Egy nő gimnazista korában még nádszálkarcsú, életvidám lány volt, aztán megszülte a gyerekeit. Rajta maradt tíz-tizenöt kiló, és a hájtömeg egyre gyarapodott. Amikor negyvenévesen túllépte a kilencven kilót, végleg kétségbeesett. Kipróbált minden fogyókúrát – az eredmény semmi. Éjjel-nappal marta a lelkiismeret, minden lenyelt falat után óriási bűntudatot érzett. Aztán egy szép napon azt mondta: elég. „Mától fogva kövér leszel. Megígéred, hogy nem tartasz több fogyókúrát. A jellem a fontos, nem a kilók.”
Eltelt két hét. Akkor az utcán szembetalálkozott ismerősével, Judittal. „Te lefogytál” – mondta Judit. „Ugyan, dehogy” – válaszolta, de azért szaladt haza, és ráállt a mérlegre. Nem akart hinni a szemének: négy kilóval kevesebbet mutatott, mint két hete. „Ez lehetetlen! Nem változott az étrendem, nem fogyókúrázom, mégis fogyok.” Nem fért a fejébe, hogy lehet ez. Valóban nem történt semmi – azt az egy apróságot kivéve, hogy két hete elhatározta, nem fogyózik többet. Igen, azóta nem gondolt arra, hogy le akar fogyni. Sőt azóta egy rövidke délutáni alvást is engedélyezett magának, hiszen megszabadult egy hatalmas tehertől. „Nem fogok félni attól, mert pihenek!” – mondta magában. De aztán eszébe jutott, hogy egy tanulmányban azt olvasta, „a kipihent szervezet kevesebb táplálékot kíván”.
„Ezt a mondatot érdekesnek találtam. Kevesebbet ettem volna? Nem vettem észre. Ettől függetlenül tudtam, hogy valami történik velem. Tudni akartam, micsoda.”
Tovább folytatta lelkifurdalás nélküli életét, és leadott újabb tizennégy kilót. Kínok nélkül. Fantasztikusnak érezte ezt az eredményt. Csak egy baja volt. A teste elformátlanodott: „Reggel a fürdőszobában megfogtam a vállamat. Puha, löttyedt volt, mint a kelt tészta. Pontosabban laza, mint a kocsonya.” Puha hústömege ugyan csak 81 kilót nyomott, de nyomult kifelé a ruhából, semmi tartása nem volt. „Istenem, hiszen ez rosszabb, mint a kövérség!” Munkába menet azon morfondírozott, mit tegyen. „Tornászni kell!” – adta ki magának a parancsot.
Nem tudta rászánni magát, hogy beálljon a fiatal, karcsú lányok közé. Ezért elhatározta, hogy otthon berendez magának egy kis tornatermet, és ott fog tornászni. Két nap múlva készen állt az „edzőterem”: az egyik fala tükör, vele szemben egy falra erősített farúd, amilyet a balett-táncosok használnak.
„Tudjátok, lányok, micsoda fantasztikus érzés, hogy végre egyedül lehetek, és azt csinálhatom, amit akarok?” Pár napig ugyan még be-beszólt a család: Mi lesz vacsorára? Hol van a zoknim? Anyu, gyere ki, nincs kivasalva az ingem! De ezt elengedte a füle mellett, hisz elég nagyok már, gondoskodjanak magukról. És attól kezdve napi két órát töltött a „konditeremben”.
A leadott 38 kilót nem lehetett eltitkolni. „Mi van veled? Beteg vagy?” – kérdezte az ismerős elárusítónő a ruhaboltban. „Nem, nem vagyok beteg, csak lefogytam” – válaszolta. Fogta a kiválasztott ruhákat, bement a próbafülkébe, és büszkén végignézett feszes, izmos alakján.
A kövér és a sovány nő ebédje
A fiatal, karcsú nő nem törődik a súlyával. Azt eszi, amit megkíván, nem áll naponta a mérlegre, éli a karcsúk boldog életét. „Amikor kövér voltam, egyik vékony barátnőmmel leültünk ebédelni. Pizzát rendeltünk mind a ketten. Amikor barátnőm elfogyasztotta a pizzája felét, kijelentette, hogy nem bír többet enni, és elégedetten megsimogatta a hasát. Erre mit tettem én? Csak nem hagyom itt ezt a finom pizzát – mondtam –, és gyorsan befaltam az ő részét is. Aztán, miközben barátnőm a kávéját iszogatta, még megettem egy képviselőfánkot jó adag tejszínhabbal, és egy pohár bort is megittam. Éreztem, hogy nem kellett volna ilyen mohónak lennem, mert a hatalmas mennyiségű étel úgy állt a gyomromban, mint a kő. Miközben, már otthon, bevettem a gyomorcseppeket, azon gondolkodtam, hogy lehet az, hogy a barátnőm tudja, mikor kell abbahagyni az evést, én pedig nem. A kisfiam is csak akkor eszik, amikor éhes, különben nem lehet beleimádkozni egyetlen falatot sem. Ez azt jelenti: Az egészséges szervezet tudja, mikor és mennyi táplálékra van szüksége!”
A kövér ember nem tud ellenállni az ételnek. Érzi, hogy már elég, jóllakott, mégis magába tömi az ételt. „Vettem a fáradságot, és utánajártam, hogy a szervezet hogyan is áll az evéssel.”
Van egy kicsi szerv a fejünkben, a homlokcsont mögött, az agy homloklebenyébe ágyazva. Egy belső elválasztású mirigy, amelynek hipotalamusz a neve. Ez a mirigy irányítja táplálkozásunkat. Ha a szervezetnek energiára van szüksége, a hipotalamusz jelez, és mi éhséget érzünk. De nem eszünk meg akármit, mert a hipotalamusz azt is jelzi, milyen anyagokra van szüksége a szervezetnek. A gyomorból húsz perc alatt jutnak el a jelzések az agyba, ez azt jelenti, hogy húsz percig tart, amíg az agy tudomást szerez arról, hogy a gyomor megtelt. Az egészséges hipotalamusz négyóránként dolgozik. Ehhez igazodott régen az ismert étkezési ritmus, a reggeli–ebéd–vacsora. Ehhez kellene tartanunk magunkat, s az étkezések között nem enni (esetleg egy almát vagy egy pohárka kávét).
A hipotalamuszban helyezkedik el a jóllakottság központja, amely úgy működik, mint a raktáros és szállítója. A raktáros azt mondja: nincs D-vitaminom, szelénem, szénhidrátjaim, kalciumom, s kiadja a parancsot a feltöltésre.
Az elhízott ember hipotalamusza nem dolgozik szabályszerűen, mert évek hosszú során át elrontották a folytonos evéssel. A megzavart hipotalamusz húszpercenként jelez, s én, a szállító gyorsan gulyást, kólát, képviselőfánkot és mogyorót eszem. Húsz perc múlva egy újabb jelzésre még elnyelek két adag gombócot a hús megmaradt szaftjával, savanyú uborkával, és megiszom egy kávét. Húsz perc múlva ismét eszem... Szegény szervezetem már nem tudja felhasználni a töméntelen ételt, hát szépen elraktározza háj formájában.
Az elhízott, azaz elrontott felnőttnek újra meg kell tanulnia figyelni szervezete hangjára. Az egészséges ember hallja ezeket a hangokat. Pontosan tudja, mit és mennyit kell ennie. Az elhízott ember nem tudja, mi az az éhség, mert még mielőtt megéhezne, teletömi a gyomrát. Akármivel.
Nem figyel arra, hogy mit kíván a szervezete. Ha sajtot kíván, és nincs otthon sajt, megtölti a gyomrát mással, holott szervezetének azokra az anyagokra van szüksége, amelyek a sajtban találhatók. Figyeljük meg a gyerekeket! A gyerek csak azt eszik, amire étvágya van, másfajta ételt nem fogad el. Ez az egészséges ösztön veszett ki a kövér felnőttből: nem tud kommunikálni a testével...
Sok nő a szülés után kezd hízni, amikor nagy hormonális változások zajlanak le szervezetében. Úgy érzi, sokat kell ennie a szoptatás miatt, azonkívül a sok éjszakázástól kimerült, fáradt is. Ez arra serkenti, hogy energiát vigyen be szervezetébe, azaz egyen, akár még éjjel is. Aztán amikor rádöbben, hogy mennyit felszedett, hanyatt-homlok fogyókúrázni kezd. Minden fogyókúra sokkot jelent a szervezet számára. Miért? Mert annyi tápanyagot kap, mint egy hároméves gyerek, de úgy dolgozik, mint egy bányász. A szervezet jelez: energiára van szükségem! A fogyókúrázó azonban nem hallgat a jelzésekre. Ezt a harcot nem lehet megnyerni. Olyan ez, mintha 100 kilométert kellene megtenni az autónkkal, de csak 50 kilométerre elég benzint tankolnánk. S azt hisszük, így is eljutunk a célba.
Semmilyen fogyókúra nem vezet el a célba. Kezdjük azzal, hogy amint a szervezet észreveszi, hogy kevesebb táplálékot kap, azonnal gyűjteni kezdi a tartalékot. Azaz a felvett táplálék jó részét elraktározza, s mi ott vagyunk, ahol a part szakad. A fogyás üteme lelassul, s amint abbahagyjuk a fogyókúrát, visszaszedjük a ledobott kilókat, ráadásul kamatostul. Bekövetkezik az ismert jojó-effektus. S ez milyen káros a szervezetre! A fogyókúrázó állandó energiahiányban szenved, de nem kap energiát. Mit tesz a szervezet? A meglévő tartalékokból táplálkozik. De nem ám a hájból, hanem az izomtömegből! A háj a végső tartalék, a szervezet nem bolond, hogy felélje. Az izmaink fogynak, mi pedig fáradunk, jártányi erőnk sincs. Fáradtak és idegesek vagyunk.
Ha fogyni akarok, akkor azt kell ennem, amire a szervezetemnek szüksége van (nem pedig összevissza mindent). Azonkívül, hogy az izomtömegemet megtartsam, tornáznom kell. A varázsszó tehát: észszerű étrend + torna.
A legfontosabb a kiadós, tartalmas reggeli, hogy elegendő energiánk legyen a napi feladatok végzéséhez (feltöltjük a tartályt üzemanyaggal). Akkor ebédelünk, amikor megéhezünk, és azt esszük, amire étvágyunk van. Annyit eszünk, amennyire a szervezetünknek szüksége van. Már nem félünk attól, hogy meghízunk. Hogy miért? Mert elfelejtjük, amit az újságok írnak, és szervezetünk kívánságaira hallgatunk. Helyre kell állítanunk a hipotalamusz normális működését! A szervezet pontosan tudja, mire van szüksége, s hogy mire van szüksége, azt az étvággyal jelzi. Az étvágyat a hipotalamusz irányítja. Ha megadjuk a szervezetnek azt, amire szüksége van, megadja a jelzést: jóllaktam.
Nem mindig megy ez ilyen könnyen. Vegyük például azokat a nőket, akik évekig nem reggeliztek, csak felhajtottak egy pohár kávét és elszívtak egy cigarettát. Nekik apránként újra meg kell tanulniuk reggelizni. A másik dolog: le kell szokni az étkezések közti csipegetésről. Csak akkor kell ennünk, amikor megéhezünk! Jó két hétbe is beletelhet, amíg a hipotalamusz átáll a négyórás evési időszakokra. És mivel szervezetünket nem terheljük tovább a fölösleges ételadagokkal, nem hízunk tovább.
Egy amerikai tanulmány szerint az elhízások 98 százalékát a stressz okozza! A stressz nagyon erős érzelmi lökés, befolyásolja a szervezet biokémiai reakcióit és az idegrendszer által a belső elválasztású mirigyek munkáját. Az agyra is, a szervezet védekezőrendszerére is hatással van. A stressz egyik fajtája kényszeres evést idézhet elő. Akkor eszünk fölöslegesen, amikor idegesek, kimerültek, fáradtak vagyunk, amikor összeveszünk a férjünkkel vagy összekülönbözünk a főnökünkkel.
Egy érdekes kísérletet is végeztek erre. Állatok hipotalamuszát elektromos ingerekkel stimulálták. A kísérleti egyedek először elvesztették szexuális érdeklődésüket, azután pedig nyakló nélkül enni kezdtek. Amikor azonban az állatok hipotalamuszába visszajuttatták a nemüknek megfelelő hormont, a tesztoszteront és az ösztrogént, nemi viselkedésük normalizálódott, és súlyuk is visszatért eredeti állapotába. Milyen következtetést lehet levonni ebből az ember számára?
Az embert érő stresszt ezekhez az elektromos impulzusokhoz hasonlíthatjuk. Az érzelmek és indulatok befolyásolják szervezetünk működését. Akárcsak a fáradtság, hiszen mi, nők sokkal többet dolgozunk, mint a férfiak. A stressz kimerít, fáradtságot idéz elő. A varázsszó tehát: a pihenés. Mert nézzük csak a férfiakat: a férfi hazajön a munkából, és fáradt. Megvacsorázik, utána újságot olvas, vagy végigdől a rekamién, és nézi a tévét. És mit tesz a nő, amikor hazamegy a munkából? Természetesen ő is fáradt, de előbb bevásárol, aztán megfőzi a vacsorát, tálal, berakja a gépbe a mosnivalót, azután elmosogat, ha már fáj a feje, bekap egy fájdalomcsillapítót, és nekiáll vasalni. A férfi rendszeresen pihen. A nők miért nem teszik ugyanezt? Mert bántja őket a lelkiismeret, ha elhagynak valamilyen munkát. Aztán csodálkoznak, hogy öregszenek és híznak.
Elégedett vagyok önmagammal! Ez az áhított cél. Hogyan érhetjük el? Az első kulcsszó: életünkből ki kell iktatni a stresszt. (A nyugodt ember szervezete kevesebb ételt kíván.) A másik kulcsszó: a relaxálás. (Ha a nő kipihent, van ereje tornázni.) Ezután automatikusan fogyni kezdünk.
Segítségképpen jól jegyezzük meg: testünkbe be van kódolva, hogy szexuálisan is vonzók akarunk lenni. Célunk eléréséhez jó módszer az is, amit az egyik hölgy leírt: „Meghíztam, és hirtelen rádöbbentem, hogy alakom már nem a régi. Zavart a túlsúly (5 kg), ezért elhatároztam, hogy figyelni fogok az étkezésemre. Egy kicsivel kevesebbet ettem mindenből, és a pluszkilók eltűntek...” Más a helyzet 20 kg túlsúllyal. A szakemberek azonban arra figyelmeztetnek, hogy nem szabad túl gyors fogyásra törekedni. A táplálkozás hirtelen megváltoztatása nagyon megviseli az emésztőrendszert. A szervezet saját törvényszerűségei szerint működik, ezeket tiszteletben kell tartani.
Kezdjük tehát azzal, hogy lelkünkben nagytakarítást végzünk, és mindent a helyére rakunk. Ha a sikertelenség eszünkbe jut is, gyorsan megszabadulunk a gondolattól. A fejünkbe beprogramozzuk, hogy az éhség négyóránként jelentkezzen. Ezután már hozzáfoghatunk ahhoz, hogy kisebb adagokat eszünk. Nem fog azonnal sikerülni, de nem szabad feladni. Idővel a gyomrunk hozzászokik a kisebb adagokhoz. Közben már megmutatkoznak az első eredmények. Tanuljunk meg újra tetszeni – magunknak és másoknak! Az új alak új frizurát és új ruhákat kíván. A régi holmikat irgalmatlanul dobjuk a szemétkosárba! Ne feledkezzünk meg a pihenésről, mert közben regenerálódik a szervezet! Az alvás közben termelődő melatonin hatására lassul a pulzus és az emésztés, csökken a vérnyomás. A kipihent test fiatalabbnak látszik.
És végül a torna! Ha el akarjuk kerülni a kelttészta-effektust, edzeni és növelni kell az izomtömeget. De nem ám mindennapos testpusztítással! Viszont a heti kétszer két óra mozgás fontos, lehet az torna vagy tánc, mindegy. Ezután már csak egy dolgunk marad: naponta megcsodálni hosszú hónapokig tartó munkánk eredményét.
Mindig sejtettem, hogy a szép külső kiváltotta jó érzés és az evés között egyenes összefüggés van. Amikor szerelmesek vagyunk, az evésre nem is gondolunk, tehát lefogyunk. A stressz lényege az, hogy másképpen kell viselkednünk, mint ahogy szívünk szerint tennénk. A stressz megzavarja a szervezet önszabályozását. Bizonyos érzések kényszerevést váltanak ki, s ez krónikus késztetést idéz elő. Egyvalamit ne feledjünk: a fáradtság is stressz. Figyeljék meg, mit tesz egy férfi, amikor hazamegy a munkából!
Automatikusan leül, előveszi az újságot, olvas és pihen. És mit tesz egy nő? Gyorsan nekifog főzni, rendet rak a gyerekszobában, nekiáll mosni... Meg sem fordul a fejében, hogy egy félórára ő is lepihenhetne, vagy átlapozhatna egy képes újságot. Hiányzó energiáit azzal pótolja, hogy eszik, hiszen dolgoznia kell késő estig. Amint említettem, a súlyfelesleget a stressz okozza. Hogy a nő megszabaduljon a stressztől, pihennie kell. Meg kell tanulnia, hogy ne érezzen bűntudatot, ha fáradt és lefekszik, vagy iszik egy kávét és olvas. A lecsendesedett lélek és a kipihent test kevesebb ételt kíván.
