Manapság nem divat az esküvő. A gyerek sem. Inkább kutyát tart a fiatal pár, hiszen még „élvezni akarják az életet”. Valóban fiatalok vagyunk még harmincévesen is a házasságra?
– Kilenc éve járok a párommal, öt évvel ezelőtt összecuccoltunk – meséli Anita. – Ketten vagyunk, meg a két kutyánk meg a számtalan növényünk. Időtlen idők óta együtt éltek, mondják a barátaink. Mikor lesz esküvő? Mi mindig frappánsan elütjük a választ. A papír nem jelent semmit, mondjuk, az esküvővel sem változna semmi. Úgy élünk, mint egy házaspár, akkor meg minek?! A legtöbb barátnőm ugyanebben a cipőben jár. Mikor egyedül vagyunk, betesszük a videóba a Bazi nagy görög lagzit, és krokodilkönnyeket hullatunk. De jó volna nekünk is egy ilyen lakodalom! Csakhogy többéves együttélés után lehetetlen előhozakodni azzal, hogy végre férjhez szeretnék menni.
Anyáink helyzete sokkal könnyebb volt, már ami a férjhez menést illeti. A szocializmus időszakára az volt jellemző, hogy az ifjúság fiatalkorban házasodott, és azonnal szülték is a gyereket. (Elég unalmas volt az élet, ezzel legalább lefoglalták magukat.) Ma meg annyi más lehetőség adódik! Akkoriban szinte elérhetetlen volt a hormonális fogamzásgátlás – annál inkább a sokféle állami támogatás, az ifjúházas-kölcsön, az ingyen kiutalt lakás is. (Ennek köszönhetően nálunk az emberek többségének saját tulajdonban levő lakása, háza van. Ami igen nagy dolog!)
Mára az erkölcsök meglazultak, a fiatalok már középiskolás korban „ágyra járnak” egymáshoz. A „papírt” leszólják, az együttélés kordivattá, a modern társadalom védjegyévé vált. A házasságkötést elavult dolognak tartják, ami nem illik egy „modern” párhoz.
Ez a szemlélet a pszichológusok szerint káros. A házasság nem múltbeli csökevény, hanem erős kötelék, amely a nő számára érthető módon sokkal fontosabb, mint a férfi számára. A nő, ha gyereket szül, egy-két évig nem tud munkába menni, pénzt keresni, a csúcson teljesíteni – a szüléssel anyagilag legyöngül, és társadalmi presztízse is „meggyöngül”. (Egy ideig annyit ér a piacon, amennyi gyermekgondozási segélyt kap – vagyis keveset.) A nő számára tehát a házasság, a férj védő karja a levegőnél is fontosabb.
A mai férfiak azonban nem sietnek házasságot kötni, halogatják, ameddig csak lehet, főleg azért, mert nem akarnak elköteleződni, felelősséget vállalni. Családot tartani felelősség.
A férfiak kényelmesek és meglehetősen önzők. A nagy szexuális szabadosság mellett el sem tudják képzelni, hogy egyetlen nővel éljék le az életüket. Hisz jöhet még jobb nő is, mint a mostani párjuk, s még annál is jobb, mint a következő párjuk! Annyi a facér nő, mint égen a csillag, s a többség könnyen adja magát. A hagyományos család felbomlott, minden második házasság válással végződik. Van egyáltalán értelme hinni bármiben, ami tartós, ami konzervál, ami határokat szab?
Szingli vagy vénlány?
A pasik tehát nemigen tolakodnak a házasságba. Ezért mi, nők úgy teszünk, mintha nem akarnánk férjhez menni. Az emancipációra hivatkozva olyan őrült elképzelésekkel, kitételekkel dobálódzunk, hogy mindenben egyformának kell lennünk a férfiakkal. Mintha egyáltalán nem volna fontos a fehér ruha és a menyasszonyi torta – a romantika... (Saját magunk ellen dolgozunk, hiszen bennünket erre állított be a természet.) Igenis vágyunk a mesére, és titkon hiszünk abban, hogy egy szép napon a mi happy endünk is elérkezik. Hiszen mindenki tudja, hogy esküvő nélkül nincs happy end!
Luca rátapintott a lényegre, amikor szerkesztőségünknek írt levelében így fogalmazott: „Szinte hihetetlen, hogy manapság még a művelt és emancipált nők is mennyire felelőtlenül tekintenek a jövőjükre. Elkótyavetyélik a legjobb éveiket azzal, hogy csak várnak és várnak... Arra várnak, hogy egyszer majd csak kimondja a kedvesük: Hozzám jössz feleségül? Nem lenne jobb, ha életünk minden területén mi irányítanánk? De igen, jobb lenne. Mert ha nem tesszük meg, akkor nyugdíjaskorunkban fogunk férjhez menni (már ha egyáltalán férjhez megyünk). 1989-ben a lányok átlagosan 21,5 éves korukban mentek férjhez. Ma az első házasságkötésre 29,4 éves korban kerül sor. Hasonlóképpen egyre későbbre tolódik a gyerekvállalás időpontja is. Vajon melyik lesz a végső időpont? Az 50. életév?"
A nő státusza is megváltozik, ha sokáig nem megy férjhez. Igaz, már nem vénkisasszonyok vagyunk, hanem büszke szinglik. Már nem „vadházasságban” élünk, hanem élettársi kapcsolatban. Erre is számtalan magyarázatot találunk: az esküvő drága, s ha mégsem jön össze a boldogság, könnyebb különválni… A szociológusok szerint az együttélésnek két fő oka van: vagy helyettesíti a házasságot, vagy próbaházasságnak fogják fel a párok.
Szerepzavar
Az is hatással van a házasságkötésekre, hogy a mai nők a férj kiszolgálása helyett a saját karrierjükkel törődnek, utazni akarnak, „élni az életet”. Azonban annak, hogy az anyakönyvekben egyre kevesebb a házasságkötési bejegyzés, mégis más, lényegesebb oka van. Ma már nem érvényes a hagyományos felfogás a női és férfiszerepet illetően. A nők nem is engedhetik meg maguknak, hogy ellássák a hagyományos női szerepeket, hiszen munkát kell vállalniuk, hogy biztosíthassák – gyermekeik jövőjét. Másként ki nevelné fel a gyerekeiket – a mai férfiak úgy „vetik le” a családjukat, mint egy megunt farmert, s még a gyerektartás fizetése alól is kibújnának...
A mai nők nehéz helyzetben vannak. Egyrészt a férfi már nem hajlandó eltartani a nőt, de még a gyerekeit se – az étteremben elvárják a nőtől, hogy a maga részét ő fizesse. A másik oldalon: a férfiak szemében mégsem vonzó az önmagáról gondoskodni tudó, önmagát ellátó nő. Szóval, nagy a zavar a szívekben és a fejekben! A pasik már nem fizetnek az étteremben – mégis tartanak az önálló, senkire rá nem szoruló nőktől. A szexualitás evolúciója szempontjából még mindig érvényes az a nézet, hogy otthon a férfi hordja a nadrágot, ő legyen a családfő! Az önellátó nő azonban egyre kevésbé hajlandó elismerni a férfi fennhatóságát, hiszen ő is dolgozni akar, vagy neki is dolgoznia kell.
Ugyanakkor azonban a nők többsége udvarias, figyelmes, anyagilag biztos lábakon álló pasira vágyik, aki mindenben jobb és erősebb, mint ő maga – tehát akire felnézhet. Itt is kísért a múlt. Ennek az elvárásnak azonban kevés férfi képes megfelelni. Ezért van az, hogy a szép nők egyedül maradnak.
De mi van azokkal, akik – tudatosítva, hogy a biológiai órájuk bizony gyorsan ketyeg – leszállítják igényeiket, és olyan férfival adják össze magukat, aki a színvonaluk alatt áll? Vagy boldogok lesznek, vagy egész életükben kompenzálniuk (álcázniuk) kell, hogy okosabbak, mint a férj. Ezen a választáson sem lehet csodálkozni, bár a férfiak egészen más szempontok alapján választanak párt maguknak. Tudat alatt olyan nőt keresnek, akiben két tulajdonság dominál: a szépség és a kedvesség. Nem akarnak sikeres üzletasszonyt feleségül. Az ő szemükben sokkal értékesebb a szép és kedves nő annál, mint akinek saját bankszámlája van, aki külföldi utazást vesz a férjének születésnapjára, és egyedül is elintézi a gépkocsija műszaki vizsgáját. A verdikt legalábbis így szól.
A valóság azonban néha mást tükröz. Néha csak a kevésbé szép és a kevésbé okos nők mondogatják ezt maguknak vigaszul.
Egy új státusz: a menyasszony
Az élettársi kapcsolatban élő nők általában elismerik, hogy nagyon szívesen férjhez mennének. Bár barátnőjük falusi esküvőjén – ahol mindenki nagyszerűen mulat, és hatévestől kilencvenévesig boldogan zakatol, vonatosdit játszva az asztalok között – mindenkit arról győzködnek, hogy nekik ilyen esküvő soha nem kellene, mégis megtelik könnyel a szemük. Ezért aztán ne csodálkozzanak, ha „menyasszony” státuszuk élethossziglan változatlan marad. Nem kell ahhoz jósnak lenni, hogy tudjuk: az a pasi, aki folyton azt hallja az élettársától, hogy neki nem fontos az esküvő, nem fog sietni a lánykéréssel. Holott minden nő arról álmodik, hogy egyszer ő is férjhez megy, hiába mondogatja, hogy a házasság ma már elavult intézmény. Talán azért mondunk ilyeneket, mert attól félünk, hogy elutasítanak bennünket, hogy párunk azt mondja, kényszerítjük valamire, amit ő nem akar... Pedig hány nő vágyik rá, hogy a férfinak jusson az eszébe a házasság, hogy hagyományos módon megkérje a kezét, kinyilvánítva ezzel, hogy a nő a számára az Igazi!
Egy másik oka is lehet annak, hogy azt hangoztatjuk, nekünk nem fontos a házasság: nem vagyunk biztosak benne, hogy jelenlegi ágyastársunk a megfelelő házastárs volna. A párkapcsolatban gyakran elnyomjuk a bennünk lakozó élet- és nemi ösztönt, amelyek kifogásokat emelnek, és úgy teszünk, mintha minden rendben volna... Akkor is, ha egyáltalán nincs rendben semmi. Sok ilyen eset van. A nő általában a környezetében előforduló férfiak közül választ. Ezek közül a legmegfelelőbbet választja, de nem biztos, hogy ő a tökéletes, a fehér lovon hódító Herceg, akiről mindig is álmodott. Reménykedik, hogy majd jól kijönnek, és boldog lesz vele. Azután az első idők elmúltával a szerelem elszáll, és a nő a saját képére szeretné átszabni, megváltoztatni a férfit, hisz nem olyannak szereti, amilyen. De ez lehetetlen, tehát a kapcsolat szétesik.
Ha a nők pontosan tudnák, kit akarnak, és kit nem akarnak, nem vesztegetnék el legjobb éveiket egy nem perspektivikus élettárs mellett. A többség se nem okos, se nem előrelátó – ezért kifut az időből, és olyan élettárs mellett él, akinek esze ágában sincs holtomiglan elköteleződni mellette. (Mert jól ismeri a mai kor jelszavát: Hátha van jobb!)
Vegyél feleségül!
Lépjünk a tettek mezejére. Már bevallottuk magunknak, hogy vágyunk az esküvőre. De hogyan győzzük meg a pasinkat, hogy az oltár elé álljon? Hosszú évek együttélése után, mikor az újdonság varázsa már megkopott? Hogyan mondjuk meg neki, hogy mit akarunk? Varázsitalt adjunk a kezébe, hogy újra elbűvölőnek lásson bennünket, s az ujjunk köré csavarhassuk? Főleg! Ne ismételgessük neki, hogy nem akarunk férjhez menni. Épp fordítva, beszéljünk vele őszintén, és mondjuk meg, hogy számunkra fontos az esküvő. Egy kisebb, akárcsak icipici esküvő, mert ez álmaink netovábbja, s ezt csak ő tudja nekünk megadni! Ő, a teremtés koronája! Mert ha olyan jelzéseket küldünk feléje, hogy nem törődünk a „papírral”, a formaságokkal, a pasi így fog gondolkodni: „Miért nősülnék meg, ha neki nem fontos?” Pedig a nő menyasszony akar lenni, nem vénkisasszony.
Sok pszichológus azt javasolja a nőknek, hogy tegyék félre a büszkeségüket, és ne reménykedjenek abban, hogy a férfinak majd egyszer „eszébe jut”. Mert nem fog eszébe jutni.
Ez nem jelenti azt, hogy nem érett a házasságra. Bár ez is előfordulhat. Akkor azonban nem szabad halogatni a döntést, szakítani kell, hogy ne várjunk hiába olyasmire, ami soha nem érkezik el. Megkímélhetjük magunkat a csalódástól, ha tisztán látunk. Mert hamar kiderül, hogy hiába várunk a jegygyűrűre. A nők hajlamosak arra, hogy homokba dugják a fejüket. Még olyan esetben is, ha a férfi kerek perec megmondja, hogy nem akarja lekötni magát, és sem most, sem a jövőben nem akar gyereket. Ne higgyük azt, hogy meg fogja változtatni a véleményét. Nem fogja!
Ha olyan élettársunk van, aki kezdettől fogva azt hangoztatja, hogy sem nősülni, sem gyereket vállalni nem akar: ne áltassuk magunkat azzal, hogy idővel meggondolja magát. Az az idő soha nem fog elérkezni. Az idő nem nekünk dolgozik – hanem ellenünk! Ha a pasi a harminckettedik születésnapunkon is azt mondja, hogy nem akar gyereket, akkor jobb, ha továbbállunk.
A férfinak nincs mit veszítenie. Az ő biológiai órája nem ketyeg – egyre több ötvenéves kispapa mosolyog a bulvárlapokban. Az idő csak a nők ellensége – a nő szavatossági ideje hamar lejár. Ráadásul két ember együttélésére még senki semmi jobbat nem talált fel, mint a házasság. Ha tehát olyan párunk van, akivel jól érezzük magunkat, akinek génjeit méltónak ítéljük a továbbvivésre, előbb vagy utóbb úgyis az anyakönyvvezetőnél kötünk ki. És ez így van jól!
Nagy. A.
