Életünk első éveinek eseményeire alig emlékszünk. Mégis – ez az időszak nagymértékben meghatározza további életünket.
Petr Pöthe cseh pszichiáterrel arról beszélgettünk, milyen mélyreható változások történnek agyunkban a születés után, mit okoznak az életünk korai időszakában átélt traumák.
Petr Pöthe (© Matúš Kucbel; www.bystricoviny.sk)
– Az utóbbi években gyakran szóba kerül, hogy kora gyerekkorunk eseményei nagy hatással vannak személyiségünk alakulására és későbbi életünkre. Melyek ezek az évek?
– Agyunk legfontosabb fejlődési szakasza a születésünket követő 24 hónap. De nagy jelentőségűek a születés előtti hónapok is. Ebben az időszakban fejlődik ki a szürkeállomány, az érzékelés, a beszéd és a memória központja. Maga az agy 130%-kal lesz nagyobb. Ez annyit tesz, mintha a fejünk a kétszeresére növekedne. Tudni kell, hogy az agy egyenes arányban növekszik azzal, hogy mennyit használjuk. Az agy és az idegrendszer fejlődését meghatározó gének felét az ún. epigének alkotják, amelyek valamilyen hatás következtében lépnek fel. Kedvező hatás esetében – mint amilyen a biztonságérzet, boldogság, elfogadás – ezek a gének olyan anyagokat bocsátanak ki, amelyek elősegítik az agy növekedését. És fordítva: a kellemetlen élmények, amilyen például a stressz, olyan géneket aktiválnak, amelyek méreghez hasonló anyagok termelődését váltják ki, tehát mérgezően hatnak az agyra.
„Ha a gyermek első életévében több stresszt és negatív élményt él meg, mint nyugalmat és biztonságot, akkor agya másképpen fejlődik. Abban az esetben, ha például ismételten toxikus stressz éri a gyermeket, akkor nem fejlődik ki az agyban az érzelmek és a szellemi fejlődés szabályozásáért felelős agyközpont, hanem azok a központok fejlődnek, amelyek a stresszért és a félelemérzetért felelősek. Mintha az agy állandó veszélyhelyzetben lenne.”
– Milyen tünetek jelzik, hogy a gyermek élete első évében túl nagy stressznek volt kitéve?
– Ennek tipikus tünete az, hogy a gyermek túlzottan reagál minden veszélyhelyzetre. Ezt az állapotot szorongás jellemzi, ezért a gyermek szervezete stresszel reagál, amelyet az agy nem képes szabályozni. Ennek következményei közé tartoznak a viselkedési zavarok, az impulzív viselkedés, a figyelemzavar, az összpontosítás zavara, később pedig az érzelmi zavarok, például a bipoláris affektív zavar, más néven mániás depresszió. Az ún. mérgező stressz okozza az érzelmek, indulatok, a stressz és a gondolkodás szabályozását irányító agyközpont fejletlenségét.
– Tehát kijelenthetjük, hogy a személyiségzavarokat az okozza, hogy gyerekkorban az agy nem fejlődik megfelelően?
– Mindenképpen. Az agy működése úgy zajlik, hogy az aktiválódó neuronok összekapcsolódnak. A különféle zavarokban, például a szélsőséges személyiségzavarban szenvedő gyerekek esetében nem fejlődött ki kellőképpen a reflexiót és az érzelmek felismerését irányító agyközpont. Ez a prefrontális lebeny egyik speciális területe, amely a fejlődés során meghatározott időben alakul ki. Ha ebben az időszakban stressz vagy verés sújtja a gyermeket, ez az agyterület nem fejlődik ki. Kompenzálása rendkívül nehéz. Az ilyen gyermek egész élete folyamán problémákkal küszködik. Például a pszichopatának tartott egyének érzelmi élete rendkívül beszűkült, amit általában az okoz, hogy kisgyerekkorukban sokat verték őket. Felismerik az érzelmeket, képesek másokat manipulálni, félelemérzetük viszont alacsony, ha tehát például valakit meglopnak, nem tartanak attól, hogy elfogják őket. Esetükben nagyon alacsony az ún. affektív (érzelmi) empátia szintje.
– Ennek alapján elmondhatjuk, hogy visszafordíthatatlan károsodást szenved az a gyermek, aki első életévében nem kap elegendő pozitív visszajelzést?
– Nem egészen. Bár az első hónapok kulcsfontosságúak, az agyunk rugalmasan tud alkalmazkodni. Főleg tízéves korig, de később is. Az elszalasztott dolgokat pótolni tudja, főként az emberi kapcsolatok terén. Ez a stressz által megviselt agy legjobb rehabilitációja. Például, olyan esetben, amikor az édesanya a terhessége folyamán folytonos stressznek van kitéve, esetleg depressziós, a szervezete sok kortizolt termel, ami behatol a placentába, és mérgezően hat a gyermek agyi fejlődésére – ennek következtében a gyermek fejlődési traumát szenved. De mivel az agy rugalmas, és a gyereknek korai életszakaszában sok pozitív élményben van része, ez arra stimulálja az agyat, hogy alternatív megoldást találjon a sérült és fejletlen agyközpontok pótlására. Ezen a ponton óriási jelentősége van a gyermekkori pszichoterápiának. Ezt úgy képzeljük el, mintha a gyermek agyának egy része béna volna, és bizonyos gyakorlatokat kellene végeznie ahhoz, hogy új kapcsolódási pályák alakuljanak ki. Hasonló a helyzet a gondolkodás és az érzelmi zavarok esetében is.
„Az a legnagyobb baj, hogy a gyereken nem látszik a stressz, nem tudja kimutatni, és az csak a viselkedésében mutatkozik meg, például úgy, hogy agresszív és indulatos. Azzal, hogy a felnőttek kiabálnak vele vagy megverik, még nagyobb stresszt okoznak neki. Az agy ilyenkor még erősebben sérül. Ezért kerülnek hozzánk 13-14-15 éves gyerekek, mert nem tudnak beilleszkedni – ún. viselkedési zavaraik vannak.”
– Említette, hogy a traumatizált gyerekek agya másképpen fejlődik. Ha látnánk egy-két MR-felvételt, milyen elváltozásokat fedezhetnénk fel rajtuk?
– A nagy stressznek kitett gyerekek agyán, akiket édesanyjuk nem tudott helyesen kezelni, látható jelek vannak. Az agyban ilyenkor erősen stimulált a középső, ún. érzelmi agy, amely az érzelmek, indulatok központja, illetve az agytörzs, amely az alapvető fiziológiai funkciókat irányítja. S ezzel ellentétben kevéssé stimulált a prefrontális kéreg, amely a stresszt szabályozza.
– Egy édesanya hogyan taníthatja meg a gyermekét az indulatok kezelésére?
– Ennek alapvető feltétele az érzelmek, indulatok konténerezése. Ez annyit jelent, hogy az anya érzékeli a gyerek izgatottságát, amikor az sír és kiabál. A gyermek ezzel az érzelmi nyugtalansággal közli azt a kellemetlen állapotot, amellyel maga nem tud mit kezdeni. Az édesanya érti a helyzetet, ő is izgatott lesz, de tudja szabályozni a lelkiállapotát, és nem lesz stresszes. Érti, hogy a gyerek mit szeretne, és meg tudja nyugtatni, biztonságba tudja helyezni a gyereket. A gyerek ezzel a módszerrel tudja megismerni saját lelkiállapotát, és megnyugszik. Ezt a folyamatot nevezzük konténerezésnek. Ha azonban maga az anya is stresszes, nem tudja végigvinni ezt a folyamatot. A gyerek a saját indulatait kapja vissza. Ez olyan helyzetet teremt, mintha azt az agyközpontot stimulálnánk, amelynek feladata az életben tartás. Képzeljük el, hogy állat vagyok, akit szüntelenül támad valami, de semmilyen módon nem tud védekezni. Az agy olyan állapotban van, hogy kis ingerre is nagyon stresszes reakcióval válaszol. Az ember esetében ez a felnőttkori lelki zavarok oka.
(© Getty Images: Cemile Bingol)
– Gyakran gyógyszereket használunk a gyerekek nyugtatására. Ön szerint erre van szükségük a gyerekeknek?
– Kockázatosnak tartom azokat a módszereket, amelyek csupán a gyerek viselkedésére fókuszálnak, és figyelmen kívül hagyják az érzelmi fejlődést. Például betegesnek tartják azt, ha a gyerek folyton-folyvást ugyanazt a szót ismételgeti, ugrál, és zavarja a többieket. Pedig valójában csupán a maga módján igyekszik kordában tartani az érzelmeit. Ha ilyenkor nem vizsgáljuk meg, hogy mit érez a gyerek, csak arra tanítjuk meg, hogy ezt nem szabad csinálnia, akkor az érzelmei más utat keresnek. A gyermek ennek következtében tartósan szorongóvá és depresszióssá válhat. Külsőleg úgy viselkedik, ahogy a szülő vagy a tanító elvárja, de belül nagyon szerencsétlennek érzi magát. Egy ilyen gyermek nem képes szabályozni a szorongását, ezért gyógyszereket adnak neki, amelyek azonban nem a szorongás okát gyógyítják, hanem csak elnyomják a tüneteket. A gyógyszerek hatására pedig többé-kevésbé tompulnak az érzelmei. Ráadásul fennáll a veszély, hogy a pozitív érzelmei is eltompulnak, mintha üressé válna a lelke. Nagy tévedés betegnek tartani az ilyen gyerekeket.
– A terapeuta hogyan tudja megállapítani, hogy a beteg traumákat szenvedett el élete folyamán?
– Minden gyermek esetében feltételeznünk kell, hogy voltak traumák az életében, valamint azt is, hogy egyes helyzetekben elveszti a kontrollt az érzelmei felett. Az erősen szorongó gyermekek ebben az esetben nem képesek gondolkodni, és pánikrohamot kapnak. Ilyenkor feltételezhetjük, hogy a gyermekek vagy egyszer, vagy halmozottan traumákat éltek át. A halmozott traumák alatt a gyerek ismételten intenzív stressznek volt kitéve, amelyet az agy nem volt képes feldolgozni, és az élmény(ek) implicit emlék formájában raktározódtak el. Ezek az emlékek később akaratlanul is aktiválódnak, ami abban nyilvánul meg, hogy a gyermek egyáltalán nem tudja szabályozni a viselkedését. Például sír, kiabál, agresszíven viselkedik, álmatlanságban szenved, pszichoszomatikus zavarai vannak. Ilyenkor mindig feltételezni lehet, hogy ez a lelkiállapot valamilyen trauma következménye.
– Hogyan gyógyítják a gyerekkori traumát?
– A megrázó élmény szabályozására létezik egy kockázatos mód, mégpedig az, hogy konfliktust idézünk elő. Lényegében a konfliktus keretében történik a stressz szabályozása. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha például mint gyerek ütögetem a fejemet, akkor a szüleim meg fognak verni. Anélkül, hogy tudatosítanám, egy veszélyhelyzetet élek át, és paradox módon megnyugtat az, ha a szüleim abban a helyzetben legyőznek.
Igyekszem a szülőket is bevonni a kísérletbe, hogy ebben a helyzetben álljanak a gyerekük mellé, és nyugtassák meg őt. Ezeknek a gyerekeknek arra van szükségük, hogy újra meg újra átéljék a biztonság érzetét, hogy aztán magukat is meg tudják nyugtatni, és ne legyen szükséges egy konfliktushelyzet.
– Tudna erre példát mondani a praxisából?
– Jött hozzám egy házaspár, akinek a gyerekei összeverekedtek, és az egyik gyereknél nagyon agresszív reakció jelentkezett. Ennek a jelenségnek az is oka lehet, hogy bár a két gyerek ugyanabban a családban nőtt fel, egyikük agya teljesen másképp fejlődött, mint a másiké. Mindez a tudattalan szintjén történik. Az agresszív gyermek rettenetesen fél, hogy ha nem sikerül győznie, akkor a szülei nem fogják szeretni. Ez pedig egy gyereknél élet-halál kérdése. És ha a testvérével közös játék közben veszít, nem képes elviselni a vereséget, és támadásba lendül. De valójában csak a megaláztatás és az életveszély érzése ellen védekezik, és le akarja győzni a testvérét, aki ennek a rossz érzésnek az okozója. Az eredmény az, hogy a szülei megszidják vagy elverik, őbenne pedig megmarad a kisebbrendűségi érzés. Ezt még nem tudja szavakkal kifejezni, de szerencsétlennek érzi magát, a szülei pedig még jobban haragszanak rá. És ez így megy körbe-körbe.
– A pszichoterápia hogyan oldja meg ezeket a helyzeteket?
– Arra törekszünk, hogy belelássunk a gyermek belső világába, hogy megállapíthassuk, valójában hogy érzi magát, mit érez. Mi rejtőzik a külsőleg látható viselkedése mögött, mi hívja elő az agresszivitást igazából. Minderre nem kerül sor, ha valaki betegnek minősíti a gyereket, gyógyszert ír fel neki, vagy gyerekpszichiátriai intézetbe küldi, ahol nem kapja meg azt, amire a legnagyobb szüksége lenne – egy személyt, aki szeretné őt, akit igazán érdekelné, hogy ő mit érez, és kész segíteni, hogy megtalálja azt a módszert, amivel feloldhatná ezt az elviselhetetlen érzést, ami agressziót vált ki. Ez lenne a megoldáshoz vezető út. De többnyire ennek az ellenkezője történik: az agresszív gyerek válasznak szintén agressziót kap, illetve elszigeteltséget. Ennek az ellenkezőjére lenne szüksége.
(© Lucy Jones)
– A figyelemzavart, az impulzív viselkedést, az indulatok szabályozatlanságát gyakran összekapcsolják az ADHD-vel. Mondhatjuk, hogy mindez a traumák következménye?
– Mindenképp. Máté Gábor magyar származású kanadai orvos több könyvet szentelt a témának, melyekben sok tudományosan igazolt érvet sorakoztat fel. De ez logikus is. Ha az ember nem dolgozta fel a szorongásait, akkor elméje nem tud az átéléssel foglalkozni. Képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor egy rablótámadás áldozata vagyunk, vagy látunk egy közúti balesetet. Egészen biztos, hogy több órán keresztül másra se tudunk gondolni, csak arra, ami történt. És mindent elkövetünk, hogy elfelejtsük azt, ami történt. A dolog iszonyúan fájdalmas, és nincs senki a közelben, akinek elmondhatnánk vagy aki segítene feldolgozni azt, ami történt. Az ADHD igen gyakran poszttraumás stressz-szindróma, amire, sajnos, sok pszichiáter nem gondol.
– Nem a szülők azok, akik leghamarabb képesek lennének felismerni a problémát? Akik meg tudnák mondani, hogy érte-e trauma a gyermeküket?
– A trauma olyasmi, amit a szülő nem feltétlenül ismer fel vagy tart annak. Például az a környezet, amelyben a gyermek felnőtt, túl stresszes volt, és agya nem tudott megfelelően fejlődni ahhoz, hogy képes legyen gondolkodni vagy hogy figyelme irányított legyen. Az ADHD esetében tulajdonképpen a figyelem irányításának zavaráról van szó: ilyenkor egyszerre mindenre figyelek, és nem tudom egy dologra összpontosítani a figyelmemet. Ez végső soron az anya és a gyermek kapcsolatának folyamán alakul ki.
„Ha valaki gyerekként ingerült, haragszik a világra, és az édesanyja azzal kezeli a helyzetet, hogy a gyerek figyelmét más irányba tereli, akkor az agya azt tanulja meg, hogy stresszhelyzetben át kell irányítani a figyelmet, nem pedig azt, hogy hogyan kell szabályozni az indulatot. Nem véletlen, hogy a figyelemzavaros gyermekek esetében az érzelmek, indulatok szabályozásában is zavar van, mert a kettő összefügg egymással.”
– Hogyan történik az ADHD-ben szenvedő gyerekek gyógyítása?
– Az esetek többségében gyógyszeres kezelést alkalmazunk, amelynek folyamán azokat az agyközpontokat stimuláljuk, amelyek feladata a gondolkodás és az összpontosítás biztosítása. Ezt pszichoterápiával is ki kell egészíteni, amelynek során a gyermek elgondolkodhat azon, milyen is ő, milyen érzelmek, indulatok dolgoznak benne, mindennek mi az oka, és megtanulja néven nevezni őket. Ezzel már meg is történik a szabályozás, nincs szükség akciókra. A hiperaktivitás tulajdonképpen akció, amely során a gyermek erős indulatait átviszi egy másik személyre. A pszichoterápia folyamán ezt az akciót átvisszük a gyermek fejébe. Akkor már szavakkal is kifejezi, hogy fél attól, hogy legyőzik, vagy attól, hogy kisebbrendűnek fogja érezni magát. Ezzel aztán már lehet dolgozni. A pszichiáter tehát nem azt kezeli, hogy a gyerek rohangál az osztályban vagy hogy agresszív; nem szab ki súlyos büntetést, valamint nem ad erős gyógyszereket. A szakember magát az okot próbálja orvosolni, ami ide juttatta őt. Az ok-okozati összefüggés feltárása a kivezető út.
– A traumák esetében gyakran előfordul, hogy az emberek nem emlékeznek a konkrét helyzetre, hogy mi hogyan történt…
– A poszttraumás stressz-szindróma egyik jellemzője az emlékezet zavara. Többféle emlékezet létezik. Ezek egyike az ún. implicit emlékezet, amely az agy legrégibb részében, az agytörzsben van kódolva. Ezeket az emlékeket nem lehet tudatosan előhívni. De éppen ebben az agyi részben raktározódnak el a legintenzívebb érzelmi élmények. Egy példa: az stoppos lány beszáll az autóba, és megerőszakolják. Amikor a rendőrségen be kell számolnia az esetről, semmi nem jut az eszébe, mert ez az emlék az implicit emlékezetbe került, amelyből nem tudja előhívni. Sajnos, a vallomása megbízhatatlannak minősül. De egy hónap múlva, amikor egy olyan színű és márkájú autó megy el mellette, minden emléke visszatér. Ezt hívjuk traumatizáló emléknek, amely a pánikszerű szorongás állapotában tér vissza. A terápia során a tudattalanba süppedt emlékeket a tudatos emlékek közé emeljük, rekonstruáljuk, és akkor már lehet rajtuk gondolkodni. A szorongásos érzelmeket ezen a módon lehet szabályozni, és már nem viselkednek úgy, mint egy időzített bomba. A kezelés alatt fontos, hogy a beteg megbízzon a terapeutában, és akkor eszébe jutnak olyan dolgok is, amelyek egyébként félelmet keltenek benne, és rá sem mer gondolni, nehogy bekövetkezzen a flashback. Amikor a terapeutával emlékszik vissza, az élmény már szabályozható, mert érthetőbb és kevésbé fenyegető.
