyik tönkre akarja tenni a másikat. Az önpusztítás gondolata olykor romantikus. Hála Istennek, mindez már a múlté.” Johnny Depp alkarján is látható néhány sebhely. „Az én testem olyan, mint egy napló. Olyan ez, mint amit a tengerészek csináltak életük bizonyos szakaszaiban: jeleket helyeztek el magukon vagy késsel, vagy szabályos tetoválással” – mondta.
Függőség, amely felszabadít – mondják az önsebzésről. A jelenséghez talán a tetoválás és a piercing áll a legközelebb. „Néha azt is mondjuk, hogy ezek az önsebzés társadalmilag elfogadott formái” – mondja a pszichológus. Bár különbség van közöttük. A testdíszítés rituáléjának társadalmi vonatkozása is van, az önsebzés azonban valami más. Az önmagukban kárt tevő emberek súlyos érzelmekkel és indulatokkal küszködnek, amelyekből más kiutat nem látnak. Ezeknek az embereknek segítségre van szükségük.
Az önsebzés fő célja az utána bekövetkező megkönnyebbülés, ezért az érintettek többnyire rejtegetik a sebeiket, bő ujjú ruhával vagy hosszúnadrággal. A sérülések legtöbbször a kézen vagy a lábon jelennek meg, az arcon ritkábbak. Az önsebzők többsége a mindennapi életben teljesen normálisan viselkedik, szokásukról pedig sem családjuk, sem barátaik nem tudnak. A jelenség jóval elterjedtebb, mint gondolnánk. A becslések szerint az Egyesült Államokban mintegy kétmillió ember szenved ettől a kényszercselekvéstől.
Az önsebzés bizonyos szempontból hasonló lelki mechanizmusokat mutathat, mint egyes evészavarok. Mindkét esetben megjelenhet önmagunk elutasítása, saját testünk és énünk elfogadásának zavara. Az ilyen viselkedés idővel függőséggé válhat. Egy idő után az önsebzés már nem feltétlenül egy konkrét eseményre adott reakció: olyan mechanizmus alakulhat ki, amelyben a szervezet újra és újra keresi azt, ami átmeneti megkönnyebbülést hoz. „A vér és a fájdalom okozta megkönnyebbülés rászokást eredményez. Még akkor is, ha az ember azt hiszi, csak egy-két sekély sebet ejt magán, amelyek gyorsan gyógyulnak. A sérülések azonban idővel súlyosabbá válhatnak” – írja az interneten az egyik érintett.
Az önsebzés egyre inkább átveheti az irányítást az ember élete felett, amely végül a sérülések és azok takargatása körül kezd forogni. Az érintett idővel gyűlölheti magát emiatt, ugyanakkor úgy érezheti, képtelen abbahagyni.
Judith Lewis Herman, a Trauma and Recovery című könyv szerzője szerint az önsebzés gyakori lehet azoknál a nőknél, akiket gyermekkorukban bántalmaztak vagy szexuálisan zaklattak. A fizikai fájdalom ugyanis számukra olykor elviselhetőbbnek tűnhet, mint a lelki. „Az önkínzók nagy része személyiségzavarban szenved. Képtelenek feldolgozni a nagyobb megrázkódtatásokat vagy csalódásokat – mondja a pszichológus. – Az önsebzés szokását munkahelyi stressz, párkapcsolati problémák, megalázás vagy bármilyen visszaélés is elindíthatja. Az ok nem mindig egyértelmű. Sok páciens nem tudja megmagyarázni, miért emel kezet magára. Az okot sokszor a tudattalanban találjuk meg.”
Az önsebzés szokása általában több évig tarthat, vagy még tovább, ha az okot nem sikerül megtalálni. „A pszichoterápia során igyekszünk kideríteni, miért kezdődött el az önsebzés. Azon dolgozunk, hogy rávezessük a beteget érzelmei és indulatai más módon történő feloldására.” A gyógyulásban nagy szerepet játszik a környezet is, amelynek nem szabad elbagatellizálnia a jelenséget. Aki találkozik vele, egy dolgot ne felejtsen el: az önsebzés az emberi kommunikáció egyik formája is lehet, egy mód arra, hogy az érintett kifejezze a benne lévő súlyos érzelmeket. Sokkal jobb azonban, ha megtanulja szavakkal, nem pedig sebekkel kifejezni az érzéseit.
