,,Ha rongyos is, foltos is, illik a tánc benne!"

Manapság a néptánc, mondjuk ki, nem divat. Épp ezért sokan kongatják a vészharangot, mondván, eltűnnek a néptánccsoportok – és táncosokat sem találni.

A szlovákiai magyar néptáncmozgalom helyzetéről Nagy Myrtil etnográfussal, a Fórum Intézet projektmenedzserével beszélgettünk.

Nagy Myrtil

– Szepsiben nőtt fel, ahol édesanyja a Fehér Liliomszál gyermek-néptáncegyüttes vezetője volt. Kis túlzással mondhatjuk, hogy a népművészet szeretetét az anyatejjel szívta magába.

– Hatévesen édesanyám szoknyája mellett kezdtem táncolni. Gyermektánccsoportból indultam, majd egy felnőttegyüttes következett, közben pedig énekelni is elkezdtem. 18 évesen a Szőttesbe is énekesként kerültem, később lettem csak a tánckar aktív tagja. A gyermekként megkezdett útról azóta se tértem le: néprajz szakon végeztem.

– Ha a háttérben is, de még ma is benne van a néptánc sűrűjében: a Szőttes projektmenedzsereként a működéshez szükséges anyagi háttér megteremtésén fáradozik, és a somorjai Csali gyermeknéptánccsoportot vezeti. Ön szerint mi az oka annak, hogy a néptánc sokkal népszerűbb a gyermekek, mint a felnőttek körében?

– A néptánc a szépérzék fejlesztését szolgálja. Ennél azonban sokkal többet tud: a táncosnak egy időben kell mozognia, a zenére és a ritmusra figyelnie. Azzal, hogy a kis táncosnak társára is figyelnie kell, a társas intelligenciája is fejlődik. Egy gyermek számára a tánccsoportban a közösség, a barátságok jelentik a húzóerőt. Azért jönnek táncolni, hogy együtt legyenek! Naiv az a tanár, aki a gyermeki lelkesedés mögött a néptánc szeretetét látja. Visszagondolva: számomra sem a próbák jelentik a kedves emlékeket. A fellépések, a közös utazások sokkal maradandóbb nyomot hagytak bennem. A felnőtteknél a koreográfus már azon dolgozik, hogy a táncon keresztül gondolatokat, érzéseket közvetítsen. Ehhez elhivatottságra van szükség. Manapság, sajnos, nem divat a tánc, a gyermekegyüttesekből kinőtt táncosok csak ritkán lépnek tovább felnőttegyüttesekbe. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy nincs is túl sok felnőtt-tánccsoport. Egy csoportot vezetni és méltóképpen működtetni idő, sok energia és anyagiak kérdése. A Szőttes kivételes helyzetben van, hiszen a háttérmunkát hozzáértő szakemberek végzik – tulajdonképpen fizetség nélkül. Többek között van külön művészeti vezetője, szervezőtitkára, projektmenedzsere és tánckarvezetője is, a szükséges anyagiakat pedig pályázatok útján nyerjük. Ha ez az anyagi támogatás hiányzik, a vezető kénytelen az összes posztot egyedül betölteni, ami szinte lehetetlen feladat.

– Régen szinte minden iskola mellett működött egy gyermek-néptáncegyüttes...

– A régi nagyok közül (édesanyám generációjára gondolok) már sokan nyugdíjba mentek, és gyakran nincs, aki a helyüket átvegye. A pénz is hiányzik hozzá. Ezért úgy vélem, egy tánccsoportnak ma könnyebb, ha nem az iskola, hanem a kultúrház vagy a község, esetleg egy polgári társulás áll mellette. A csoport utaztatása, a zenekar honoráriuma vagy épp a viseletek hatalmas összegeket emésztenek fel. A komolyabb együttesekben minden egyes tánchoz új viselet is készül. Nem minden csoport engedheti meg magának, hogy egy 5 perces koreográfiához új kosztümöt varrasson.

Azt gondolom, nem az a legfontosabb, hogy miben lépünk fel: a Csaliban is ehhez tartjuk magunkat. Nemrégiben egy országos versenyre készültünk, ahol a tánc mellett a színpadi összkép is sokat számít, így éjszakánként – hogy pénzt spórolhassunk – viseletet varrtam a 36 gyermekemnek.

– Mostanság vagy a szocializmus idején volt jobb helyzetben a szlovákiai magyar néptáncmozgalom?

– Az attól függ, honnan nézzük. Az előző rendszer idején szinte kötelező volt, hogy minden Csemadok alapszervezet mellett működjön egy néptáncegyüttes is. Épp ezért a néptánc akkoriban, mint a hivatalos kultúra hordozója, szerintem szomorú helyzetben volt. Minden rendezvényen jelen volt – de a mennyiség a minőség rovására ment. Nem gondolom, hogy ma kevés együttesünk lenne, szerintem az akkori helyzet lépett túl a normális határain.

– Apropó közönség: a néptánc meg tudja tölteni a nézőtereket?

– A Szőttes fellépésein látom, hogy a közönség részéről igenis van igény a néptáncra. Érdekes lenne azonban megnézni ennek a közönségnek a korbeli összetételét: talán a közönség nagyobb részét a negyvenen túli generáció teszi ki. A fiatalok, ha csak nincs személyes kötődésük a tánchoz, önszántukból nem jönnek el. A Szőttes egy tájoló együttes, és a pénzt pályázatokon nyerjük. Egy medvesalji faluban, ahol igazán nem sok minden történik, óriási szeretettel és zsúfolt kultúrházzal várnak bennünket. Ilyen esetben csak az utaztatás többe kerül, mint amit egy kis falu fizetni képes. A Szőttes számára azonban a tájolás küldetés. Ez ad értelmet az egzisztenciájának. Amennyiben erre nem lesz lehetősége, nincs értelme a létezésének. Ahhoz, hogy fennmaradjunk, kell az igény. A gyermekek esetében ezt az igényt, vagyis a közönséget – a családok biztosítják. Felnőttek esetében azonban még nem sikerült tudatosítani, hogy a néptánc ugyanúgy, mint egy színházi előadás, katarzist nyújt, érzelmeket vált ki, és elgondolkodtat. A Csalit is gyakran hívják különféle rendezvényekre, de csak azért, hogy a táncosok szüleivel megtöltsék a nézőteret, vagy épp azért, hogy kitöltsék a műsor üresjáratait. Az ilyen felkérésekre egyből nemet mondok: ez a hozzáállás sértő a gyermekekre nézve.

– Mi a helyzet fesztiválberkekben: van-e elég fórum, ahol a csoportok megmutathatják magukat?

– Azelőtt sokat jártunk külföldi fesztiválokra is, ugyanis akkoriban mindent, még az útiköltséget is térítették. Manapság azonban minden egyes fellépő után részvételi díjat kérnek. Ezenfelül a kiutazást is finanszírozni kell. Helyette inkább tánctáborra költjük a pénzünket, inkább a fejlődésbe invesztálunk. Folklórfesztiválokból nálunk sincs hiány, de ezek többségén, sajnos, a csoportok egymást nézik... Az előző rendszerben buszokkal hordták a nézőket a helyszínekre, szinte kötelező volt a részvétel, amivel ma nem lehet konkurálni. Egy fesztivál alapos szervezést igényel: amint lezajlik az egyik, másnap már a jövő évit kell előkészíteni. Ez viszont semmiképp sem egyemberes feladat: sok helyen nincs rá elég ember, és a szakembert sem tudják megfizetni. Azokon a fesztiválokon, ahol a fellépők alkotják egymás közönségét, érdemes volna elgondolkodni a változáson. Hiszen egy fesztivál attól fesztivál, hogy a széles nagyközönségnek szóljon.

– Négy évvel ezelőtt ezért hívták életre Somorján a Pomlé Fesztivált?

– Ahhoz, hogy egy fesztivál közönséget tudjon vonzani, a folklórcsoportokon kívül valami mást, többet is nyújtania kell. Mi a Pomléban Meseréttel, népi játékokkal, kézműves foglalkozásokkal, a Borutcában és az Ízek utcájában minőségi ételekkel és italokkal adjuk ezt a pluszt. A színpadra pedig komoly műsort szervezünk, színvonalas előadókkal, akik értéket képviselnek. Négy évfolyamot élt meg eddig a fesztivál, és igenis vonzza a közönséget. Családok jönnek ki, és az egész napjukat nálunk töltik el. Ide igenis azért jön a közönség, hogy megélje a kultúrát! A fesztivállal nem az igénytelen nézősereget akarjuk jóllakatni. A rendezvény sikere bizonyítja, hogy az embereknek nem csupán olcsó szórakozásra van szükségük. Tehát a hagyományos kultúrának, úgy gondolom, van helye a mai világunkban is.